Szatmári Hírlap, 1916. július-december (25. évfolyam, 52-102. szám)

1916-09-10 / 72. szám

2 katonát. Nem jön vissza. Holnap sem, azután sem. Meghalt-e, elfogták e, vagy mi történt vele, nem lehet megtudni. Belekerül tehát a listába, az eltűntek névsorába, akikről semmi bizonyosat nem ludni. Él-e, fogoly-e, csak a jó Isten a megmondhatója. Mondjuk például, hogy az Eltűnt Józsefről van szó. Felesége idehaza rendesen megkapta a segélyt, mor- zsolgatta is valahogy csak az életet nagy ke­serűségében, mert f'órjeuráról semmit sem tud. Hónapok múlva az a bizonyos lista, amelybe az Eltűnt József is belekerült, meg járja a hivatalokat s az lesz a vége, hogy Eltűnt Józsefné nem kapja a hadisegélyét. Nyugdijat sem kaphat, mert a hősi halálról nincs hiteles Írás. Eltűnt Józsefnén és család­ján valahogyan azonban mégis segítenek. Ideiglenes segélyt, vagy nyugdijat, vagy nem is tudjuk minek nevezzük, kap. Es ezen uj segítség öt, meg tiz korona szokott lenni. Ha nagy a nyomorúság, akkor tiz korona. Ugy-e képtelen dolog? Amig nem el­tűnt volt a neve, az asszony rendes segélyt kapott. Most, mikor az anyagi gondja talán csak rosszabbodott, szivfájdalma mindenesetre fokozódott, akkor néhány koronával intézzük el a sorsát. Leírjuk. Lefessük, hogy mire vezet ez? Elmondjuk amúgy magyarán? Nem tesszük, a becsületes újság tudja Dagyfontosságu há­borús kötelességét. Azt azonban igenis han­goztatjuk, hogy ezen az anomálián is segí­teni kell eredményesen mert, ebből sok kár háramlik az országra. Álljanak talpra a törvényhatóságok és figyelmeztessék a kormányt ennek az ano­máliának megszüntetésére. Tessék elhinni ez is hadviselési érdek. Véres fejjel verjük vissza a reánk tört román hadat. Vitéz székely fiuk fiatalok és deres hajúak védik a magyar határt. Ez a háború az uj ellenséggel, a mi háborúnk. A magyarság elszánt, végsőkig menő, saját testét védelmező harca, amely nem végződ­hetik másként mint győzelemmel. Ellenség övez bennünket mindenfelé. De az ellenség között is legnagyobb ellenségünk ellen har­colnunk kell az utolsó lehelletig. Harcolnunk kell adddig, míg véres fejjel nem buknak el az orvul támadók valamennyien Erdély bér­cei előtt. Harcolnunk kell addig, mig a ma gyár határ körül vörös torony nem emelke­dik véres hulláikból. A világháború elérkezett utolsó felvo násához. Talán szerep jut ebben az utolsó felvonásban a jól ismert „görög hüség“-nek is. Az antant minden igyekezete, hogy a központi hatalmak erejét megroppantsa meg­hiúsult. Hiába való volt az orosz tömegek mi forrásokból, viharokból eredhetnek egye­seknek félrelépései és szerencsétlenségei. De most jobban bízott, mint valaha, hogy az ő kis felesége ismét a régi lesz. A nyugodt, a megelégedett, az önfeláldozó anya, akit most egy kissé kilendítettek a háborús idők­nek nyerészkedő, kapzsi, pénzszomjas embe­rei, akik nála protekcióért járkáltak. Hiszen a városban már suttogtak; a hir már már kikelt bugójából. Nemsokára . . . kevés idő kérdése . . . röpülni fog. Nem csalódott. . . . Egy uap, szinte önmagából kikelt arocal jött haza a piacról, a hol élelmi sze­reket vásárolt. . . Eszter. Az ebédet alig birta megfőzni, oly ide­ges volt. Nyugdtalanul várta férje hazaérke­zését. Egyszer-egyszer szégyenpir futott vé­gig szép arcán. Másik percben könny szökött özemébe. Végre jött Bálint. Lassan, csendesen, halálsápadtan ment be férje szobájába. Eszter megállóit előtte egy pillanatra . . . aztán kitörő zokogásba törve, kitárt karokkal ölelte és csókolta ezt a jó, ezt az okos embert. A csodálkozásnak érzete vert hullámo­kat Bálint lelkében a rég remélt és várt vál­tozáson ... — Édes lelkem, szólt ellágyult hangon, milyen boldog vagyok. — Te tudtad és nem mondtad nekem. — Mit, édesem? „SZATMÁRI HÍRLAP“ meg-megujuló rohama, a franciák, angolok és szinesbörüek megismételt offenzivája nem tudta megtörni azt a fölényt, amelyet az igazság érzése, a becsület védelme megtör­hetetlen páncélerődként emel közénk. Meg­hiúsul eddig a becstelenség minden törek­vése. A háborúba beugratott Olaszország erőlködése sem tudott céljához elérni. Viseli és tűri a háborúnak minden szenvedését és még csak az elégtétele sincs meg, hogy valamelyes eredményt tudna felmutatni. Az olasz beavatkozás nem tudott változtatni a háború sorsán. A beijedt antant a sok ku­darc láttára újabb aknamunkához, kezdett. Tehetetlenségében jó bolondot keresett, hogy beugrassa azt is, abba a véres haláiiáucba, amelyet már két év óta járnak őrült tombo- lással oroszok, franciák, szerbek 6a a töb­biek valamennyien mulatságára és szórako­zására Albion népének. Valamennyi pusztul és vérzik, csak Anglia a bűnnek és becste­lenségnek, az üzletnek és önzésnek őshazája nézi tétlenül a véres játékot. Románia is beleálloít. A szamár, mikor jól ment dolga a jégre ment táncolni. Már táncolnak a románok is. Ágyúink muzsikál­nak nekik. Es a derék székely fiuk gondos­kodnak róla, hogy nyomtalanul ne múljon ez a mulatságuk. Véres fejjel buknak el abban az eszeveszett táncban, amelybe bele- kiváukoztak. Ott vesznek, ott pusztulnak el a havasokon, vagy Erdély bércein. Egy ellenséggel több vagy kevesebb már nem számit nekünk. Leszámolunk mind­annyival. Sajnálunk, siratunk sok szép magyar életet, de a magyar földből egy talpalatnyi nem sok, annyit sem engedünk át az orv­támadó, bosszúálló népnek, mig egy kato- .nája lesz sokat szenvedett szép magyar ha­zánknak. A jótékony Nőegylet akciója váro­sunkban. A helyi „Jótékony Nőegyesület“ működését ismeri mindenki itt e városban. Arról most Írni nem is szükséges. De min­denki természetesnek fogja taláni, hogy ez az egyesület, mely eddig tevékenységének oly értékes jeleit matatta meg: most tétlen nem maradhat, sőt nagyobb, gyorsabb, szó- lesebbkörü akcióra készül. Hadikonyhát óhajt felállítani. Az eszme kétségtelenül megkapja az ember leikét: hiszen a menekülők ezrei rajzanak felénk és hozzánk is. Hiszen a nehéz pillanatokban oly nagy szükségek merednek majd felénk, hogy szinte félünk, vállaink elbirják-e a rémitő terheket. Mert igazság van abban, hogy közönségünk at áldozatok terén már a kimerülés felé billen. De különböztes­sünk és akkor a teljes, egész igazságnak birtokába jutunk. A közönségnek egyik része van csak kimerülve. A közönség egyeteme még bírja az áldozatokat, mert voltaképen alig vett — Hogy Ferencióket letartóztatták. Néma osond következett. Az a kínos csend, mikor senki sem mer szólani. Mikor a beszéd, a válasz a lelkekben zajlik, háborog, de nem bir az ajkakra jönni. Itt is férj és feleség hallgatásba meredtek. De a lélekben egymást űzték és kergették. — Most tudjuk, hogy miért kellett volua Sas Bálint nekik. Mi történt volna, ha ez a jó, tiszta lelkű ember közéjük veti ma­gát? Ha ő maga ártatlan marad is. Most látok igazán. Most tudom, hogy az én Bá­lintom milyen okos, éles látású ember. A csönd végre megtörik. Eszter meg­fogja férje két kezét a maga két kezével; nedves szemeivel ennek az okos, jó és előre­látó embernek tekintetébe olvad és remegő hangján szól . . . — Édes Bálintom, bocsáss meg nekem, szegény, oktalan asszonynak. — Mindig enyém voltál, most még job­ban enyém vagy, édes kis feleségem. * Áz nap este a két gyermek lefekvés előtt ágyuk elé térdelnek és a gyermeki lé­leknek csodás átérzésével rebegték: — Nem arany, nem kincs a miért es- dünk hozzád jó Istenük, megelégedést adj a kenyérhez. A szülők nézik . . . hallgatják a gyere­keket, boldogságos örömmel hallgatják ezeket a kedves gyermekeket. részt benne. A Nőegylet akcióját üieiőleg te­hát mi most részletekbe nem bocsátkozunk. De az akciónak sikerét csak úgy látjuk elfo­gadható és helyes alapnak, ha a Nőegyesü­letnek sikerül minden e városban, nemcsak jótékony, de kulturegyesületet is összpontosítani: nemcsak a nők, de a férfiak egyesületeit, testületéit, olvasóköreit stb, egy hatalmas falanhxá egyesíteni. Sőt kiküldeni a jobb népszónokokat a szomszéd falvakba és ott a nép közt agitálva a vidéket is felvenni. Igaz, ez nagy koncepció, de nem lehetetlen. Hi­szen annyi egyesület van itt tétlenül, tőké­vel, tagsági dijakkal. A haza mindenekelőtt. __Szatmár-Németi 1916. szeptomber iO. Á máramarosiak városunk vendégel. Á napokban riadalmas hir érkezett Má- ramarosból, Nyegre László kormánybiztos táviratilag értesítette a mi polgármesterünket, hogy másnap, vagy rövidesen körülbelül 3000 máramarosi polgár érkezik Szatmárra. És pedig a hadiszintérhez közei eső részéből a megyének. Természetesen itt nálunk azonnal mene­külőkre gondoltak, hiszen mosta „menekülés“ idejét éljük ; könnyű azonnal a menekülőkre gondolni. Pedig a máramarosiak nem menekül­nek, tehát nem menekülők, A helyzet azt kívánja ugyanis, hogy tetemes számú katonaság vonuljon fel. Ä hol ezek a polgárok laknak, néhány apró községben: ezt a katonaságot nehéz elhe­lyezni. Kicsi lakások, helyiségek magát a la­kosságot alig fogadhatják be. Tehát szüksé­gessé lett, hogy a lakosságot eltávolítsák a katonaság elhelyezése céljából. És hogy ez az eltávolítás nyugodtan, tervszerűen történ­hetik : bizonyítja az a körülmény, hogy maga a lakosság néhány ezer darabból álló jószá­got hoz magával. Az intézkedések. Polgármesterünk természetesen a leg­nagyobb energiával látott hozzá a szükséges intézkedésekhez. Az érkezők elhelyezésére a polgármes­ter kijelölte a Wesselényi, Kinizsi és Halász Ferenc utcai áll. el. iskolákat, a ref. főgim­názium és a ref. leányiskola tornatermét, szükség esetén a Pázmány és Irsik konvik- tusokat. A gazdasági hivatal utasítást kapott élelmezés dolgában. A rendőrkapitányi hiva­tal tiszti főorvost részletes intézkedésre szólí­totta fel a polgármester. Az itten való fela­datok elvégzésére bizottságot szervezett, mely­nek tagjai: BenkC József, Göncy Antal, Béiteky Lajosj Kovács Lajos, dr. Jordán Sándor, Göne.y Pál, Bölönyi; László, Yerócy Antal, Pethő György, Franki Mihály Ca. Mayer Károly, Klein Vilmos, Duszig Lajos, dr- Weisz Sándor, dr. Kölcsey Ferencné, Szlávy DezsCné, özv. Jékey Károlynó, Roóz Sámuelné. A gazdasági hivatalt arra is utasítja a polgármester, hogy az érkezők esetleges marha- állományát a Csonkáson és az erdei.legelőkön helyezze el és gondoskodjék a szükséges ideiglenes karámokról. A legszükségesebb kiadásokra a városi pénztárból a városi pónztárnok kezéhez egye­lőre 5000 koronát utalt ki a polgármester. A máramarosiak élelmezését egyelőre saját kezelésben fogja a város kezelni. Ha lehet, akkor úgy intézik majd, hogy az ér­kező lakosság. — amennyiben nem továb- bittatnak innen és amennyiben keresztül­vihető lesz — egyes családoknál legyenek elhelyezve és ők maguk gondoskodjanak élelmezésükről, de mindenesetre kerülni óhajtja a város azt, hogy ezt a feladatot élelmezők bevonásával oldja meg. A távirat vétele után Szlávy Dezsőnó elnöknő azonnal átvette a vasúti üditő állo­más vezetését, ahol gondoskodás történt arról, hogy érkező gyermekek már az állo­máson tejlel., kávéval, teával legyenek ellát­hatók. Áz érkezőket meleg húsétel, jó kenyér, sajt várta az üditő állomáson. A hely tét változott. Szerdán este a következő távirat érke­zett a máramarosi kormánybiztostól :

Next

/
Oldalképek
Tartalom