Szatmári Hírlap, 1916. július-december (25. évfolyam, 52-102. szám)
1916-07-02 / 52. szám
XXV. évfolyam, Szaímái-NémeM, 1916. Julius 2. 52. szám. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. Félévre — fi , — . Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁ R GÁSPÁR. Szerkesztőség“ Arany János-utca 44. Ide kell küldeni minden a lap szellemi részét illető közleményeket, leveleket. Laptul&jdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Fintér József kiadóhivatali főnök ozimére Egyházm. Alapítványi Pénztár küldendők Pályázati hirdetések egyszeri közlése 8 korona ----------------- Nyllttór sora *0 fillér. ----------------Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap Két esztendeje ma, hogy e lap szerkesztését átvettem. Egy és fél éve, hogy „Szatmári Hírlap“ címen hetenkint kétszer jelenik meg a régi „Heti Szemle.“ Hogy a reánk szakadó világháború még az olyan kis munkakört, amilyen a vidéki lapszerkesztés, megnehezítette: azt minden csak kicsit gondolkodni fudó ember is megérti. Ha mégis akadnak, a kik ezzel valósággal számolni nem képesek, sőt fölényes igényekkel, kiritikátlan kritikákkal súlyos feladatunkat nem hogy megkönnyitenék, de nehezebbé teszik: az minket nem lankaszt. Sőt acéloz. Kitartóbb munkára serkent. Azt rni harminc éve tapasztaljuk, hogy minden emberfiának tetszését, elismerését megnyerni a lehetetlenségek közzé tartozik. S ha szent Pál vagy Pázmány Péter jönne le szerkesztőnek a magas égből: ezekre is dohognának. Ezeket is megkritizálnák. Ok, a kik legtöbbször nem merészkednek írásukat a nyilvánosság elé teríteni. Ők, a kik a sajtó talajába egy kapavágást nem tettek. Az a szerkesztő, a ki nem bezárt, nem a keblekbe rejtett titkos ambícióknak elérésen dolgozik, hanem feláldozza nappalát és éjjelét eszményekért és élvekért: az viseli, hordozza a nehézségeket. A két esztendő alatt — mint az előző 30 év alatt mindig: követtem és követem mindig egy nagy és bölcs egyházfőnek tárnicsát. Hogy a kath. sajtónak ne legyen alaphangja, irányzata aggressziv. Vámadó. Akkor is támadó, mikor £rra szükség nincs. És mikor a t ^madást kötelessége erélyesen vissz* verni: azzal a fegyverrel ne éljen a mivel ellenfele dolgozik. Mert a kath. szerkesztő nem követheti e leüfelót a piszokba, a sárba, a köpc oáésbe. Mondja ki bátran az igazságot, állítsa fel argumentumait . . u Kuzönség’ még nem vesztette el összehasonlító és Ítélő képességét. Reája, de ellenfelére is nagyobb hatást fog gyakorolni, mint az indulatnak féktelen kitörésével vagy irodalmat]an feleselésével, személyeskedésekkel.Mi magunk sok szór tapasztaltuk ez eredményt. Ta- naskodjanak róla azok, kikkel szemben állottunk. Mert nem volt egyetlen egy eset sem, hogy a hol szükségét éreztük, ott meg ne adtuk volna a feleletet. Fegyelmezett hig- gadsággal és önérzettel. S ha oly esetek merültek volna fel, a hol a bunkót is elő kellett volna vennünk: ettől az argumentumtól sem tartózkodunk. Nem félünk mi senkitől, csak a jő Istentől. Lelkűnkben függetennek érezzük magunkat és a ki azt hiszi, hogy személyes érdekek vagy gyengeség hangfogót tesznek toliunkra: nagy tévedésben vannak. Azok nem tudják vagy feledik, hogy három évtizedes szerkesztőségünk folyamata alatt nagy viharokban is megállot- tuk helyünket. Pedig aranyrudakat nyújtottak felénk és rózsás jövőt. Maradtunk, a kik voltunk. Hűek, rendíthetetlenek elveinkhez. És ? Mint egy őszinte, igaz jóakarónk irta egyik helybeli lapban: itthon feledett (csak a jelzőt Írjuk le, a jelzettre szükség nincs.) Vannak olyan jóakarói is lapunknak, a kiknek az a bajuk, hogy a szerkesztő sokat ir. Ezeknek a bizsergéseknek az a forrása, hogy változatosság után ácsingóznak. S ha aztán gyengébb cikkekre is találnak vagy pipa füst közt vagy A hősök sírjánál . . . Irta: BODNÁR GÁSPÁR — A Szatmári Hírlap eredeti tárczája — I. A mama koszorút kötött. Gézuka, meg Kornélka, a kis eleven fiúcska és fekete gyémánt fényben ragyogó szemű leányka borostyán leveleket hoztak a koszorúhoz. Az egyik letette a kosárba, a másik már távozott . . a zöld levelekért. Mamuka még otthon is fekete vagy barna ruhában van. Ilyet visel, mikor a templomba megy vagy a piacra indul. Hja háború van. Es a háborús harcokban ott van az ő férje is. Már esztendő óta a fronton van. Mindössze hat éves házasok. Tiszta frigyüknek záloga ez a két kedves gyermek, a kiket a gyermeki kor legszebb szakában kellett elhagynia az apának — a hazáért. A mamuka kezei fonják, kötik a koszorút, de lelke ott jár, oda repül pillanatról- pillanatra, a hol ömlik a magyar vér. Dörögnek az ágyuk. Berregnek a gyilkos srapnellek. És ölnek a kartácsok. Szinte felrezzen a lelke, mikor az ő kis leánya, okos kis fia egy-egy kérdéssel óbreszgeti mélységes gondolataiból, hullámos érzéseiből, múltakra visszatekintő merengéséből . . . — Ugy-e mamuka délután megyünk a hősök sírjához ? — Ugy-e, mamuka nem ismerte őket. — Ugy-e mamuka, még a város temetőjében is nyugszanak hősök. Mindezekre a kérdésekre igenlő fejbó- lintással felel mamuka. Szép fejét meglengeti, jóságos anyai szemeivel int s gyönyörű arczának tekintetével nyugtatja meg gyermekeinek szökdelő kíváncsiságát, Hanem mikor a kis leányka igy kérdezi : — Ugy-e, a mi apukánk is lehet még hős. Neki is köthetünk koszorút ? Erre a kérdésre felriadt, elborult arccal, könnybeszökő szemmel, s reszkető elfojtott hangján csak aliig bírja ezt a szót kimondani: — Oh . . . kedves kis leányom . . . mit . ; . mit kérde . . , zesz. És zokogásban tör ki. A fiú okosabb, mint a bohó kis leányka. Rászól Kornélkára. Mit bántod a mamát . . . — Nem bántott . . fiacskám, nem bántott . . . A kis Kornélka már ekkor rágyújtott a sírásra. A csupor eltörött. Most már keserves zokogásban tör ki, hogy édes mamája alig bírja elcsendesiteni, megnyugtatni, hogy délután viszik a koszorút — a bősök sírjára. És délután indultak is. Milyen ut volt ez a temetőig. Jaj Istenem, milyen ut volt. A gyerekek előre szaladgáltak. A mama a kálvária utján maradt. Lelkében felzsongtak a kis Kornélkának akaratlanul is tövises kérdései: — Ugy-e, a mi apukánk is lehet még hős ? — Lehet — mormolta csendesen. És talán az is lesz. Arca belesápadt. Pillanatra megállóit. Lába gyökeret vert. Ha valaki meglátta volna e pillanatban: egy fájdalmas Anya márványszobrot talált volna az utón. A gyermekek hozzá-hozzá szaladtak. Rája meresztették gyermeki szemüket. S talán sejtették, hogy a mamuka lelkében mi történik. De nem szóltak. A hősök sírjához érve, rátették a szép koszorút a sírok közepén álló nagy keresztre. A mamuka kezében volt a koszorú, de a gyerekek is megfogták kis kezükkel. Talán akaratlanul is a mamuka szivéről képzelték, hogy leemelik a nagy súlyos érzelmeket. Aztán mindhárman letérdeltek a sírok mögött . . imádkoztak . . . Nem ismerték ezeket a hősöket, akik itt nyugszanak. De tudják, hogy vitézek, hősök ők, akik életüket adták a hazáért, a mi gyermekeinkért. Micsoda isteniesen szép jelenet volt ez 1 Tiszta, kristályos, önzetlenül fenséges jelenet.. ... Oh ez a sötét, véres, embert és kultúrát pusztító háború nemcsak borzalmakat vált ki. Nemcsak salakot. A pokoli kezekkel felkavart, bősz hullámokat vető világháborúnak vértengeróből — fehérgyöngyök is váltódnak ki. S éppen azért, mert ezek a gyöngyök, könnyek fájdalmak közt születtek: a legértékesebbek.
