Szatmári Hírlap, 1917. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1917-08-23 / 34. szám
2 SZATMÁRI HÍRLAP Szatmár-Németi 1917. augusztus 23. számára az egész művelt világ nagyra Uesülését és tiszteletét. Vajha a pápa hangja, mint egykor a Mester szava lecsillapítaná ezt a nagy háborgó tengert. Árvák Atyjának lelkipásztorai ! Hirdessétek a városban és a vidéken a honvéd árvák segítségét, küldjétek lapunkhoz a katholikusok adományait a „Szurmay-alapra !“ Legyen méltó az adakozás hozzánk ! (?) Másról beszél Bodőné, a Kovács Gyulának adott válaszban. Mi ennek a kis paszusnak a bővebb magyarázatára lennénk kiváncsiak azt nem tapasztaltuk, hogy az istenfélelem, a tulvilági misztikum iránti érzések is megfelelő arányokban növekedtek volna az emberekben .....................igazán indo kolt, hogy az emberek vallásos hite a hatalmas kiábrándulás után alaposan megcsappant.“ Egyáltalán nem katholikus szemmel fogjuk nézni ezt a hézagos kis Írást, mondjuk, hogy Jordán főrabbi ur — vagy a cikkíró által azonos gondolkodásban hitt protestánsok álláspontjáról bíráljuk. Jordán főrabbi ur is, meg a protestánsok is először kiváncsiak lehetnek arra, hol szerezte cikkiró ur a leirt tapasztalatait ? Nálunk katolikusoknál nem, nálunk csak azt láthatta — ha látta, — hogy a templomunkba sokkal több ember jár imádkozni, oda hozza őket a jó Isten oltárához a szeretett családtagokért való aggodalom, — ez a reménységek forrása, — a lélek megnyugtató üdülő helye utáni vágyakozás. Kint a fronton sem tapasztalhatta a cikkiró ur, mert ilyen Írásokból gyanítjuk, hogy nem járt ott. Ha ott járt volna, azt a tapasztalatot szerzi, hogy ott az emberek nagyon sokat imádkoznak, a katholikus is, a protestáns is, meg a zsidó is. — Nem a félelem, nem a gyávaság miatt, de mert közel érzi magát az ember az Istenhez s ha csak egy percre elfelejtkezik róla, a golyók sivitása, az ágyuk robbanása rögtön eszébe juttatja. Cikkiró ur I A fronton lévők életfentar- tója az imádság, az Istenben való törhetetlen hit, — a katholikust, a protestánst, a zsidót, ma a fronttól sok száz kilométer távolságban, teljes jólétben és biztonságban, legszentebb hitében meggyalázni .... mondjuk, hogy nem Ízléses eljárás. Ezt nem a katholikus elfogultság állítja, kérdezze meg Jordán főrabbi urat, ő is ugyanazt fogja mondani, amit mi. Azt sem akarjuk hinni, — mert az ellenkezőjét tudjuk — hogy a cikkiró ur ezt a tapasztalatot a protestánsoknál szerezte. Ha kiváncsi rá, szívesen szolgálunk egy egész sereg protestáns család nevével, kikben annyira megnövekedett a vallásos érzület, hogy a háború alatt kevésnek találja a hetenkint egyszeri protestáns Istentiszteletet, s köznapokon eljár hozzánk a katholikus templomba. Vasárnaponkint és szombaton pedig zsúfolt minden protestáns és zsidó templom. Magyarázatra szorulna még az is, mit ért cikkiró ur a „hatalmas kiábrándulás“ alatt ? Talán ott tartanak már a demokrata urak, hogy a gondviselés útjait akarják irányítani s az emberi jogokat annyira kiterjeszteni, hogy az emberi akarattal nem egyező Isteni akarat megvalósulása után az Istenből való kiábrándulás és nem a gyermeki megnyugvás következik ? A cikkiró ur Írása nem a katholikuso- kat bántja, bánt minden vallásos embert, s ma még az istentelenséget újságban terjeszteni nem szokás, ezért joggal kérdezhette Kovács Gyula, hogy mit keres ez a cikk olyan lapban, melyhez cikkiró szerint katholikusok is tartoznak, mert tudtunkkal a „Szatmár és Vidéke“ ezidőszerint még nem az Istent tagadók lapja s valószínűleg cikkiró sem szeretné, ha csak azok olvasnák, de bajosan van vele egy véleményen az Istent tagadás tekintetében saját szerkesztője is. A lap olvasóit tisztelje a cikkiró ur avval, hogy ne bántsa vallásos érzületüket. Elhisszük, hogy nem fél és nem ijed meg senkitől, de ekkora bátorságot a mai időben jobb célra is felhasználhatna. Nagy tervek! A háború utáni berendezkedésre, hz alkotások megkezdésére nemcsak amiatt lesz szükség, mert a háború okozta rombolások erre késztetni fogják az országot, hanem különösen azért, mert a háború egy „tapasztalati korszakot“ is képezett, mely alatt módunkban volt a béke berendezkedésünk hiányait tökéletesen megismerni. Sok olyan tapasztalatunk van, mely világosan igazolja azt, hogyha előrelátóbbak, godosabbak vagyunk, egyes feladatokat el nem hanyagolunk, a háborús események lepergése is folyamatosabb lett volna, de már a béke idején való fejlődésünk is magasabb nívóra juthatott volna el. A szervezett átmeneti minisztériumnak, — mi azt hisszük — nemcsak az lesz tehát a feladata, hogy a háborúról visszavezesse az országot a régi békés állapotába, hanem, hogy vezesse rá a fejlődésnek arra a fokára, melyre a háborús tapasztalatok szerint rá kell jutnia. Az ország adminisztrálása két részből áll, az államhatalom és az önkormányzatok működéséből. Az állami kormányzat már a háború alatt részleges átszervezést nyert, mely a minisztériumban feállitott alkalmi ügyosztályoknak, a közélelmezési hivatalnak és az egyes központoknak felállításában jutott kifejezésre. A hiba már ott kezdődött, hogy megfelelő állami beavatkozással nem gondoskodtak a megyei és városi önkormányzatok olyan átalakításáról, mely azokat alkalmassá tette volna a rájok nehezedő kivételes feladatok megoldására. Igaz, hogy az önkormányzati szervek nagy általánosságban igyekeztek ellátni a háború okozta nagy feladatok közérdek szerint való helyes megoldását, de bizony, ha rágODdolunk az áruuzsorára, a közellátási mizériákra, be kell látnunk, hogy a jó indu- latuan feltételezett igyekezet, a szervezeti hiányosság miatt nem éppen volt sikeres. Amint az egyik oldalon gondoskodtak az államhatalom átmeneti szervezkedésére, feltétlen szükséges a békére való átmenethez az önkormányzat megfelelő átszervezése is, mert a két hatalom paralell működése csakis igy lehet eredményes. Helyi szempontokból vizsgálva a nagy idők átalakulásait, rá kell jönnünk arra, hogy városunk helyzete más városokkal szemben nagyobb és kivételesebb fejlődést kíván. Ennek oka a békéből való visszamaradottságunk, mely visszavezethető az állam- batalomuak városunkkal szemben tanúsított mostoha elbánására és tény az a bebizonyo- sodot, hogy nem üres frázis az, hogy Szatmár-Németi szab. kir. város az északkeleti országrésznek emporiuma. Nézzünk csak széjjel a környékünkön fekvő városok között, hasonlítsuk össze ezeknek háborús teljesítményeit a mienkkel, tegyük ezt akár stratégiai, akár közgazdasági, akár kulturális nézőpontokból és rá fogunk jönni, hogy Máramarossziget., Nagyvárad, Debrecen, Kassa és az északkeleti országhatár körzetben az egyetlen város vagyunk, az említett szempontokból olyan teljesítményeink voltak és vannak, melyek a kormányt a múltban a várossal szemben tanúsított magatartása miatt bünbánásra indíthatják és a jövőben olyan létfeltételek megadására kell késztessék, mely a várost alkalmassá teszi a bebizonyított nagy hivatása teljesítésére. Ezek között a létfeltételek között első helyen kell állni a stratégiai feladatoknak. A Máramarosszigetig terjedő kettős vá- gányu sínpár lefektetése a legelső. Erről nincs mit irni, beszélnek ékesebben a történtek és majd a katonai irók el fogják mondani ennek szükségéről a véleményüket. A laktanyák városunkban való összpon- tositásánaK szükségét igazolja a jelen helyzet. Minden középületünk katonai jelleget öltött, a csapatok összevonása, az orosz határ felé irányítása, a sebesülteknek hadszíntér mögötti összevonása, a foglyok, menekültek szállítási központosítása, miad a mi városunk előnyös fekvésének, anyagi és erkölcsi erejének fel- használásával történik. Ez a helyzet jogossá teszi azon jövendő követelésünket, hogy a békében is ez a város katonai központ legyen és már ekkor épüljön fel a háborús viszonyok által megkívánt kivételes szervezete. De nem lehet ezt a várost jogosan megillető központi jellegétől erőszakosan és családi befolyásokkal megfosztani. Nincs az országban példa rá, hogy egy főúri család befolyása az állami életben olyan közállapotot teremtsen, mint Szatmár és Nagykároly helyzete. Egyik oldalon egy grófi kastély és semmi más, a másik oldalon életképes ipari, kereskedelmi, közgazdasági, kulturális központ s a grófi kastélyban uralkodó grófi összeköttetés ennek a mezővároskának tartatja meg a központot. A demokrata Magyarországnak ezt a botrányos befolyást egy toll vonásával meg kell semmisíteni, országrészeknek boldog fejlődését nem akaszthatja meg egy grófi asszony protekciós kilincselése. Szatmárnak nem kérése, de követelése van s ha igaz az, hogy ez az ország, ez a kormány demokratikus utón halad és nem ma is a mágnások szövetsége irányítja sorsunkat, akkor az önérzetes polgárság kemény megnyilatkozására sérelmeinket orvosolni kell. A háború alatt megtanulták ismerni a nemzetiségi kérdésnek nagy fontosságát. A városunk ebből a nézőpontból tekintve szintén a legfontosabb központot képez. A jövő kormányának kialakulandó nemzetiség politikájához feltétlen szükséges Szatmárt erős magyar kultur központtá tenni. Ennek elsősorban a kultúrpalota intézményének létesítésével kell kezdődnie. Végül az állami feladatok között nem szabad utolsó helyre hagyni a gyermekvédelemnek városunkban való intenzivebb fejlesztését. Szatmár város a gyermekvédelemre nagy összegeket költ, az átmeneti időre a hadiárvák ellátásáról fejedelmi adománnyal gondoskodott. Amikor tehát a hadiárvák otthonának ügye megoldást nyer, össze kell kapcsolni az állami gyermekmenhely idebe- lyezésével, vagy egy uj gyermekmenhely felállításával. Hogy mindezek a nagy állami alkotások méltó helyre és jogosan kerülhessenek városunkba, a mi önkormányzatunknak is hivatása magaslatára kell emelkednie és háború után egységes fejlesztési programm keretében meg kell oldania évek óta vajúdó nagy kérdéseit. Ezek: a városháza építése, vízvezeték és csatornázási munkák továbbfolytatása, kórházépítés, szégyenteljes útburkolatainknak és a Deák-térnek rendezése, helyi közlekedésünk átépítése és a kis lakásokról rendszeres gondoskodás. Minden városát szerető polgárnak leikéből fakadnak ezek a kívánságok, legyünk egységesek és erősek ezeknek a követelésében és megvalósításában.
