Szatmári Hírlap, 1917. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1917-10-11 / 41. szám

XXVI. évfolyam 41. szám iSzatmái*—Németi, 1917. október 11. (HETI SZEMLE) POLITIKA.! DÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. I Negyedévre — 2 K 50 f. Félévre — 5 „ — „ j Egyes ezstm ára 20 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak »gy evre S korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre S dollár Felelős szerkesztő Ratkovszki Pál. Laptulajdonos A SZ&TMÄR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes külde­mények, pénzek, hirdetések stb. F6zmány-sajtó (Iskola-utca 5. sz.) címre küldendők. Pályimtl Wristésok egyszeri kOilése 8 korona ----------------Ny litter sora 40 tUlör. -------------------­Me gjelenik, minden csütörtökön. Autó kémiáit kérünk. Ütött autonómiánk tizenkettedik órája. A vajúdás lassú menetű volt, de elkövetke­zett megszületésének hő vágya a katholikus lelkekben. Nem szükség magyarázni, hogy a katholikus autonómia a nerazetfentartó er­kölcsi erűket növeli, ennélfogva nemcsak egyházunknak, hanem az országnak, a nem­zetnek is érdeke. Aki nem ezt vallja, legyen akár világi, akár pap vagy püspök — félre az útból 1 A szentatya akarja, az apostoli ki­rály akarja, a kormány Ígéri — hát ki áll még útjában ? Vagy mi mer még útjában állni ? Egyéni, önző érdekek ? Bűn ilyesmit gondolni is! Talán az egyházi vagyon kér­dése a punktum szaliens ? Nos legyen ! És ha nem biztosítjuk az autonómiával az egy­házi vagyont, vájjon mivel fogjuk biztosítani autonómia nélkül a bekövetkezendő időkben ? Olyan időkben, amikor a demokrácia köny- nyen fejlődhetik demagógiává!'’ Anyagi jo­gokban legyen krisztusi lemondás, az esetle­ges egyéni, önző érdekek némuljanak el a krisztusi alázatban! Katholikus öntudatunk felébredt és immár folyvást ébren van; érezzük inferiori- tásuDkat más felekezetekkel szemben ; áliam- vallásuaknak mondanak hamis jelszóval, pe­dig jogok nélkül vagyunk, az államvallás hátrányait tűrjük, terheit viseljük és nyög­jük az állam gyámkodását. Lelkiekben igenis viseljük a gyámolitást, mert Krisztus rende­lése, ámde hogy külső társadalmi életünket, mozgalmainkat, vágyainkat lelki világunkkal ellentétben álló faktorok befolyásolják, arra nem születtünk. A de nobis sine nobis elve mindig tompa fájdalmat vált ki a tömeglé- lekből. Autonómiát nekünk és pedig minél előbb. Óriási teendőnk van. Szégyenletes sajtónkat felemelni olyan színvonalra, hogy egészséges közvéleményt teremthessünk és sajtó utján is — prédikálhassunk. Isten igé­jét hallgatókra várnunk kell a templomban, a napi sajtó elviszi azt a hallgatók milliói­hoz. — A másik óriási teendő a papi neve­lés és oktatás színvonalának emelése egész­séges szemináriumi élettel. Pázmány Péter a maga idejében ugyanazokkal az eszközök­kel tette erőssé és hr ■ ve a magyar kath. tár­sadalmat, amivel a protestantizmus előtte hódított; a szószékkel az iskolával, a sajtóval. Képzett, megingathatatlan erkölcsi alappal ren­delkező papságot nevelt és úgy küldte a csatasorba. Szent bitünk, hogy az autonómia kere­tében a sok óriási teendőt könnyebben tudjuk elvégezni. Levegőhöz kell jutnunk elsősor­ban, hogy egészségesen fejlődhessünk. Ezt a levegőt szerezzék meg nekünk az illetékes tényezők; nem szükség magya­rázni, hogy kik azok, kiknek elsősorban be­folyásuk van odafönn, kiknek a szava esik nehéz súlyként a serpenyőbe. Minden hosszabb vitát igénylő javaslatot előzőn meg az au­tonómia kérdése a parlamentben, nehogy torlódás miatt elmaradjon, és nehogy kétel­kedjünk az ígéret jóhiszeműségében. Autonómiát nekünk ! Egyháziak és vi­lágiak egyaránt kívánjuk 1 Nevezetesebb politikai események. Nemcsak itthton, hanem szövetségeseink­nél is sok oldalú megbeszélés tárgyát képez­te e hét folyamán a Czernin gróf, külügy­miniszter beszéde, melyet miniszterelnökünk ebédjén mondott. Körvonalozta beszédjében azon feltételeket, melyek mellett Ausztria és Magyarország békát kötni hajlandó. Fejtege­tése lényegében a pápai jegyzék alapelvein nyugszik de még tüzetesebben kifejti a nem­zetközi uj rend alapelveit. Különös megegye­zésen alapuló békét, uj nemzetközi jogrenddel, mely mindenik tél részéről kizárja a revanch- háboru indításának lehetőségét, óhajt kötni. Ezen cél elérésére az egész világnak le kell szerelnie szárazon, vizen és levegő­Keleti mese — nyugati valóság. — Irta: LÉBER JÁNOS. — Abdul Hamid lehajtotta kopasztetős, ősz hajjal körözött fejét. Mélységesen elgon­dolkozott . . . Hosszú, bambusznád botját le­szúrta a földbe. Megállóit előtte s meredten, szembeült lélekkel nézett a tövébe . . . Talán bizony elszálló viráglelkót nézte annak a dús, pompás török liliomnak, amelyet botja üté­sével, derék ontörötten sújtott a porba. Mert Abdul Hamid hitt a virágok lelkében. Abban az élő, életet lehellő titkos valamiben, amiből alakot, szint ölt; csábos testet, illatot nyer minden virág; ami rózsává fejleszti a zöld bölcsőbe zárt piros bimbót, szegfüve a tüz- szinü, teltuyaku virágot ős amitől közvetlenül rózsává lesz a rózsa és szegfűvé a szegfű... Abdul Hamid hitt a virágok lelkében. Nagy estéken — amikor a földi vakhomályba csiliagmécsek csillámlottak bele s az est sü­ket csöndje megtelt muzsikával, a keletnek álommeséivel — Abdul Hamid érezte a tik- kadt levegőben száldosó viráglelkeket. Orrá­hoz ütődtek; fülére simultak s belesugták meséjükbe halkan . . . csendesen, — hajkulva a nagy este kórusához. Mert Arábiában az este is mesél; sö­tétben is látunk, nagy csendben is halluúk: távoli morajlást, hurik dalolását. .. Érezzük a mesés keletnek bűbájos világát... Azon a napon is nagy este készült. Sejteni lehetett. Forró, tikkadt volt a leve­gőég ... A hanyatló naptest bibornyoszolyá- ban vetette meg ágyát... És a látókör szé­lén mintha sok . . . sokezer őrtüzek gyulná- nak . . 1 Égett a mindenség . . . Körben, bi- bortüzzel . . . — Mily szép az este ! Mester — szólt egyik tanítvány a kísérők közül. — Nézz csak körül, hogy tüzel az égalj! Nagy idők­nek hasadása lószen . .. Szomorúan, fáradt nézéssel fordult fe­léje a Mester. — Valakinek temetése készül. — Hogyan? — rebbent meg a tanit- ványsereg s tömegével körülfolyta Mesterét. — Ki beszél halálról ma? Virágfaka- dáskor . .. Tavaszébredéskor . . . ? Mester, te tréfálsz . . . ! ? Abdul Hamid lehajtotta újból a fejét. — Fiaim a temetésem készül. Azután felszegte nyakát. Ősz hajába belekapott a tavaszesti szól . . . Meglibben- tette hosszan, fényesen. Fehér, boltozatos homloka belevillámíott a közeledő este ho­mályába. Büszke megadással mondotta to­vább : — Fiaim, a holnap már nem az enyém. Mikorra a lepihent nap reggel uj útjára in­dul, én nem fogom látni. Lehunyom a sze­mem örökre — álomra . . . Tudom jól; ne kételkedjetek! Megsúgta valami, vagy valaki most, amikor ennek a letört viráenak pana­szát hallgattam ... És jól van ez igy .. . Ne sirjatok! Figyelmezzetek a szómra, mert sok még a mondanivalóm . . . Elindult sétálva, lassú lépésekkel. Meg- illetődötten, könnyfátyolos szemmel követték a tanítványok. — Ki mondhat ellent neki... ? — súgták nagybusan egymásnak. — Lágybe- szédü huriajkak hangját mi — bűnös kicsi­nyek — nem tudjuk figyelni. . . És mentek utána ... az utolsó útra. Abdul Hamid, az ősz Mester beszélt a múltakról. — Tudjátok, fiaim, hogy az élet nekem csak bánatot adott. . . Meggyötörtén, szebb reggelt remélve feküdtem le este, s uj gyöt­rődésre, bántalomra ébredtem fel hajnalha­sadásakor. Üldözött mindenki. Miért . . . ? Mert más ember voltam. Nem az ő nyájuk­ból való . . . Mert sokat tanultam és nem hittem nekik . .. Mert uj utakra léptem és nem jártam csapásaikon . .. Gyűlöltek hát és kerestek ... És üldöztek városról-városra a nép vezetői. A tömeg pedig veszett ebfal- kaként — nyomult a nyomomba. Harapott, mart, ahol talált, — mert ostoroztam őt is. — És mi volt a bűnöd, hogy ennyit szenvedtél ? — kérdezte a csendben egyik tanítványa. — Ma is az a bűnöm, ami volt mind­eddig. Egy a vétkem: hogy ismerem a Nagy Tanítót, Palesztina fiát... A mézszavu em­bert, az istencsókos mestert, aki tudott sze­retni, aki tanított szeretni, mert a Lelke láng volt... 1 — Krisztusról beszélsz? — veté közbe a másik. — Róla. Az idők Nagy Tanítójáról. Századok múltak el; hült csillagok hulltak — uj csillagok keltek ... És az ő tana vi- lágoi mindenütt a nagy világon. Én is bele­néztem. Egy villanás volt csak . .. Vakitó fénysugár. De nekem elég volt. Azt lövelte

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom