Szatmári Hírlap, 1916. január-június (25. évfolyam, 1-51. szám)
1916-03-19 / 22. szám
XXV. évfolyam. Szaímáp-Németi, 1916. márezius 19. 22. szám. 'fr-'* m (HETI SZEMLE) ... WF. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 . — . Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona Felel5s szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Pintér József* kiadóhivatali főnök czimére Egyházm. Alapítványi Pénztár küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri kttzlése 8 korona ----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------Am erikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Bánatos ömgfy anya lelkének fájdalmát éltem át. ügy szivembe markolt a zokogó hang: meghalt az egyetlen! Egyetlen gyermekem. Mélységes kegyeletem az anyai szent érzések iránt nem engedte, hogy kieresszem ajkaimról a kínos kérdést: — Miért volt egyetlen ? Talán azért, mert nem adott többet a jó Isten ? Vagy talán azért, mert önmaga, önmaguk akarták. Egyszerű paraszt asszony is sírva mutatott egy levelet. Azt irta meg benne a hivatalos tudósítás, hogy az ő fia is elesett. És most önkénytelenül is kérdeztem : — Egyetlen fiú volt ? — Nem, kérem alássan. Van még négy a haroztéren. Azt az egyet, & ki elesett — siratom. Ezért a négyért pedig imádkozom. Mi fönség rezgeti ezekben a szavakban. Mi vigasztaló lélek lakik ez anya keblében. Van még négy! Vigasz, melynek írját nem lehetett cseppegtetni az • A szomoni nyír. — Orosz néprege nyomán. — Irta: SZÉMAN ISTVÁN. A tavasz meleg sugarai megcsókolják az alvó fák rügyeit s a csókra tompa perczenés hallatszik s az enyves rügyből előkerül a halvány zöld levél . . . Sápadt az Isten-adta ; gyönge is még, de örömmel búvik ki, mert az erő, a szín, az élet ott van a meleg napsugárban . . . A nyírfa sárgaporzós bárkái lassanként elfonnyadnak s a tavaszi szél messze viszi őket, hogy ne legyen jele sem a hervadás- nak a mosolygó kikeletben. Hiába viszi el, a szomorú nyír ahányszor csak megfürdik a reggeli harmatban — mindig sir s olyan ilyenkor, mint rózsás arczu gyermekek között egy hulló hajú, sápadt arczu kis leány . . . Ugyan miért sirhat? Ha nem tudjátok, menjetek ilyenkor mélyen csüngő ágai alá s a levelek tompa, fátyolozott muzsikája nektek is elmondja e szomorú mesét: Leány volt hajdan ... ott valahol fenn, ahol a zugó patakok vizében karcsú fenyők áztatják szép örökzöld ruhájukat . . . Négyen éltek egy kis kunyhóban, a jó öreg szülék, a lány és legény bátyja. Boldogok voltak, mint az olyan emberek, akiknek nincsenek vágyaik, nincsenek múló álmaik, hanem azt keresik, amit elérhetnek. Kecskéik megadták a szükséges tejet, földecskéik hozzáadták a szükséges árpát, a kendert s a krumplit s igy mi sem hiányozhatott boldogságukhoz. A SZATMÁR- EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. egyetlen gyermekű, bánatos anya megtört szivébe. Oh, hány sóhaj törhet most fel a telkeknek mélységéből, mikor azt az egyetlent temeti, még ha hősi sírba is az apa vagy anya, a ki nem azért volt egyetlen vagy második és utolsó, mert a Teremtő úgy akarta. Lelkem sajgó érzésével, haragjával törtem ki az egyke ellen. Hitem, nemzetem, a magyar fajnak, a természet törvényének nevében. Mint kitörtek ellene a szószékeken, az ország törvényhozó termében, az örök erkölcsöt tisztelő és nemzetének jövőjét lelkűkben hordozó hírlapírók. Bizony, keveset használt! Vájjon ez a nagy prédikáozió, ez a hatalmas szónok, a háború: vájjon bele tud a markolni oda, hova emberi szó és írás behatolni nem tudott. Vájjon eljő-e az idő, mikor több szív foghat össze a tisztes családi életben és több gyermek aranyozhatja be az anyai szivet és apai büszke, öntudatos érzéseket. Vájjon a háború megássa-e azt a sirt, melybe az egykét pártoló orEgyszer csak megjelent kunyhójuk táján egy csinos vadász. A vihar kergette be. Apja, anyja s bátyja künn dolgoztak a mezőn, a leány meg otthon a vacsorát főzte. Á vadász oly szépen beszélt, keze is olyan puha volt, arcza meg oly forró, hogy szinte elkábult, amint magához ölelte . . . Ezt meglátta a bátyja, amint a mezőről hazaveíődött s hallotta, amint a lány erősen fogadta, hogy mire a holdvilág feljön, várni fog rá a patak szélén a nagy fenyőfa alatt. . . A vihar elmúlt, a vadász is elment, bátyja is beljebb került egy idő múlva s a lány nem látott arczán egyebet, mint a nagy törődöttséget, amelyet a nehéz rög túrása rajzol az arczra, s amely kérgessé teszi a munkás tenyerét, megkeményiti szivét, de sohasem aljasitja le . . . A leány nyugalmát a sejtések ezer ingere dúlta fel, zavartalan boldogsága kínos szorogássá változott . . . s mégis úgy várta, hogy mikor borul az est kicsi kunyhójukra . . A vihar elült s utána csak úgy ontotta narancssárga fényét az alkonyuló nap s az este rohamosan közeledett. A fák árnyéka óriássá nyúlt, végre a nap is lefutott s az óriás árnyékok összefutva, sötét lepellel borították a föld pompáját és nyomorúságát egyaránt . . . A legény tett-vett a szobában, végre fűrészét és fejszéjét vállára kapván, az udvarra sietett. A leány könnyebbülten lélegzett fel, mert egyedül maradt az est csalogató, rémit- gető s mégis csábos vágyaival. A masinában pattogott a rőzse, a fazékMegjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap. vosi könyveket és reczepteket bele temelhetjük? Vájjon a magyar művelt hölgyek szembeszállanak-e a rabló divattal, mely miatt annyi fiatal ember nem mer családot alapítani. Vagy ha nősül — az elkövetkező gyermekek és divatköltségek réme miatt nem szive szerint, de a telekkönyv adatai és az apanázs mértéke szerint. Vájjon elérjük-e azt a szocziális kiegyenlítést, hogy úgy fizessék a latainer embereket is, hogy ne csak házasságot kössenek, de igazi családi életet is élhessenek. Vájjon az orvosi kar sorompóba áll-e és vétót mond-e az édes anya szive mögött végbemenő nemzet pusztulásának . . ? Az egyetlen gyermekek sírjáról a szellő szárnyain jő a kínzó figyelmeztetés és a kiknek szól, azt suttogja: „Ne ölj “! mondja az Isten parancsa. Ne ölj! tanít, int a természet szava. Ne ölj ! . . kér, eseng a szenvedések tüzében megdícsőült, de megfogyatkozott nemzet, mikor feléje jobb kor, megértett jövendőnek hajnala integet. ban rotyogott az étel s a vacsora idejére az egész család a lóczára telepedett . . . Csak a leány nem mert közéjük ülni, inkább siirgött-forgott, mert egy falat nem sok, de annyi sem csúszott volna le a torkán. Az öregeknek mi sem tűnt fel. Az egyenes lelkű emberek nem gyanúsítanak s nem bonczolgatják az olyan dolgokat, amiket magukról el sem képzelhetnek. A vacsora véget ért s a hold is feljött, mire a leány fejni indult. Bátyja már előbb kiösont az udvarra ... A leány az istálló ajtajából széjjel nézett, senkit sem vett észre ... A hold a felhő mögé bujt, mintha látni sem akarta volna azokat, akik nem igaz utón járnak. A leány futva igyekezett a fenyő irányában. Útja a rohanó hegyi patakon át vezetett, amelynek egyik örvénye \ felett két deszka- szál volt átfektetve palló gyanánt ... A lány elérte, de amint a közepére lépett, a deszka nagyot reccsent s a lány az örvénybe esett. A hold éppen akkor bukkant elő ismét, amikor a lányt a viz felvetette s Jmég hallotta bátyja fájdalmas sírását: — Miért akartad eladni becsületedet, ami becsületünket ? . . . Ő fűrészelte ketté a deszkát, aztán mikor a lányt fuldokolni látta, eszeveszetten rohant utána, de már fél holtan húzta ki, karjaiban halt meg . . . A patak mellé temették a lányt s rá jövő tavasszal karcsú Dyirfa nőtt a sírján, hogy könnyek közt mesélje el, volt egyszer egy leány .. . nagyon régen . . . s tovább, tovább. Úgy, ahogyan én is elmeséltem.
