Szatmári Hírlap, 1917. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1917-07-05 / 27. szám

2 „SZATMÁRI HÍRLAP Szatmár-Németi 1917. július 5 kormánya, egy a pártpolitikai és a demokratikus politikai párthullámzá­soknak erősen kitett, parlamentáris 'pártkormány nem lehet gondozója az egyházi személyektől az 1848. 12. t. c. alapján s e törvény értelmé­ben kibocsátott királyi rendeletek alapján elvont vagyonokból létesí­tett vallásalapok és a törvényhozási intézkedéseken kivülcsupán királyi kézirattal alkotott tanulmányi alapok és iskoláknak, mertez a vagyon kizá­róan a Jézus-társaság vagyona volt. Nem lehet e pártkormány kezelője a Pázmány-egyetemi alapnak se, a mely szintén részben a jezsuiták nagy- szombati kollégiumának eladott bir­tokaiból, részben Pázmány és a fő­papok alapítványaiból keletkezett Ekként eme hat millió koronára becsült vagyon szintén az Egyház tulajdona. E vagyonok fölött ma kizáróan a kormány gyakorolja a gyámkormányzóságot, holott ez hely­telen, jogellenes cselekedet. Nem enyhíti a jogellenességet, hogy a kormány kinevezésétől függő Or­szágos Vallás- és Tanulmányi Fel­ügyelő Bizottság is működik, a melyet azonban gondozói, törvény előtt képviselői és rendelkezési jo­gok egyáltalában meg se illettek. Ez egyházi alapoknak s ala­pítványoknak, az abból föntartott intézeteknek kurátorságát kell tehát átruházni a világi jellegű autonómiára, a melynek túlnyomó hivatása a püspöki és szerzetesi iskolák mel­lett, mintegy uj typusu iskolafön- tartó, egy nagy és országos Közmi- velődési és Népjóléti Egyesületnek szerepe lenne. Erre külön törvényt sem kell hozni, legföljebb az eddig jogelle­nes gyakorlat okából, mert a ná­lunk bevett, legősibb vallás, a róm. kath. Egyház önkormányzati joga kétségtelen, hisz ez minden később bevett, vagy elismert felekezetnek megadatott. Az önkormányzat gya­korlásának módja is, mint a fele- kezeteknél látjuk, teljesen a fele­kezetek belső dolga. A kormány csakis a legfőbb állami fölügyeleti jogot gyakorolhatja az autonómiával szemben. E kérdések ma már tiszták és Zichy János gróf cultusminiszter- sége alatt oly közel állottunk auto­nómiánk megvalósításához, hogy — ameunyiben törvényhozó intéz­kedésekkel volt kapcsolatban az önkormányzat létesítése — ez a rö­vid, néhány szakos javaslat már elő volt készítve és Lukács László kormányának választási törvény- javaslata letárgyalása után a parla­ment elé került volna. Ámde Zichy gróf lemondása s a többi, 1913- ban kezdődő világesemények roha­mos föltorlódása miatt az utonomia ügye újból elodáztatok. Az uj kormánytól azonban jog­gal követelhetjük, hogy autonómi­ánkat sürgősen kezelje; amire kü­lönben bemutatkozásakor a kép­viselőházban a miniszterelnök igy nyilatkozott: A kultuszminisztériumra nagy föladatok várnak, elsősorban a népnevelés intenzivebb fokozása, meg­felelő tanerők szervezése, a val­lási béke ápolására a katholikus autonómia megvalósítását a. kormány programmjába vette, valamint az 1848. évi XX. t. c. teljes végrehajtását. Most várjuk, mig Apponyi gróf kultuszminiszter részletesebben meg­magyarázza e miniszterelnöki prog- rammpont tartalmát. Ugyancsak követeljük még a kormánytól az alsó papság java­dalmának rendezését, kipótolván a kongrua-bizottság 20—25 éves kí­sérleteinek eredménytelenségét. A hadiárvák. A világ forgása — ke­gyetlen áldozatokba állított minket. Fáj a szi­vünk, vérzik Magyarország, de megállja helyét. Fel-íelröppen ugyan olykor egy-egy békega­lamb, de repülés közben kihull a csőréből az olajág. Továbbb kell folytatnunk, sajnos, az öldöklést. Magyarországnak kettős áldoza­ta inspirálja az egész nemzetet. Először a szeretet, mely vérzik s másodszor az a szere­tet, mely sebeket köt, árvát, özvegyet, rok­kantat vigasztal. A szeretettnek kötelessége, hogy az elszivárgó vért felfogja a nemzet javára. A vér nem harcok vére, hanem gyer­mekeink vére is. Ezt a kettősen szentelt vért kincsnek kell néznünk, mert különben elszi­várog. Áldozatokat kell hozni mindenkinek azokért, akik s kettősen ímegérdeinlik az ál­dozatokat, mindenki adjon, aki csak valaha kapott a zóletben. Nagy a tartozásunk. Tízmil­lió emb9r áll felfegyverkezve Liszabontól Königsbergig. Értünk, az egész világért kez­denünk. Naponkint ötezer halottja van az em­beriségnek, s legalább is húszezer sebosültje. Ezeknek tartozunk. Szivünkben erdőknek kellene égniök, hogy melengetni tudnánk őket, akik annyit szenvednek Feledjük el magun­kat, ha téged felednének : magyar hadse­reg. Nekünk nemcsak érzelmekkel, de viszou- zó tettekkel kell adóznunk. Á szó a mos­toha, csak a tett az édes gyermek. Csinál­junk egy jobb világot. Azért van háború, mert önösség uralkodott közöttünk. De szükséges a közösség is ideális értelmében. Mondjuk az árvára, hogy a mienk. Azért van rossz világ, mert közöttüuk nagy idegenség van, távolság érzelmi szakadékok, a nemzetek között is. Ezeket a messze esőket kell egymáshoz kö­zelebb hozni, ezazuj viiágprogrammja, amely­nek alapja : közösség. Könnyön és mosolyon kell osztozkodni tudni. Éhhez több szeretet, küzdelmes szeretet kell, a mely áldoz s a mely adni tud. Az utolsó mohikán. A le vitézlett gentryből — azt hittük — már rég kinőt­tünk, hogy már mindannyian bűnnek tudjuk azért urnák vallani magunkat, mert valame­lyik negyedik elődöm kardja hősi munká­jáért titulust kapott fényes vitulussal. Már ré­gen szanatóriumba valónak tudtuk és egye­nes magyarsággal naplopónak mondtuk azt, a ki ősei elmén semmittevésben, dáridókban, a roulette-asztalnál és pezsgőzve lopta az időt. Barbárnak ismertük, aki előnevekkel és címerekkel dicsekedett, ezekkel pompázott névjegyeken, cigarettatárcákon és nyegle gőggel nézett le mindenkit, a ki nem tarto­zott a szocietáshoz. Sőt egyenesen gaz bim- pellórnek tudtuk, aki nevével tolakodott ki magának fényes állást és dőzsölt a dolgos magyarság adójából. — Egy ilyen idejétmúlt ichtiosaurus azonban még itt bölénykedett közöttünk, Budapest főkapitánya, Boda, a ki állásából való kiröpitósénól ez ostoba szava­kat mondta nevetséges melldöngetéssel : — Ur voltam egész életemben, ur va­gyok most is és űrként megyek. Pedig röpült szegény. Bizony sohsem ur az ilyen nyegle üres­ség. De átka és szégyene fajunknak. Hisz- szük, hogy Bodával kihalt az utolsó bölény. Iskoláink ügye. Immár három háborús tanitásiévet mor- zsoltunk le, küzdve ezer és ezer bajjal. A laikus szem nem veszi észre azt a rettenetes hanyat­lást, ami közoktatásunk teréD mutatkozik. Igaz. gyermekeink iskolába járnak, bizonyít­ványt. is kapnak, talán jobbat, mint békeidő­ben. A kulturális eredmény megvan, a papi­roson. Ha tovább is igy kell haladnunk, is­koláink maholnap — egy kis nagyítással élve — bizonyitványgyártó intézetekké válnak. Amig a világ hiéna étvággyal habzsolja az anyagi javakat, a pénzt, addig szellemi va­gyonunk pusztul, elszomoritóan pusztul. Mi­lyen lesz a jövő generáció értelmi és erköl­csi élete, annak a ,jó ég a megmondhatója. A kulturális vegyonpusztulásnak igen sok az oka ; minden városban más és más. Mi szükség van például a négy hónapi vaká­cióra ? Talán az élelmezés hiánya ! Hisz ma mindenki megkapja a maga kisded porcióját, akárhol van. Az értelemnek négy hónapon át való pihentetése egyenesen megölője a a szellemi fejlődésnek. A rövid szorgalmi idő miatt a tanitásitárgyak, mint az értelem nevelői nek összeránlása maradandóbb nyomot nem hágy sem az agyban, sem a szivben. Ideje volna a bosszú vakációzásnak cgyszersoiin- denkorsa véget vetni. Vannak lokális bajok is. Városunkban például a legtöbb iskola katonai kórház szá­mára van lefoglalva. A lefoglalás Szatmáron, a jelen tanévben egyenesen érthetetlen volt. A kórházak félig üresek, némelyik, mint a Pázmány konvikíus, egyszerűen üres lett. A lefoglalások miatt egyes intézetek csak délu­táni időkben működhettek redukált időtartam­mal, vagy redukált óraszámmal. Micsoda ered­ményt produkált az ilyen iskola, arról csak annak van fogalma, aki abban tanított. De ugyebár, az rnind mellékes, csak a bizonyít­vány legyen meg 1 Milyen oktatásban részesülhettek például az elemi iskolába járók ? Nem túlzás, hogy ezekből a fele nem fog tudni boldogulni a középiskolában. Három háborús tanitásiev után elemi iskolából középiskolába lépni igen nehéz feladat lesz. Több ilyenfajta háborús tanitásiévnek nem mehetünk neki, hacsak egy kis szemernyi érzék van a kultúra iránt azokban, akiknek hatáskörébe az iskolák lefoglalása tartozik. Mi otthonunkban akarunk nyugodtabban, szé­lesebben, agyat, szivet megindítva dolgozni, ez nem egyéni, hanem nemzeti érdek. Pótol­ni akarjuk egyúttal azt is, amit eddig kény­telenek voltunk elhagyni. Mi állja útját annak, hogy minden is­kola otthonában dolgozzék ? Az iskolákon kí­vül van kávéház, szinház, táncterem elég korházak számára. Ha van már egy jó csomó barak amott a Szamoson túl, miért nem le­hetne egynéhányat több ? Adják vissza nem­zeti kultúránk palotáit az illetékes tényezők ós vigyázzanak, ne quid schola detrimenti caperet! Ochlokratia. Igazán velünk az Isten, még ha a darutollas Károlyi Mihály gróf megkompolyodva ölelkezik is a csürhóvel és üvölti számukra az általános titkost. Egy kis bemutatót rendezett a székesfővárosban a múlt héten a Vázsonyi göndörfürtü elvbaráta­itól tüntetésre vezetett csőcselék. Szinte a franczia forradalom minden ocsmánysága büz- lött a főváros utcáin. Kirabolt üzletek pálin­kájától részeg csőcselék vert be ablakokat, tört föl boltokat, támadta meg a magánva­gyon!, okozott milliónyi károkat ós adott okot az entente sajtónak, hogy forradalomról költ­sön őrült híreket országukban. Senki sem volt e hazában, a szabadkömives zsidóságot kivéve, a ki csőcselék-uralmat kivánt volna az általános titkossal. E gyalázatos forrada­lom után azonban egyenesen hazaárulónak kell minősítenünk azt, a ki alkotmányos éle­tünk bástyái közé be akarja venni a népiz­gató jakabokat. Statárium ezeknek a mániá­kus dühödteknek, börtön és vérpad az álta­lános titkos őrült gazainak 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom