Szatmári Hírlap, 1916. január-június (25. évfolyam, 1-51. szám)

1916-02-06 / 10. szám

XXV. évfolyam

Szatmár-Németi, 1916. február 6.

frvnhjn ®

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 , — ,

Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér.

Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár

Felelős szerkesztő :

bodistAr Gáspár,

Laptulajdonos

& SZ&TMÁK - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

A kiadóhivaialt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Pintér József kiadóhivatali főnök czimére Egyházm. Alapítványi Pénztár küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése S korona ----------------- Nyllttér sora 40 fillér. -----------------Me

gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap.

Háború és közmunka.

(E—i I —n) Háborús állapot ne- nehezedik a vén földgol.yóbisra. Megszűnt hazánkban is a rendes polgári élet. Az újságok a világháború hírei mellett rendeletekkel vannak tele s a hatóságok majdnem állandóan ezeknek végrehajtásával vannak elfoglalva. Megszűntek a városok fejlesztésére és köz — valamint magán építkezésekre irányuló munkák, hanem a legfontosabb dolog a megélhetés keserű gondja. Liszt és kenyér, fa és szén s a gyomor szükségletének lehető kielégítése állanak előtérben mindenütt.

Vájjon kinek jutna ma eszébe építkezni azért, hogy kényelmesebb otthona legyen? Éllenben nagyszerű lett a fellendülés a barak építés terén, a melyek már egész uj városrészeket alkotnak sok város körül. Itt van pl. a mi városunk, a melynek egyes külső részeire alig lehet ráismerni a különböző, de mindannyi hadi czólt szolgáló ily

telepektől. Az utóbbi békés évek nagy arányú beruházási mozgalmai, mint: vízvezeték, csatornázás, városi közkórház letűntek a napi rendről; és hogy mikor fognak ismét szőnyegre kerülni, csak Isten a megmondhatója. És a magán építkezések ? Hiszen még sertés-ól építés is ritkaság számba megy — mert hallatlan árért lehetne betelepíteni. Góré sem szükséges, mert csőstül csak a csapások jöttek, de az elraktározandó tengeri elfér az eresz alatti rúdon is — és még igy is irigységet kelt. Üres lesz ide s tova az istálló is, mert a paripák a harctér utjain prüszkölnek és a megfogyott szarvas marhák szomorúan hevesed magukkal várják sorsuk beteljesedését s a mi magnak megmarad talán digesztorba való lesz csupán. Alég széna és szalma kazal sem igen díszíti a tanya környékét, hanem az is présbe kerül és elvándorol az elutazott állatok után. A fiatalságból is csak kettő-három nyomorult ballag lehorgasztott fővel idehaza, no meg a vén csataló nemzedék, a kik annyiban vetekednek a nagyon fiatalokkal, hogy még nem kerültek sor alá. Bizony ilyen a helyzet ez idő szerint.

De megvirrad még valaha és lesz még szőllő, meg lágy kenyér. Nincs olyan hosszú, a melynek vége ne lenne. El fog jönni egy jobb kor s megérkezik a sok szenvedésektől meggyötört népekre a megváltó béke, a mikor a dúló harczok viharában elesett hősök porai felett uj élet támad s mindnyájunknak édes anyja, a szerető haza nemcsak az árvák és özvegyek könnyeit törli le és szeretettel ápolja a haza vértanúit s a mikor az áldott béke napjaiban nem csupán a Kárpátok elpusztult falvai épülnek fel, hanem uj fényben fog tündökölni. Magyar- ország minden téren. Szinte látják lelki szemeim a nagy fellendülést és lázas munkát, a mikor a visszatért hősök — egyesülve a talán már munkában is fáradt kezekkel — meg- acélosodott és ujult erővel folytatják

Ä kárpáti harczok idejéből.

— A Szatmári Hírlap eredeti tárczája. —

Kéklő Vihorlátnak tetején 1007 méter magasságban, megingott a Szinnai kő. Ágyú tűznek robaja, melege, mintha leolvasztotta volna mohos köveiről a havat. Mintha a százados kő odafordult volna a zempléni oldal felé, hogy magába szedjen minden hangot, mint a fonográf, hogy évezredek múlva is kiálthasa:

— Magyar népem! Láttam a legborzasztóbb halált. Lábaimnál éreztem kiömlő piros véredet. Láttam miként szórtál zuhogó tűzesőt elleneidre. És táttam a feledhetetlen soha el nem homályositható dicsőségednek isteni pillanatát.

Deczember 7-ét Írtak. Ekkor Írták be szuronnyal történelmünkbe a debreczeni 39- esek örök dicsőségüknek halhatatlanságát.

Mig a kéklő Vihorlátnak zempléni oldalán véres harczok folynak, addig a hegy túlsó részén, itt az ungi oldalon más kép tárul elénk.

Az ágyuk dörgése megzavarta az itt lakó népet. Egyik része tömegesen, kétség- beesett arcczai áll az utón, folyton a hegy felé nézve, honnan a rémes hang jön. Mások pedig őrült sietséggel csomagolják legszükségesebb holmijukat s azt szekerekre rakva, igyekeznek ki a nyílt országúiig, honnan a menekvők szekerei hosszú, szakadatlan sorban futottak a vendégszeretetlen pusztaságba.

Százan és százan hagyják itt boldog otthonukat.

Csak azon kétségbeesett tömeg áll még mindég az ut közepén.

Mi tartja őket vissza ? Talán a nádfe- deles házikó ? Talán a verejtékkel szerzett vagyonkájának szeretete ? Talán a föld 1 A földnek óriási vonzó ereje. A dalos pacsirta. Az édes bűvös, bájos dalu madár, melyik ott dalolt a földmives feje fölött, mikor ő a földet szántotta.

És a nép nem mozdult. Az ágyudörej nem tudta kiverni fészkéből. Istenben való megnyugvással, fegyvertelenül, de ökölbe szorított kézzel várta a jövendőt.

E zűrzavaros napok egyikón — egy madárdalos felvidéki faluba, mint a szélvész oly hirtelen érkezett meg egy elcsigázott magyar tréncsapat.

Huszonnégy szekérből állott az egész felszerelésük. A tüzvonalból szakadtak ide. Meg is látszott rajuk. Emberen és állaton. Az éhség, fáradtság s az idő viszontagságainak erős nyomai.

Tizenkét jóképű budapesti magyar fiú volt köztük, kik azonnal fölkeresték lakásomat. A látogatók közül különösen egy maradt meg emlékezetemben.

Egy budapesti tanár. Középtermetű, szőke s igen értelmes férfiú volt.

Itt tartózkodásuk alatt állandó vendégem volt, a háborút közkatonaként szolgáló tanár.

Csakhamar a szivemhez nőtt ez az ember. Beláttam, hogy valóban megérdemel az ország szivében egy fenyőfa tákolmányt, melynek neve: iskolai kadedra.

Sokszor örömmel hallgattam értelmes szép beszédét. Bámultam erősen vallásos

gondolkozását. Elmondta, megmutatta, hogy a lövészárokban átfúrta sapkáját a muszka golyó. Mint oltalmazta őt ott az élet Ura, kiben mindig hitt és bízott. Megmutatta a kis gyöngy olvasót, melyet feleségétől kapott. S könnytelt szemekkel letette elém neje és kis fia arezképét, melynek hátlapjára e szavak voltak Írva: Hazám, hitvesem és gyermekem 1 értetek mindent eltűrök.

E szavak jelentőségét be is bizonyította. Egy napon láttam, amint a kocsisok közt lovat tisztit. Megdöbbentem. Ő mosolygott.

— Háborp van. Itt ez a foglalkozásom. Ez még gyöngy élet. De ki tudja, mi vár reám holnap ?

Es a kocsis-munkát szívesen végezte a fővásosi tanár.

NapróJ-napra nagyobbra nőtt előttem ez az ember. És sokszor tűnődtem, honnan veszi ezt a nagy leíkierőt.

Egyszer kis templomunk kitárt ajtaján benéztem. A tanár az oltár előtt imádkozott. Bízva nézett a Mária szoborra. És a Patróna Hungária oly biztatólag tekintett le könyörgő fiára. Szinte megszólalni látszott: Bízzál fiam I Én veled leszek.

Átszellemül arcczai jött ki a templomból és nyugodtan mondta:

— Elbucuztam kis templomunktól. Egyben erőt szereztem a további küzdelemre. Holnap távozom: visszahelyeztek a tüzvo- nalba. Jöjjön a gyötrelem, a kínlódás és halál. Hazám 1 leérted, a te dicsőségedért, a te jövő életedért mindent eltűrök.

Tür-e, még most is ? És hol ? Él-e még? Vagy ott nyugszik idegen földben ? Úgy szertném tudni ... B. M.