Szatmári Hírlap, 1916. január-június (25. évfolyam, 1-51. szám)
1916-03-26 / 24. szám
XXV. évfolyam 24. szám Szatmár-Németiy 1916. márczius 26. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAJP v"fk ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. Félévre . — 5 , — , Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATMÁK - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hii- detések stb. 3?intér József kiadóhivatali főnök czimére Egyházm. Alapítványi Pénztár küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri küzlése 5 korona ----------------- Nyllttér sora 40 fillér. ----------------Me gjelenik minden Réten kétszer: szerdán és vasárnap. Száll az ének és az imádság templomaink boltíve alatt. A kálvária szent útjaitól. A keresztektől, mindegyre gyakrabban és szárnyasabban száll. Száll az ének és imádság főleg az anyák, hitvesek, leányok leikéből . . mindegyre buzgóbban száll. A keresztfához megyek, Mert máshol nem lelhetek Nyugodalmat lelkemnek. S ha valahol csak kereszt van, a kereszt alatt : ott áll a keserves Anya, a mater Dolorosa. Ott látjuk, oda tartozónak szemléljük a mártír anyát . . . Mert ott állt vala ő a kereszt alatt. Oh megértem én ezt a szálló éneket. Mindig megértettem. Most még jobban értem — az imádságot. Isten úgy akarta, hogy anyáinknak, a mi nőinknek eszményképe nem a pompában fényeskedő, fájdalmat, szomorúságot nem ismerő lény legyen eszményképük. Hanem a fájdalmas, erősnsszony. A mártírok koronájával ékes asszony. Isten két kincset adott leikébe a nőnek. A szeretetet és fájdalmat. A pompa, a mámoros öröm — ritkán szeret. A fájdalom, a szomorúság — mindig kész szeretni. Szenvedéseivel szeret igazán a nő. — Oh nő! — írja egy nagy elme és sugárzó szív, nem szerettél igazán, mig nem szenvedtél. Szép sem vagy addig, mig a fájdalom tőre nem járta át lelkedet. Erős, jó, szép csak akkor lehetsz, ha azzá tett a szenvedések tüze és megköny- nyitett a könnyek hullása. Hát csodálkozhatunk-e, ha főleg az anyák, hitvesek, leányok sietnek a kereszthez — most, kivált — a hol ott találják a Szűz Anyát — fájdalmaknak tengerében, tőrrel átjárt erős leikével. Oh a fájdalmak Anyja egyesíti, meríti ki szinültig az anyáknak, a nőknek minden fájdalmát, a mit e földön csak elszenvedni lehet és kell. Ki van közietek „honom nemtői“ anyák, hitvesek és leányok, — akik bátran elmondhatják, hogy a fájdalom tőrét nem érezték és nem ismerik. Kivált most e bus időkben, a dicsőségeknek és fájdalmaknak esztendeiben. A gyásznak, a mérhetetlen veszteségeknek idejében. Miért szenvedtetek, miért gyászoltok és mi a ti fájdalmatok? Gyermeketek bölcsejénél mit jósoltak nektek? Beteljesedett? Csak örömöt hozott-e számotokra az, kit kebleteken hordoztatok? Fájdalmat, könnyeket sohasem fakasztott? Nem futottatok-e ti is vele, velük szorongó és megrémült telketekkel? Nem vesztettétek el őt, őket testileg vagy lelkileg, holott hittétek, hogy soha másé nem lehet? Es nem kerestétek fiaitokat, leányaitokat ja- jongva, hogy visszahozzátok meleg kebletekre? Nem láttátok-e őket az élet és családi gondok keresztjei alatt görnyedni, verejtékezni és leroskadni ? És nem gyanúsították ártatlanul a közpályán, rágalmazták, sőt lepökték. Nem láttad-e fojtott lé- lekzettel gyermekedet haldokolni. És kihűlt szívvel nem feküdt-e reszkető karjaidban? Lássátok szenvedő nők: ti e fájdalmak tengeréből, a hót tőrnek Ä kadi árirák mamája. — A Szatmári Hírlap eredeti tározója — Irta: BODNÁR GÁSPÁR Nem afféle kicsiny dolog az, mikor egy nagy, szép faluban azt mondják a leányra: — A falu legszebb leánya ! Pedig Bata Zsuzsikám rámondották. Rámondotta apraja nagyja. Még a falu fehérnépsége is. Igaz, hogy az apja a bírói pálczát viselte. Meg módos gazda is volt. De mind amellett be kell vallani, Bata Zsuzsika szép leány volt. És az lett volna, ha apja-ura sohase' is ül a bírói székben. Vagy ha szegény, zsellér ember számba megy is. Mikor felöltözködött a lelkem és harang- szóra indult a templomba, az öreg misére . . úgy tekintett reá a falu népe, mint egy angyalra ; a ki égből repült a földre. Vagy talán az ilyen leány nyomán kelt a régi rege, hogy „nem anyától lettél, rózsafán teremtél.“ Mert hát még a ruhája se' úgy állott liliom termetén, mint más leánynak. Hanem mikéntha rá öntötték volna. Pedig hát édes anyját korán elvesztette. Nem is ismerte. Hiszen, mikor ő világra jött, anyjának halálát okozta. Ezért volt Bata Zsuzsika mindig olyan szomorú. Még ha nevetett is, akkor is búgó volt a hangja, mint az anya nélkül felnevekedett gerliczének. De a bánat még szebbé tette. Hiszen a szenvedés széppé, nemessé teszi már a leányokat is. Hogy történt, mint történ, de megtörtént, hogy a szép Bata Zsuzsika pártában maradt. Talán válogatós volt? Talán olyat várt, a kit a jó Isten nem nekie szánt ? Hogy történt, mint történt, de megtörtént. Micsa’ leány volt, mikor a májusnak pompájában ragyogott. Szépségesen szép volt bizony, mint a virág, mikor bimbójából kicsattan. Aztán nyílt, pompázott. Mindenkinek szeme rajt' akadt. És nyilása is hosszabb, tartósabb volt, mint a közönséges virágoké . . Még se akadt, a ki kezét nyújtsa utána. Már a falu nótát is kezdett róla : — Azért leány, hogy békössék a fejét.. — Virág se virág, ha hervadásba’ hagyják ... — Mikor jön már a kérője, mikor lesz az esküvője . . . Hogy-hogyan is történhetett, hogy pártában maradt. Talán válogatós volt ? Talán Isten nem engedte ? Ki tudja, ki tudhatja ? Az ő szive nem nyílt meg a titoknak nyitjára. * Hej ... az sem olyan kicsi dolog, mikor a faluban azt mondják már a leányra: — Vén leány ! A legszebb leány . . most már herva- dásban. Elvirágzott; díszei lehullottak. Szép séges vonásai ott maradtak arczáján, csakhogy hirdessék . . . bizony, hogy egyszer másképen yolt. * . . . Nagy, büszke gyásza van a falunak. Piai, deres ősz csikkaí vegyes hajú gazdái harczban, csatában vannak. Olyan puszta, olyan üres lett a szép, nagy község. Gazda nélkül a sok ház, melyekben otthon maradt asszonyok imádkoznak és dolgoznak. Gyermeksereg sóhajtozik: — Vájjon visszajő-e még a mi apánk? Biró uram fejére immár havat hintett az öreg idő. Ott ül gondokba temetkezve, ott ül éppen a tűzhelyen. A jövendő szántogatja lelkét, szivét egyaránt. — Ali lesz a sok árvából ? Édes jó Istenem. Huszonötesztendők óta ül a bírói székben. Sok zimankós, borús időt élt. De ilyen világitéletről még álmodni sem álmodhatott. — Édes apám uram olyan szomorú, levert ma, szólott Zsuzsa, a vén leány, szinte aggódó félelemmel. Mondotta Zsuzsa és odahajolt apja-urá- hoz. Lesimogatta fehér, ősz .haját és megcsókolta munkában megbámult, időben meg- ránczosodott kezét. — Meg kell válni a bíróságtól. Öreg ember vagyok, hogy ennek a nagy feladatnék megfeleljek, a mi falunkra vár. Hadd jöjjön a fíatalabbja. — Ne tegye, apám-uram. Segíteni fogom. Az ősz, öreg biró felnézett a leányra. Az elhervadt arczára. Aztán, a hogyan visz- szavette öreg fejét róla, két nagy könnycsepp csillant meg szemében. — Egész életemben mi jót sem tehettem veled. Anyád helyett oldalomon marad-
