Szatmári Hírlap, 1918. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1918-02-07 / 6. szám
2 I„SZATMÁRI HÍRLAPSzatmár-Németi, 1918. február 7. alapra való kelyezkedés a bölcsek közt is a legbölosebbnek, a felejthetetlen Zichy Nándornak a kedvéért történt, aki úgy okoskodott, hogy azért senki sem fogja megvonni támogatását attól a néppárttól, amely egyébként egyetemes katholikus érdekeknek a megvédelmezósőre és leküzdésére vállalkozott. Különben a néppárthoz való csatlakozásnak — amint arról a „Szatmári Hírlap“ is dicséretes nyíltsággal megemlékezett — más akadályai is voltak. De hagyjuk ezeket! Inkább okuljunk a régi tapasztalatokon — a szent Ágoston hires mondása szerint — hogy „in neeessariis unitas, in dubiis libertás et in omnibus eha- ritas“ vezessen — fogjunk össze, hogy már b jelenre is alkalmazhatók legyenek az igék : „Nee portae inferi“. A végső rezultatum tehát ez: Az uj sajtó vállalatot, melynek, mint örömmel olvastam a „Sz. H.° legutóbbi számában, Szatmáron is van központja, föltétlenül támogatnunk kell, hacsak szégyenletes inferio- nitásunkban megmaradni s ügyünket végképen veszélyeztetni nem akarjuk. Az uj sajtóakció politikai orgánumainak azonban hamarosan szint kell vallani, mert sem a különböző pántokból a keresztény szempontok támogatására összetoborzott elemek egységes akcióját lehetségesnek nem tartom, sem a párt felett álló sajtónak olyan csodás erőt nem tulajdoníthatunk, hogy az sokszor előfordulható kényes ügyekben — minden politikai szervezet nélkül is jobb meggyőződésre bírja a közvéleményt s általa a képviselőházat Amíg tehát a néppárt helyett más bevallottan keresztény párt nem létesül, úgy a néppártot valamint sajtóját, az Alkotmányt — mert ez a kettő legikusan összefügg — támogatni minden katholikus embernek elengedhetetlen kötelessége. Ne felejtet el a Sajtóalapot! poézise. Csakugyan, a te vezetésed alatt napnap mellett jobban el tudok gyönyörködni ebben az uj világban. — De vannak más dolgok, emelyekben a poózis elveszett. Halgass meg. Alig pár órája, jó Mester, hogy innen a a tetőről gyönyöJkődtünk a naplementében, amilyet csak mi boldog rómaiak élvezünk. Az ezerszinü felhőfoszlányok az égen, amelyek minden gondolatunktunkra sáppadnak vagy élénkülnek, a leáldozó nap utolsó munkája, amikor megaranyozza a Janiculus pálmáit, amikor legutólsó sugara mintegy hódolattal játszik a magas Palatínuson, a cézárok palotáinak ormán, mindez olyan látvány, amelyet ezerszer láttunk már az öreg Aventinusról és betelni vele. nem tudunk mégsem. Ez poézis. Rufinus: De hiszen ezt a naplementét el nem fogja tőlünk ragadni a tudomány, Silvius. Silvius: De elragadja. Jön a tudomány és beszéde olyan cinikus. Mi az ezerszinü felhő ? Fölszállott vizgőz, amelyen különböző szög alatt törik meg a fény. A tudománynak a hold ezüstje nsm egyéb, mint a nap visszavert világa. Az égboltozat fönséges kupolája teletüzve a csillagok aranyszögeivel, egyszerű fénytani csalódás. Nincs többé. A szellő suttogása egy gáz súrlódásából létrejött hang. A paloták képe a szőke Tibe- risben, a holdról a paloták körvonalaitól egy sima felületre dobott fény, amely visszaverődik onnan, mint n labda a basaltkövek- ről. — Menjünk tovább! Az élő, ficánkodó forrás egy nehézsége miatt leeső test. A tenger habjainak zordon csatája, víztömegek mozgása, amelyet a szél okoz. Az albanoi hegyekben rejtőző pajkos echo játszi feleletei, a szikláról visszaverődő ■ hozzánk visszatérő hang. Vedd elő, Rufinus, költőinket és Politika és kultúra. (S. F.) Áldatlan egy világot élünk idehaza minden tekintetben. A folytonos politikai válságok miatt nem jut fizikai idő az illetékes tényezőknek egy kis tűrhető világot teremteni belső határaikon. Az a folytonos Bóesbe való szaladgálás igazán nevetséges ma már, mintha gőzöseink egyébre se volnának szánva, mint miniszterek, államtitkárok ide-oda való hurcolására. A drága szomszéd mindenbenben akadékoskodik ; namzeti vágyaink talán sohasem értek el olyan feszültségi fokot, mint mostanában. Es minél inkább mozgunk, annál energikusabban, nyilvánul meg az osztráfc áldatlan politikában az irántunk való gyűlölet ; hiába, nem jó sógorsági viszony ez ami viszonyunk az osztrákkal. Igaza van Tiszának, hogy nekünk várnunk kell, mig minden maga magától az ölünké hull, sajnos azonban, hogy eddig nagyon kevés hallott és a jelek után ítélve, ezután még kevesebb fog hullani. A nemzetnek alkotmánya van de csak papíron ; háborús kifejezéssel élve, van jegye alkotmányra, mint szegény magunknak van jegyünk lisztre, fára stb., de lisztünk és fánk nincsen. így nincs alkotmánya a nemzetnek sem. Menyit ér az olyan alkotmány, az olyan parlament, amely osztrák sógorunk nyomása alatt nem tud szabadon cselekedni, vagyoná- nával, fiainak életével nem tud és nem képes rendelkezni. Ennek a jó viszonynak volt kulturális téren is erős hatása. A közoktatásügy vezetői jönnek-mennek ; ellenkező politikai egyéniségek kerülnek a nemzetnevelés ólére egymásután és ez az örökös politikai eszmevilágváltozás hullámai megérezhetők kulturális tekintetben is. Most meglehetősen előtérbe lépett az az országmegváltó áramlat, amelyneve népek önrsndelketési joga, Okos ember azonnal belátja, hogy ez a gondolat is, mint sok háborús gondolat, nem egyéb túlzásnál. Hol van az a lángész, amely ennek az alapján megcsinálja a világtérképet ? Még Trockij som. As önrendelkezés hangoztatta jog hazánkra sehogysem terjeszthető ki; szeretném tudni, vájjon hová osztaná .be Trockij Erdélyt ? Talán Romániához ? Hát az Erdélyben lakó sok magyarral mit csinálna? Hátha ezt a a jogot kiterjesztenők a klarinétok művészeire, a csebekre 1 Bizony hazájuk jó telét oda kellene adniok a németnek, vagy az osztrákolvasd, és nézd, van e még egy költői kifejezés, amelyet meztelenre ne vetkőztetett volna, ki nem csúfolt volna ez a hóhér, amely tudománynak nevezi magát. Es ha van, akkor bizonyos, hogy nem messze az idő, amikor eltemetnek majd minden poézisf. Poézis helyett száraz, vigyorgó tudomány lesz, amely nevetni fog azon, amin mi lelkesedtünk. Mily borzasztó lesz a világ, ha tovább hódit még a fagyos tudomány. Bocsáss meg Rufinus, de ón nem óhajtok végnélküli tudományt. I Rufinus: Nyugodj meg, Silvius. Ugyan mondd, azzal, hogy te tudod mindezt felhő ről, szellőről, égboltról, eehóról, nem találsz-e benne gyönyörűséget? A nagy magisterek nem ülnek-e ki este a palota ormára, hogy elgyönyörködjenek a naplementében, épen- ugy, mint a kicsiny, gondtalan iskolásflu, aki még a fizikából mit sem tud ? Az ember eldobja egy pillanatra a fizikát és előveszi a poézist. Nem, a mi klasszikusaink poézise nem veszett el. Es legyenek akármilyen tudósok unokáink századai, el fognak jönni a poézis ezen forrásaihoz. De amellett a tudomány újabb, fejlettebb poézishez segít bennünket. Annak is, aki felejteni nem akar, meglesz a maga poézise. Aki tudni akarja mindig, hogy a felhő vizgőz és az echo visszavert hang, talál még egy mérhetetlen területet, amelyről semmit sem tud, ahol szabadon mozoghat, amelyet kifesthet magának legszebb színeivel; ahol költhet Ez ad uj megvilágításokat, színeket, képeket, álmokat az értelemnek. A poésisban is van haladás, kedvesem. A régi mesterek szólásai, képei, hasonlatai élni fognak mindig, épugy, mint a mi diadalíveink, amelyeket minden századok megfognak csodálni. De jönni fognak uj képek, uj álmok, és ezeknek irányát nak. Talán azért kell nekik mindenkópea még Kassa is? Lám a jó Isten pompásan megvédett bennünket, adván kacagányos, hadverő őseink által a geográfiailag egységes hazát, a Kárpátok övezte földet. Mi nem igyekeztünk kulturtekintetben egységesíteni akkor amikor kellett volna. A polgárjog megadása vagy megtagadása, az egyesek esküje kevés garancia a hazához, a magyarsághoz váló tarto- zandóság érzésének kifejlesztésére. Erre magyar kultúra kell, a kultúrát terjesztő magyar iskolákra. Csakkogy azokra már régen sokat kellett volna költeni okos kulturpoH- tikával. Nálunk közmondás már, hogy a kultuszminisztérium koldusminisztérium, és ezt tagadni nem lehet. Ha tehát együtt akarjuk tartani e haza lakóit, erős, hatalmas, céltudatos, kulúrpoh- tikára van szükségünk, amely nem jövő-menő egyéniségek szerint igazodik, hanem amelyhez igazodnia kell minden uj egyéniségnek, akár miniszter, akár államtitkár, akár közönséges tanító az. Ne rúgja félre a második azt, amit az előző alkotott. A nemzet, a parlament ne sajnálja a jövőben a pénzt a kultúrától, dicsekedjék már egyszer a kultuszminisztérium is azzal, hogy gazdag. Kenyeret a nőnek! A nőnek legódesebb az a kenyér, amelyet férje szerez és őmaga süt meg. De vájjon minden nő olyan szerenesés-e, hogy boldog családi életet éljen; boldog esaláoi életet, amelyet beragyog egy illatos, frisseu- sült kenyér, amelynek sugárzása szerető mosolyt csal férj és gyermek arcára? Azért hát kenyeret a nőnek 1 A régi világban könnyű volt megélni. Az emberek nem a kenyereket, hanem a sziveket nézték. Családok könnyen alakultak, könnyen boldogultak. A nő a családi szentély papnője volt, aki nem járt a kenyér után, hanem széppé, puhává, meleggé alakította a családi fészket. A férfi a nőnek keuyeret adott, a nő a férfinak boldog otthont. Da azóta változott a világ. A nehéz boldogulás, máskor az önzés megnehezíti a házasságkötést, és hej 1 de sok nő van, akinek szivében csiosereg a vágy, de feeake még sem lehet, szép fészekszerető fecske, amely mindennap hazavárja párját . . Azért hát kenyeret a nőnek 1 a tudomány mutatja majd meg. A kis piei rovar, amely parányi kört lát be, sejtésével sem megy messzire. Ha most főlvinnék egy magaB hegyre és onnan nagy távlatokat látna be, nagyobb lenne az a világ is, amelyet látóhatára mögött sejtve érez. Az egyszerű, faragatlan pásztor, aki Calabria sziklái között legelteti nyáját, azt a világot, amelyet nem lát, sem olyan nagynak, 6em olyan szépnek, színesnek el nem tudja képzelni, mint a légionárius, aki egy fél világot bejárt. Mert a tudásban szerzett fénysugarak a tudás határán túlra is mennek és ott megszépülve misztikus, sejtelmes világba visznek édes derengést. Silvius: Most már értem. Eljön az idő, araikor más lesz az emberek poézisa, mint mások házai, utjai. Ez értem, hogy a tudomány uj színeket ad, hogy megfessük az ismeretlennek, a titoknak országát. Mert ilyen ország mindig lesz az emberi ész előtt; és a tudománnyal nőni fog a titok. Szeretnék újra megjelenni sok száz évek múltán a földön, hogy élvezzem azt az uj poézist, amelyet a tudomány fog szülni: Te tudomány, amely világítasz és elsötétitel; amely felfedel és eltakarsz; amely józanitol és elvarázsolsz ; amely magyarázol és homályba burkolsz; a a fényben a titkot megnövelő, te kiismerhetetlen tenger, mély és széléé és messzi, büszke és kedves, haragos és játszi, kinek hullámait megindította az emberi szellem, a leggyöngébb s legerősebb fuvallat, pajzán habjaidra rábízom az én törékeny sajkámat, boldogságért verő féltett szivemet. Mesélj neki, ringasd el szépen, vidd el, hogy ne tudja, a titkok édes, aranyos, boldog szigeteire ! . . . (folytatják.)
