Szatmári Hírlap, 1917. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1917-06-28 / 26. szám
2 riien) a horvát klerikális pártokkal akar együtt működni. Mikor párt- fele, Szmrecsányi a visszaélők viselt dolgait pár hónapja oly kíméletlenül piszkálta—„itt — szerintük — igen vigyázni kell, hogy a dilettáns kísérletezés kárt ne tehessen.“ Földes Bélát sem szeretik. Ok tudják, hogy miért. Úgy mondják, ' nála gyakorlottabb és szakértőbb közlekedési minszter is akadna. — „Az antiszemita közbeszólásaival ellenszenves (magyarul: ellenérzést kiváltó). Pallavicini őrgróf persze szintén nem .megnyugtató a miniszterelnökség államtitkári állásában.“ Valamint Palugyay Móric sem a belügyminisztériumban. Megint ők tudják, hogy miért. A szabadkőmi- ves görbe orroknak jó szimatjuk van. „Pallavicini őrgróf, a ki felekezeti (magyarul: hitvallásbeli) különbségeket ismer, nem garanciája a demokratikus kormányzatnak.“ Hogy a Világ mennyire nem ismer hitvallásbeli különbségeket, rögtön bebizonyítja. — A kultuszminisztérium — Írja — Apponyi Alberttel és Nagy Jánossal mindent igér, csak haladást, liberálizmust nem. (Ide persze jobb lenne Zigány Zoltán, Buchin- ger, meg a kis stockholmi Kunt! Zsiguska.) Nem is jósol hosszú időt Apponyinak, szegénynek! Őszintén sajnálják, hogy „gróf Esterházy (magyarul : Esterházy gróf) ilyen defektussal kénytelen megkezdeni kormányzását. Az uj alakulásnak annyi rése, gyenge pontja van, hogy friss és bátor tehetségekkel kellene megtámogatni a félig kész épületet.“ — Mivel a világosságot várjuk — igy folytatjuk : „Mivel teljes erővel, elszántsággal akarjuk végigharcolni az általános, egyenlő, titkos választójog háborúját, tiltakozunk az ellen, hogy kisebbségi pártok frakciói számlák prezentálásával tegyék nehezebbé munkáját. A néppárt ügyesen, erősen taktikázik, acélos könyökkel tör előre. A legfrissebb követelése hét íoispáni állás, A többi pártok is megfelelő részt akarnak kapni a hatalomból. Fel akarják parcellázni az országot pártok szerint. Az ország azonban nem osztozkodást akar, hanem választójogot, tehetséges és bátor kormányzást. Hagyják békében azt a szegény, jó szándékú miniszterelnököt. Hagyják dolgozni, embereket, tehetségeket válogatni és a pártok elhatározásait ne akarják ráerőszakolni, a minisztertanácsra. És eszükbe ne jusson választási paktumokat csinálni, mert az általános, titkos választójog nem ismer kerület ajándékozást és a koalíciós idők gyászos emlékű mandátumosztogatásait. Szakember, tehetséges ember kell mindenüvé és nem szabad megnehezíteni a miniszterelnök helyzetét személyi ambíciók kö- vetelőzéseivel.“ Az egyik főispánságra állitóan kiszemelt Károlyi József grófot szívesen eleresztették. „Sajnos lesz — mondják — ha a képviselőház megszabadul tőle“ Hogyne, mikor a múltkoriban a keresztény conceni- rációról mert beszélni! Csak a demokrata-párt igénytelen. Hogyne, mikor fele már pisz- kolja az igazságügy miniszteri széket. — És igy tovább! * * * Egyetlen lapszámból kiszedett idézetek ez. S ez igy megy a szemérmetlen zsidóság részéről napról- napra, mig a becsületes szellemű keresztény lapok és pártok — legalább egyelőre és sejthetően nagy önmegtagadással állják a treuga Deií. Mit hiszen igaz. A zsibvásárból, a Lipótvárosból egyszerre miniszteri székbe cseppeni nem csekélység. Es időbe kerül, amig az Aii- kerköz udvarképessé mosakodik. Mi nyugodtan nézzük ezt a keserves processust. És türelemmel várjuk a — választások idejét, amikor majd meglátják, kik állanak háta mögött annak a nagy hangú, parvenü szervezetnek; majd meglátjuk, hogy egyedül a keresztény magyarság él e hazán. Akkor aztán majd elmondjuk a kis progressziveknek: — Kóbi, szállj le a bakról ! „SZATMÁRI HÍRLAP“ Kint és bent. A két ballábu népbo- londitóktól Vázsonyi fővezérletével választójogi tüntetésre fölbeceelt fővárosi, utcai cső- csejók komédiájára eljött Singer Zsigmond ur is, a Wiener Tagblatt főszerkesztője. O reá nem lehet ráfogni sem azt, hogy konzervatív, sem, hogy — klerikális. És látott is sokat, tapasztalt is nem keveset. Az előkelő vendéget persze meghívták a radikális, zsidó Magyarország bölcsejéhez, a mely mellett ott voltak bőrkötényükben a szabadkőmives dajkák, talán a mi, még mindig helyettes kapitányi állásában semmitte- vősködő, helyes kis malterosunk. Singer természetesen a városháza udvarán kapott helyet. Mielőtt elkezdődött volna a jerichói lárma, de már az utca népe összecsődült, valaki megkérdezte Singert : — Mondja, mily hatást tesz önre ez a tüntetés. — Mboh! Hát tudja, kérem, én már hozzászoktam ehhez. Láttam tüntetést Londonban, Parisban, Milanóban, Berlinben, Bécsben. Rám nem teszi uj dolog hatását. Mindenesetre szép és hatalmas a tömeg. — Mégis, talán fölfödöz valami különöst, a mi nem volt meg másutt csak nálunk. — Oh, igen, igen . . . Valami mindjárt föltűnt. — Mi legyen az, kérdi az érdeklődő három pontos zsidó. Singer egy pillanatig hallgat, körülnéz, majd kérdéssel felel a kérdésre: — Mondja, kérem, hol vannak — a magyarok, a keresztények ? En itt csak zsidót látok, fokhagymát érzek. A kis zsidó zavarba jön és kissé kedvetlenül felel: — A magyarok — oh, kérem — a keresztények többségben vannak. — Igen, igen, de hol vannak? — Kérem, — az utcán. Igen, kérem, ott hátul, messze. Singer elmolyodik. — Hát lássa, ez az, mi föltűnt nekem. Hogy — keresztények nincsenek itt, hog}’ a magyarok kinn vannak, és itt benn és elől csak csupa balláb. Zsidó, zsidó. Kínosan vet föl a kérdező egy közbevetést : — Kérem, ez, oh, hisz ez nem valami nagy baj. — Dehogy nem. Ez az egyetlen baj. A keresztény magyaroknak keli műidig elől lenni, a pajesznek pedig hátul. A mig a ke- rasztények nem lesznek elől, addig — higyje meg — nem lesz az egészből semmi. A kíváncsiskodó elpárolgott keleti vágású orrával. _________Szatroár-N érne ti 1917. j uuius 28 _ Á kath. intelligencia és a kath. középiskolák*) Annyi sok szó esik mostanában a kath. intelligencia sorompóba- állításáról, hogy most már csakugyan történni kell valaminek. Szeretném hinni, hogy nerü fogom kiváltani a a szatmári kath. főgimnásium nagyrabecsült igazgatójának .és tanárkarának neheztelését, ha szerény szavaimmal a kath. középiskolákról, mint a kath. intelligencia hivatásos termelőiről emlékezem meg. Mi, volt szatmári diákok, felcseperedvén, mindenütt és mindig büszkén emlegettük az, hogy mi a szatmári kath. gymnási- umnak voltunk növendékei. Ehhez a biisz- kélkedósünkhöz az nyújtott alapot, hogy a szatmári kath gymnasium jelessógének hire az egész országban el volt terjedve. Igen sok diákunk lett országos hirö nagy ember, hires kanonok, jó pap, tudós tanár, hires orvos, keresett fiskális. Mind számottevő tagja lett a társadalomnak, lelkes apostola a kath. egyháznak abban a körben, amelybe az élet állította őket. Hazánk annyi sok és egytől-egyig jeles kath. középiskolájának diákjairól ugyanezt mondhatjuk el. Ha kath. intelligenciánk termelői, gym- násiumaink csak is talpig puritán, okos, életrevaló férfiakat bocsátanak ki szárnyaik alól, honnan van hát mégis az hogy a tízmilliót számláló katholikusság a hazai inteJligentiá- ban oly elenyészően csekély arányban van képviselve ? Hogy ez országban — bár minden második ember katholikus — mégis az ügyvédek közül csak minden tizedik, az orvosok, közül minden huszadik ember katholikus ? Hogy olyan ritkaság számban jön egy-egy törvényszéki bíró, szolgabiró, erdőigazgató, bányafőnök, pénzügyigazgató, alispán, főispán, aki katholikus ? Egyszóval mi az oka annak, hogy a társadalom vezető állásaiban levő emberek között olyan csekély a katholikus elem ? Talán nem tévedek, ha a magyarázatot a következőkben lelem. Az elmúlt század lefolyása alatt szinte éles volt az a differencia, mely a közvélemény szemében fennálott a katholikus és protestáns gymuasiumok között. A kath. gimnáziumok arról lettek híresek, hogy szigorúak, megalkuvást nem ismerők és oly sűrű rostán szűrik meg diákjaikat, hogy, aki a kath gymnasiumokban szerezte meg érettségi bizonyítványát, az csak talpig tudós, puritán, magas műveltségű ember lehet. Kevés, de elsőrangú anyag került ki a kath. gymnásiumokból. Ezzel szemben ott voltak a protestáns iskolák, a legátusokat, mendikánsokat rajonként termő református líceumok. Eperjesre, Sárospatakra, Enyedre, Szigetre seregestül özönlött a diákság, a falvak tanulni vágyó egyszerű gyermeke, mert ezekben a református alma materekben a diák közópfinoman *) Pár megjegyzést kell fűznünk e czikkhez ; ami főkép most időszerű, hogy iskoláink erős kötelesség- tudással, áldozatos munkaszeretettel töltsék meg növendékeiket. A jövő generatiókra, kemény, nagy, sok munkájú, szinte önmegtagadásos élet várakozik. A bomlás, fertőzöttség, léhaság, megvehetőség csak úgy pusztul ki, ha intelligentiánk igazán sok intellectuális és morális erővel készülődik fői iskoláztatása alatt. Jelen állapotaink sekólyessége, jórészt annak következménye, hogy középiskoláink felsőbb rendelkezésre az oktalanul hangoztatott szellemi túlterhelés helyett sok téren kénytelenek voltak átcsapni az úgyis elharapózott testi kultusz növelésére. Ezért aztán „a romlott intelligen- tia.* Az átlag emberek értéktelenek, mindig nagyobb súlya van a kevés, a minden téren képzett tudással és charakterrel télieknek, mint az árral úszó tuczatnak. A protestantizmus maga is szívesen fölcserélné nagy tömegű „intelligensének hívott embereit a kevesebb számú értékesekkel, mert ez ások „inteligens* bizony nem hivő, de athekös, olyan modern pogány. ,
