Szatmári Hírlap, 1916. július-december (25. évfolyam, 52-102. szám)
1916-10-15 / 82. szám
SZATMÁRI HÍRLAP Szatmár-Németi 1916. október 15. 2 Anyagi áldozatokkal, erkölcsi javakkal, önfelálozással egyaránt. Számokkal, megdönthetien adatokkal lehet ezt a tételt bebizonyítani. * És mégis: mi történik ? Az ellentábor kisebb áldozatok árán sokszor és sok mindenben vezet. Döntő csapást már olyan törekvésekre, alkotásokra, melyek benső kapcsolatban vannak a nemzet megujulásásával és szellemi javaival. Honnan veszi a muníciót ? Honnan merítik ez óriásilag kisebb táborban az erőket, a hatalmat, a befolyást, a döntő fegyvereket. A magyar sajtó ellenségünknek kesében van. Az ő hírlapjaik uralkodnak itt. ők lepik el a családokat, az olvasótermeket. A könyvpiacot. Á színházakat. A mozikat, a könyv- kereskedéseket. A szellemi életet ők kormányozzák: a nemzet anyagi és erkölcsi vezetését akarják kezükben tartani. A sajtószabadságot a maguk javára magyarázzák. Az eszközök megválasztásában felfogásokat teremtenek és visznek * be a közönség leikébe. Merészen támadják a mi sajtónkat. Es mig ők mily sokszor tehetségtelen elemeket tolnak magasba ... a mi tehetségeinket vagy agyohallgatják vagy agyonütik. Jó ideje, hogy mindezekre felébredtünk. De még mindig álmosság van szemeinkben. Még mindig csak részleges mozdulást látunk, tapasztalunk. Még mindig nem becsüljük meg azt, a mi a mienk. Nem nevelünk magunknak Írókat. Hiszen a mi Íróink úgyszólván maguk-magokat nevelik és áldozzák felmorzsolják meg a testvérkritikának és kicsinyléseknek malomkövei közt. Jönnni kell azért egy második felébredésnek. Arra való felébredésnek, hogy a sajtónkra szolgáló forrásoknak nem szabad sekélyebbeknek lenniök, mint az iskolákat, intézményeket létrehozó, alkotó forrásoknak. Hogy a kath. sajtó kell, hogy éppen olyan szeme-fénye, gondja és büszkesége legyen a kath hívőknek, mint iskolája. Hogy olvasnunk kell a kath. sajtót, a helyett, hogy ismerete nélkül lekicsinyeljük ós olvasatailanul hagyjuk. Ma azok a leg- igazságtalanabb Kritikusai a kath. sajtónak, a kik gőgös büszkeségükben szellemi fölényt majmoló gesztussal itélkezuek, a maguk fészkébe piszkolnak. Holott az ellenség maga érzi, sőt bevallja, hsgy a kath. sajtó irodalmi szivonala meglepő. (L. ,,V-g“-ot.) * A sajtó vasárnapnak nem első rendű feladata a pénzgyüjíés. A könyöradomány. Feladata . . . Joga Mert a sajtóháboruhoz is három feltétel szükséges. Pénz, pénz és az éj setétjébe s a szól zúgásába beleveszett az ügető lovasok dobogása . . . . . . Virradni kezdett, kósza varjú csapat hangos károgással szállt a fedezékek felé. A sötét fellegek foszlányain átszürő- dött a játszi napsugár s megvilágított egy vágtató lovas csapatot. Huszárok voltak. Wetter báró emberei. Tajtékzó paripákon, vértől, sártól szennyesen robogtak be a huszárok az árkokba. Az őrmester csakhamar jelenti, hogy vállalkozásuk kudarcot vallott. Jóságos főhadnagya Waiter báró ur pedig elesett . . . Azután némán, szótlanul, íarsolyájából rendre előszedte az elhalt emléktárgyakat. Mint mondá, az utolsó pillanatban mentette meg azokat, nehogy a halotlrabló beste kozák kezébe kerüljenek . . . Az ezredsegód tiszt leltárt készített a tárgyakról. S a kis Vócsey segédkezett az aktusnál. Egyenkint és nóvszerint diktálván a tárgyak nevét» — Egy medalion 1 „Égy bál emlékére : Kató“ felírással . . . . . . Most egy futó pillanatra megállott. — Neki is volt egy Katója. Szegény leány. Vájjon megfogja e tudni: hogy ő elesett? pénz. A sajtóvasárnapnak benső alapcélja a második felébredést, a tettekre való felébredést kivívni. A lelkeket megnyerni a kath. sajtó számára. Enélkiil — a lelkek megnyerése nélkül — a pénzek is gyüinö!esteien magvak. Hiszen az a sajtó, az a hírlap a legerősebb, legfüggetlenebb, mely a katholikus telkekből táplálkozik. Meggyőzni arról az igazságról a kath. közvéleményt: csontig, velőig a lelkekerősliitvalló meggyőződésének határig, hogy az iskola maga még nem jelenti az ifjúságot, a jövőt. Az ifjúságot, a jövendőt csak együttesen fogják meghódítani. (! •) Újra szervezik a Vöröskereszt egyesületet. A háború kezdete, ótá Írjuk és konstatálták azok, kik nemes buzgósággal a Vöröskereszt ügyeivel foglalkoznak, hogy negyedrész tagot sem számlál anak a tagszámnak, melynek e mérhetetlen súlyú szervezet nagy hivatását betöltenie lehetne és kellene. Most, a háború 3 ik esztendejében maga a belügyminiszter konstatálja utóbbi rendeletében, hogy a Vöröskereszt-Egylet erőforrásai kimerültek. De a tagok száma nem szaporodott a kiadósok arányában. Mi ennek az oka ? Erre a kérdésre bőségesen megfeleltünk egyik cikkünkben már a múlt esztendőben. Ám a korlátozott papíranyag nem engedi, hogy ismételjük. Csak egyetlen egy tótéit ragadunk ki a közűitekből. Hogy a mit nem ismernek, azt nem pártolják úgy, a mint kellene. Ismételten pedig itt nem az Vöröskereszt cinl ismeretét értjük, de a szervezetnek eszméjében, praktikusságban való felfogáséit és teljes átérését. Mint azt átértették a németek, sőt a japánok is. Németországban 1 millió, Japánban másfélmillió tagja van a Vöröröskeresztnek, amig Magyarországon alig 100.000. A belügyminiszter a hatóságok kötelességévé teszi a Vörös-Kereszt, újjászervezését s a cél érdekében való agitációt, mert a leirat szerint a háború után a Vörös-Keresztnek igen jelentős szociális feladatok megoldását kell elősegítenie. A rendelet egymagában pedig mit sem ár. Még a hatóságok sem érnek sokat. A társadalmat csak maga a társadalom mozgathatja meg. Azt ia megírtuk már: hogyan! Rongyot szednek ország, város ós községszerte; nemsokára gyüjtőkocsik járják be az utcákat s mindennemű hasznavehetetlent összeszednek a hadsereg ^észére, mert ennek nagy szüksége van reá, miután elzárva a külvilágtól a szükséges nyers anyagokat nem tudja beszerezni. A hasznavehetetlen rongyból készül a lőgyapot, a meleg posztó, vastag takaró, a leégett fedelű házakban és fedszókskben elhelyezett katonák feje fölé az esőtől, hótól megóvó kátránypapir, a sok kínos óra vigaszához nélkülözhetetlen cigarettapapiros; szóval minden, amire a hadseregnek szüksége van, de aminek gyártására a szükséges anyagot most böhozni nem lehet. Szükség van tehát régi ruhára, fehérneműre, e kettőnek rongyaira, pokróc és szőnyegmaradrányokra, halinadarabokra, régi harisnyákra, szőrmenemüekre, bunda és ezür- maradékokra, mindenféle szövött áru maradékaira, kerti tömlőkre, gumilabdákra, régi gramofon lemezekre, szóval mindenféle rongyra, gyapjú és gummihulladékokra. Ámbátor a főcél az, hogy a hadseregnek szükséglete minél hamarabb és minél bővebb kielégítést nyerjen, még sem téveszthető szem elöl, hogy ezen akció által a háborúban elesett hőseink özvegyei és árvái ügyét is szolgáljuk, mert a hadvezetősóg a hulladék rendes árát megfizeti s azt erre a legnemesebb célra fordítják. Nézzen kiirül tehát minden asszony a házában, a padláson, a pincében, az éléska- marában, a félszerben s arai rongyfélét, hulladékot, kaucsukot, gummit talál, rakja össze egy helyre, hogy mire a gyüjtőkoesi oda fog menni, készen legyen. A hazának nagy szolgálatot tesz ezzel s önmagának szintóu hasznosat, mert megszabadul a sok lim-lomtól. Bukarest felé S Predeál a mienk. Az egész országba szétröpitette a táviró az njjongó híradást, hogy csapataink megszállották Predeált. Predaál. Az a határállomás, ahol az oláhok megkezdték a betörést, a királyi szót, a miniszteri becsületszót. Itt felejtette el Ferdioád oláh királ, hogy nemrégen előre hitvány fickónak nevezte magát, ha ellenünk támadna. Most a mi csapataink állanak Predeáinál és sejtik az árulókkal, hogy a hitvány fickónak ki tudjuk adni az őket megillető büntetést. Románia megbüntetését épp úgy megköveti az igazság, mint Szerbiáét. Hitvány fickók kezébe adta magát mindkét ország, megérdemelte Szerbia, megérdemli Románia is, hogy letöröljék a térképről, mint oda iilő foltot. Romániának is meg keli tanulnia, hogy Magyarország területi épségéhez semmiféle rabló büntetlenül nem nyalhat. Az oláh királynak meg kell tanulnia, hogy az árulás nem vezet dicsőséghez ós hatalomhoz, hanem gyalázathoz. — Szíriáját, az oláh király nyaralóját — elfoglaltuk. Ilyenek vagyunk. • . Két esetet Írunk la egymásmellé úgy, ahogy történt. Még megjegyzést sem füzünk hozzá. Égy szót sem. Mert olyan kritikát kellene mondanunk felháborodásunkban, a- melyre azt mondanák, hogy háborúban nem szabad ilyesmit Írni. Háborúban ugyanis sok mindent nem szabad Írni. Miért ? Hagyjuk az ilyen kérdést. Az első igy szól : Szerencsétlen földönfutóvá lett menekült erdélyi testvérünk, magyar testvérünk, egy kétségbeesett anya két gyermekével — az apa valahol a fronton a fegyvert szorongatja a kezében — felszáll a vonatra. Budapest feté törekszik. Az idő’esti fél kilenc óra. A vonat ugyanis késett; már hat óra negyven perckor kellett volna az x—i állomáson lenni. Elindul tehát a gőzös. A kalauz is elindult jegylukasztó uljára. A menskült asszonyhoz őr. Az asszonynak egy agyonszorongatott igazolvány van a kezében. Az van Írva az igazolványban, hogy ingyen utazik, de — csak a Mávon; máa vonatra nem érvényes. Pedig ő osak vicinálison juthat a fő vonalra. Kérem a jegyet —- igy a kalauz. Az asszony odaadja a szorongatott igazolványt. Nem érvényes — megint a kalauz. Váltson jegyet, mert a legközelebbi állomáson kiszállíttatom. A szegény menekültnek pénze nincsen. Kór, könyörög. Hasztalan. Le kell szállnia. Este háromnegyed kilenc órakor. Egy puszta állomáson. Elhagyottan, minden nélkül. Ismeretlenül. A menekült asszony históriája eddig van. A másik história a következő : Fráter Barnabás, Bihar vármegye alispánja rendeletet adott ki a hadifoglyok élelmezése dolgában. Az alispán állást foglal a hadifoglyok túlkapása ellen (nálunk ssm ártana ez az álláspont) és kifejti, hogy milyen nemzetgazdasági károk származhatnak ebből. Tudott dolog, — mondja az alispáni rendelet — bogy a vármegyében körülbelül 11.000 hadifogoly van mezőgazdasági muu- kára kiadva. (Nálunk is sok van.) Tudott dolog az is, hogy bár többszörösen ós szigorúan elrendeltetett, hogy egy felnőtt egyén által elfogyasztható napi liszímennyisóg (beszámítva a kenyeret is) nem több mint 390 gramm; a mezőgazdasági munkára kiadott foglyok munkaadói a foglyoknak fejenként egy kilogrammot, sőt ennél is több meny- nyiaégü kenyeret ós azonfelül még íözőlisz-
