Szatmári Hírlap, 1917. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1917-05-03 / 18. szám
2 hanem a kereskedelmi és ipari pályáira nevelje. Ezzel közelebb jutna kér. magyar intelligenciánk az anyagi boldoguláshoz, kereskedelmi életünk pedig derék, megbízható kezekbe kerülne. Csütörtöki levél. 1917. május 3. Leveleimben közérdekű ügyek tárgyalása közben foglalkoztam a zsidókérdéssel. Nekem nem a zsidókérdés volt fontos, hanem a közérdek. A zsidóság érintése nem volt általánosítva, érintve voltak azok a zsidók, kiket nem tarthattam magyaroknak, mert nyelvűk, kulturájok és életmódjuk nem az. Van ilyen zsidó, vagy nincsen? A cáfolatokból arra lehetne következtetni, hogy nincsen, de akkor minek a cáfolat olyan zsidók részéről, kikről csak rokonszenves módon történt megemlékezés, ha van, miért a cáfolat olyan zsidók beállításával, kikről én nem Írtam ? Nem akarom ebből a jelenségből leszögezni azt a tanulságot, hogy a történelem és tudomány által elősmert zsidókérdésről egyáltalában említést tenni nem szabad, de az mégis felháborító, hogy Magyarországon minden embernek, aki keresztény világnézetét nyilvánítani meri, egy rajvonal rabbi támadást kell kivédenie. Mégis csak furcsa, hogy több millió magyar embernek belső érzését rejteni kell olyan töredék elöl, mely egy másik töredék ellen intézett támadást, pusztán faji önérzeti tultengés miatt, a vallott nemzeti együttérzés alkalmi sut- badobásával kivédeni akarja. A csütörtöki levelem ellen is megindult a támadó hadjárat. És nem épen méltó módon ugrik fel a mütrágyagyári készleten át a Titánokhoz. Az ő dolguk, nekem semmi közöm hozzá, milyen fegyvert tart az ellentábor magához méltónak. Sem a rabbikat, sem a zsengekoru kőrösmezei ifjakat nem óhajtottam meggyőzni a keresztény társadalmi kérdések létjogosultságáról és hogy gondolatraenetüket mégis követni fogom, az a magyarázata, hogy elveimnek nincsen oka az ellenséges területről visszavonulni. A levelemre adott válasz óvatosan kerüli azt a megállapítást, hogy a zsidók között vannak magyarok és nem magyarok. Ezzel az általánosítással akarja ellenem uszítani azokat a zsidó vallásu magyarokat, akik előtt az a faj, akikről én írtam, épen úgy nem rokonszenves, mint előttem nem az. Fel kell tételeznem, hogy ez a beállítás szándékos és indokolatlan faji összetartozan- dóság érzetéből eredő, s épen ezért nem vagyok hajlandó olyan hátrányos következtetést levonni, mint aminőt például jogosan levonhatnék egy olyan hazai oláh magatartásából, ki a renegát oláhot védelme alá veszi. Kikről Írtam én ? Közöttünk élő zsidókról, akik nyelvűkben, érzéseikben, szokásaikban nem magyarok, kiket lehet tehát velem szemben védelembe venni ? — Ezeket ? Van-e hát ilyen ? Volt és különösen van, amióta a kőrösmezői és galíciai bevándorlás megindult. Aki az utcán jár, lépten-nyomon talál ilyet. Nyelvében él a nemzet! Ha magyar nemzeti szempontból idegen nemzetiséget bírálunk, a magyar nemzeti érzés elismerésének első feltétele, a magyar nyelv használata. Ezek pedig nemzetiségek; — a zsi dóságnak az a része pedig,^akikről én Írtam az faj; — magyarságuknak tehát mennyivel inkább fokmérője az ország nyelvének használata ! Közismert előttünk az a zsargonban beszélőt német zagyvalék, melyet ez a faj használ, ha tehát a százados germán hatást a nemzeti érzés ennyire nem volt képes kiküszöbölni, talán fölösleges is hivatkozni még azokra az okokra is, melyek ennek a fajnak tőlünk való elkülönözésében, érzéseink és szokásaink negligálásában, társadalmi életünktől való visszahúzódásában nyilvánulnak meg. Egy ilyen kaftános, magyarul nem beszélő urat állítson ki a cáfoló ur, — mert „SZATMÁRI HÍRLAP“ én ezekről beszéltem — és ezeket mutassa be magyar társadalmunknak olyanokként, akik közül azok a bizonyos Titánok kerültek ki. Ezek közül nem a Titánok kerültek ki, hanem azok, akik egy tétel káposztán több mint százezer koronát nyertek, azok, akik a méz árát Szatmáron — több vagyon mennyiségben — kilónkint 1‘70 K-ról 9 K ra rugtatták fel, azok, akiknek csak a húszezer koronán felüli jövedelmük után, Szatmáron több mint hatvanezer korona egyenes állami adót vetettek ki; ha majd a cáfolat a szegény erdélyi menekültek között is tud mutatni ilyen példányokat, akkor ón el fogom hinni azt az állítását, hogy a helybeli hadsegélyezett mindent aránytalanul olcsóbban és jobban tud beszerezni 62 fillérből, mint az ő emberei 2 koronából. Faji tulajdonságnak tudom be a hatóságnak való íörajéuezést is, mely szerint az elismerés csakis a városi hatóságot illeti meg, de nem a városi lakosságot. Ez a városi lakosság a maga koldusságából százezreket áldozott a háborús jótékonyságra, ha tehát ebben az ügyben közömbös volt, ehez talán mégis lehetett valami köze a védencek magatartásának is ! Mi pedig igenis a hatóságot tartottuk hibásnak, köztük a kormányt elsősorban, hogy az ismertetett helyzet létrejöhetett. Magam részéről én ebben a kérdésben a polémiát le is zárom, majd megszokják, hogy hetenkint egyszer, magunk között, mi is eszmét cserélhetünk — akkor, mikor nekik — a szatmári sajtóviszonyok mellett — ez a joguk heteokiut hatszor megvan. ? ______________i________________________ Sz er ásd az idegent! Ezt prédikálja nekünk két álló napig dr. Jordán Sándor főrabbi — a „Szamos“ hasábjairól. A menekülők szánandó sorsának drámai ecsetelése után ránk idézi Mózes könyvének rendelkezéseit az idegenek megbecsüléséről és szere- tetéről, azután emfázissal kimondja: „Ez a Mózes híveitől követelt és Mózes hívei által követett morál. Ezzel szemben a pogány morál így hangzik: szorítsd ökölbe a kezedet és üssed a jövevényt, különösen ha zsidó.“ A pogányok persze mi vagyunk. — Tisztelt főrabbi úr, ez a kioktatás illetéktelen helyről jön és téves helyre van címezve. Méltóztat- nók a könyörületességnek ezt a parancsát talán inkább azoknak a fülébe harsogni, napnap mellett, pihenés nélkül, akik Ungban, Beregbeü, Máramarosban, Tartolcou és egyebütt a háború előtt lelkiismeretfurdalás nélkül ezreket juttattak koldusbotra, a háború alatt pedig 90 percentjükben csereberélésből, áruhalmozásból, közvetítésből, egyszóval a fogyasztó közönség rovására elért nyereségből élnek, de fárasztó, produktiv munkára rá riem adják magukat. Ezeket, iőrabbi úr, ne köztünk, pogányok közt keresse. Nekünk van tanítómesterünk a felebaráti szeretetben, aki azt kivétel nélkül mindenkire egyaránt ki- terjesztendőnek hirdeti és nem foglalta a „goj* gyűjtőnév kalapja alá az összes más- vallásuakat, mint akikkel szemben csak mérsékelt szeretetre és módosított erkölcstanra vagyunk kötelezve, mivelhogy azok csak másodrendű állampolgárok Ábrahám, Izsák és Jákob örökségében. Hosszú cikkében egy helyütt rágalmazásról is vádol bennünket a főrabbi ur. A rágalmazás fogalmával, úgy látszik, niücsen tisztában. Kár, hogy a múlt pénteki járásbi- rósági tárgyalás elhalasztódott; mert ott, egy más ügyből kifolyólag valószínűleg felvilágosították volna arról, hogy rágalmazni annyit jelent, mint valótlan adatokkal, állításokkal rossz hírbe hozni valakit. A főrabbi ur „Csütörtöki level“-üüknek egyetlen egy állítását sem cáfolta meg ; meg sem kísérelte. Hát kérem, valakit rágalmazónak mondani, mikor nem az, mert minden állítása való igaz — ez főrabbi úr, a legvalódibb rágalmazás. Mindenféle iskolai nyomtatványok kaphatók a Pásmdny-sajtó könyvnyomdában. Szatmár-Németi, Iskola-utca 5. Szatmár-Németi 1917. május 3. SajtóaBapunk. Soha ilyen bájos virágot, annyi üde, megejtő íilattal, mint aminőt május elseje hozott nekünk! Kis emberbimbók kerestek fel naivan természetes, angyalmelódiás levelükkel. -Apró gyermekkezek remekbe készült, gyönyörű irásu soraikkal és aláírta a sok Mari, Anna, Zsuzsi, Berti, Bandi, — ez a sok nyiladozó emberpalánta. Az irás mellé pedig 'l0 K 5 fillér volt. csatolva. A 29 kis és II. és III. osztályos elemi iskolás leányka és fin Írása eképen hangzik: — Kedves író bácsi! Máskor majálist tartottunk, de most háború van, hát nem lesz majális. És azért a majális pénzét odaadjuk arra a gépre, a mi a jó könyveket- és újságokat csinálja. És tiszteljük a Bácsit és kezét csókoljuk. És tessék megírni, hogy a pénzt megkapta-e, mert háború van, hát félünk. Ne féljetek kicsikéim, a ti őrzőangyalotok nagy okulásul, példaadásul eljuttatta hozzánk aranynál többet érő, imádsággal vetélkedő pénzeteket, amit nagy áldozatokra korán kész szivetek adott egybe. Bizony a gyermekek szája által mondod Te nekünk, Uram, a tőlünk nem ismert igazságot. És hozzá, ezek a kis angyalpalánták, a katholikus sajtó legkisebb és legtöbbet érő pátrónusai, a rémület földjén élnek, Nagy- zalacskán, a hol ágvudörgésre imádkoznak a háború kezdete óta. És ezek a csöppségek arra a kattogó zúgásra vágyakoznak, amelyet egy napilap zakatoló nyomógépe dübö- rögtet meg, hogy a katholikus élet lüktetése induljon meg széles öt vármegye alvó leikeiben Hajtsatok ki ti is sz. Pál lelkű csemeték, nagyszerű sudarakká az Ur kertjében. Es hívjatok életre minket is. A bimbós május virágnyitása mintha fává nőtt sajtóalapunk lombozatán is jelentkeznék. Kiadóhivatalunk volt főnöke falusi plébániáján is érzi — tapasztalatából tudva — mennyi istápolásra szorul vérszegény sajtónk. Kedves kapcsolatot tart fönn régi lapjával és most, hogy „valami nem várt bevételhez jutott", elküldi áldozatos adományul. Ettinger János szinfalusi plébános köti oly szép bokrétává növekvő sajtóalspunkat, hogy adományával az alap már húszezer koronán felül nőtt. # A sajtóalapra beérkezett : Ettinger János .............................100-— K Na gyzalacskai II. és III. o. elemi iskolások.................................. 10 05 K Ed dig begyült ........................ 18025‘34 K Me gajánlva ........................ . 1900 — K Telj es összeg: 20035-39 K A „magyar Krupp". A fővárosi lapokban nemrégen megjelent egy azóta már dementált hir, hogy Weisz Manfréd megveszi a gróf Karátsonyi budapesti palotáját. E hírhez akkoriban az üj Nemzedék azt a megjegyzést fűzte, hogy a magyar Krupp hozzávetőleg félmilliárdot keresett a háborún és hogy ha akarná, az 8gész főrendiházat kivásárolhatná birtokaiból és kastélyaiból. Azt persze nem igen lehet biztosan tudni, hogy mennyit keresett a háború alatt Weisz Manfréd az államon. Mondjuk, hogy fél milliá;;- dot, mondjuk, hogy csak egy negyedet, Ő, mint az annak idején a terézvárosi hadiadófizetők névsorából kiderült, 19 millió korona tiszíajövedelmet vallott be az első háborús esztendő eredményeképpen. Minket mindebből csak az érdekel, hogy miközben a háború száz és egy vonatkozásban megvalósította az állami szociálizmus gondolatát s úgyszólván állami kezelésbe vette a legkülönbözőbb javak termelését és szétosztását, ezzel egyidejűleg lehetővé tette, hogy az állam és az egész ország a szószoros értelmében adófizetőjévé váljék egy magánvállalkozásnak, amely maholnap hatalmasabb budgettel dolgozik, mint a kincstár egész háztartása. Hogy lehet az, hogy Angliában
