Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-09-19 / 74. szám
XXIV. évfolyam Szatmáp-Németi, 1915. szeptember 19. 74. szám. • iU ■'*** — -sfe. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. Negyedévre — 2 K 50 f. Félévre — 5 , — , Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. A kiadóhivaiaít illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Dr. Bakkay Kálmán kiadóhivatal, főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendőki Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. Pályázati hirdetések egyszeri kOzlése B korona ----------------- Nyllttér sora 40 fillér. ----------------Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap Életharcz a mi önvédelmi harczunk. Mint minden harcz, melynek forrása nem a bűn. A gonoszság. A tehetetlen kapzsiság, irigység. Egyes embernek lelkében is megvan az életvágyódás. A békés otthonnak szeretete. A munkás, becsületes megélhetés, szabad cselekvésnek jogérzete. Á fejlődés törekvése. A jövendőnek gondolata. Ezekből alakul: a tisztes szabadság. A nemzetnek is életfeltétele ez a szabadság. Az a föld, a hol nincs szabadsága a népnek, nem otthona, nem hazája. A föld, melyen csak a múlt ól, a jelen rabigába görnyed és a jövő reménytelen — nem lehet szabad nemzetek hazája. Mint a virág napfény, levegő, áldásos eső nélkül elhervad, letörik és gyökerét veszti; úgy pusztulnak el a nemzetek, melyek szabadmozgásukat elvesztik és függetlenségüket fentar- tani nem bírják. Vagy eladják. Ilyen elhalást, elpusztulást szántak nekünk ellenségeink. Gúzsba akartak kötni. Megkísértették apáink hős vérétől megszentelt fölAz a föld, mely haza hiv... — A Szatmári Hírlap eredeti tárczája. — Irta: BODNÁR GÁSPÁR. A nagy világ az 6 hazája. így mondogatta, vallotta legénytársainak. A szakegyletben. Az utczai tüntetéseken. A vörös zászlós májusi menetekben. — Haza? Bolondság. Honszeretet? Gyermeki érzések. Ahol jól lakhatom, nemcsak a kenyérből, de a szabadságból is: ott az én hazám. Itt, e darab földön éhezem, mert éhbérért dolgozom. Rabszolga vagyok, mert rabszolga törvény béklyóiban nyögöm. Polgárság, polgári jog és kötelesség? Kacza- gás. Tulajdonjog ? Őrültség. Család ? Hazugság. Szabadszerelem az élet. . . melyet csordultig kiüríthetek. S mikor igy beszélt. . . szikráztak szemei. Kezét ökölbe szorította, mintha romokba akarná zúzni a mai világ-rendet. így gondolkozott, érzett, akart — ő, a világproletár. Mert annak hívta — magát. Hogy lett azzá, lelke hogy fogadta be e hatásokat — ő maga sem tudott volna számot adni róla. És egyszer csak még sötótebben, még lázasabban viharzott fel az ő lelke. dünknek, hazánkénak, birodalmunknak elrablását. Őket segítő szomszédainknak való odaigórgetését. Csakhogy, mint Geőthe írja, az ördög rendszerint gonoszt akar és az ő pechje, hogy akaratán kívül — jót produkál. Megkezdették gonosz ellenségeink a minket megsemmisítő harczot, háborút anélkül, hogy ismerték volna történetünket és népünknek, nemzetünknek — lelkét. Ezer éves történetünket. Most is ősi erejében megmaradt léikét. Ez a nép, mely Európa szivében árvaként ólt, a szabadságnak népe volt ezeresztendőn át. Szabad határt vágó nagy hazában szívta leikébe a szabadság levegőjét. Vívott ő harczokat a zugó viharokkal és a vérszomjas vadakkal is. Itt a Duna és' Tisza áztatta földön eresztette az ősi földbe nemzeti életének gyökerét és a kereszténységgel illesztette azt be élete és szabadságának talajába. Kitéphetet- lenül. Nemzeti életének volt Mohi pusztája, Mohácsa. Háromszázadon túl tartó igája. Voltak szabadság— El innen I Csak a földnek e darabjáról : el. Csak el 1 Bucsutlan bucsuzással. Daczosan . . . örökre. * A poros országút lett a hazája... Gyalog indult. Bírta. Nagy darab legény. Öreg legény, úgy harmincz éves. Kék blúzt visel. Szijjas, erős lábbelit hord. Ügyes, értékes lakatos. Ezer mester. A hol megtelepedett . . dolgozott, megértékelték. Megjárja a félvilágot. Idegen országokat. Neki mindegy. Csak enni tudjon és szabad lehessen. De egy helyen nem bir maradni. Egyszer, egy igen-igen jó helyre akad. Nagy műhelyre. Gazdag család tűzhelyén. A hol gyönyörű leány virul. Akár a tavaszi szép virág. Az apa, a gazda is megszereti. Tudhatta, vehette észre, hogy a leány sem huzakodik tőle. Emelik, tenyerükön hordozzák, puhítják. A műhely vezetőjévé teszik. Gondolhatjuk: miért ? Neki nem kell. Se nagy műhely. Se viruló szép leány, se család .. . Nem kell 1 Miért gazdag. Miért kell neki az oltár? Hát űzte, vitte viharos lelke. El se köszönt.. Ment tovább. Svájcba. A világszabadság kis hazájába. Itt még nagyobb, lázasabb nyugtalanság fogta el. Akkor már valami . .. bele került a levegőbe. Puskaporszag. A lelkekbe: nagy világháború izzó sejtelme. Az 6 szive viharába is belekiáltott a rémes valóság: — Világháború I * És e percztől fogva lelke haza-haza harczai, melyekben vért ontott, amennyit egyetlen nemzet sem áldozott. A magas égnek van csak annyi csillaga, amennyi hőse a nemzet egén ragyog feléje. A fellegeknek van csak annyi könye, amennyit ez a nép sirt és fényessége, amennyi dicsőségben fürdött a századok zúgásában. Hiszen ez a nemzet az önvédelemnek, az életharcznak csudás nemzete. És ezt nem tudták a mi ellenségeink,,mikor megsemmisítésünkre törtek. És ezt nem tudják a mi kicsiny, de nagy ábrándokba, agyrémekbe bódult szomszédaink. A kik pedig a maguk életharczaik árán tanulhatták meg, hogy mily dicső és félemletes, legyőzhetetlen a nép, egész addig, mig ez az óletharcz nem táplálkozik a bűnös kapzsiság forrásaiból. Mig ez a harcz az igazság utján halad és nem tér le arról, akár hogyan csábítják, ostromolják a nagyobb nemzetek is, a kiknek fegyvereit és bűnös útjaikat beszeuy- nyezi a gonosz czél és meg fogja bélyegezni a történelem. Az óletharcz a nemzetek fennmaradását csak jár. Szivében, szivének mélységeiből feltörnek az elnyomott érzések. Milyen régen aludtak pedig. Hamu alatt szenderegtek. Ő azt hitte . . . örökre kihaltak. Álmaiban hallja a szent éneket: — Hazádnak rendületlenül . . . — Itt ólned-halnod kell. Hj zenét, dalt hallgat, a hurok rezgésében, a daloknak hullámzásában feléje zsong az imádságos himnus: — Isten áldd meg a magyart I S ha rátekint az égbenyuló hegyekre, vagy a lehajló völgyek utain jár . . . lelke gyermekként beszéli neki: — Járjatok be minden földet. . . nem akadtok párjára ... a magyar földnek párjára .. . — Hah! sóhajt... az a föld hi. Az a föld a lelkemben van. Aranykalászos rónáival. Gyönyörű csillagos egével. Az ón hazám. — Nem is terem szebb virág e földön. Nincs is vitózebb katona e világon. Nincs .. oh nincs ilyen föld a kerek földön. Es igy van napról-napra. Mi ez ? Látomás ? Kísértés ? Csábítás ? — Nem .. . szól egy hang bensőjében. Nem; a föld ... a haza hi I Veszélyben van nemzeted. * Még egyszer, kétszer felkeresi a tanyát. Ott ül szótlanul, elmélyedve, hallgatva bensőjének viharát. — Mi bajod? kérdezik sorra. De ő nem szól.
