Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-08-18 / 65. szám
♦ XXIV. évfolyam. 8zatmáp-Németi, 1915. augusztus 18. 65. szám. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 , — , Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Dr. Bakkay Kálmán kiadóhivatal, főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendőki Pályázati hirdetések egyszeri kKziése 5 korona ----------------- Nyllttér sora 40 fillér. ----------------Me gjelenik minden béten kétszer: szerdán és vasárnap A nagy, alkotó szellemek éppen úgy keringenek nemzetek életének egén, századoknak folyásában, mint az üstökösök a nagy természet fölött. Vannak idők, mikor a népek tekintete nem látja őket. Mint egyes égi testeket. De mikor eljön megjelenésünknek törvényszerű ideje: kiragyognak az ég kárpitján. Kibontják fényességüknek özönét, hogy betöltsék a természetet és az embermilliók szemét, lelkét, csudálatát egészen magukhoz kapcsolják. Ezerharmincz nyolczadik esztendőben lobbant ki szent Istvánnak szelleme, lelke, hogy aztán nemzetének egén ragyogva kisérje száza- dokról-századokra ezt az Isten kertjébe vezetett kemény, szittya magyar népet. Hogy őrködjék nagy alkotásán az ő magyar birodalma, koronája, alkotmánya és keresztény volta felett. Nem halt ő meg tehát. Élt, uralkodott. Él és uralkodik ma is az ő birodalmában szellemével. Ez a magyar nép története tudata. Voltak idők, mikor ez a nagy, alkotó szellem oly magasan lebegett a nemzetre nézve, hogy az elpuhult, önméltóságáról megfeledkezett, ősi útjairól eltért nemzedék őt felérni, meglátni, komoly atyai tekintetét meglátni nem birta. Nem merte. De csakhamar jött az ébredésnek ideje. Akkor, mikor a nemzet egén fellegek gyülekeztek. Mikor orkánok rázták fel a nemzet lelkét. Vagy rejtett veszélyek bujkáltak; mikor gyászos öltözetben sírta el e nép honfájdalmát; mikor szomorú mezeink búval harmatoztak . . a tatár pusztitás, Mohácsnak vérmezeje nyomán ... ez a nemzet mindig idézte az ő atyjának, első apostoli királyának nagy, alkotó szellemét. És ez a hatalmas, ez a fényes szellem mindig megjelent a nemzet egén. Oly közeire jött birodalmának határához, oly biztos meglátással, oly érezhető hatásával, hogy szinte kezét nyújtotta a nép István király felé; beszélt vele, énekeket zengett felé: „Hol vagy István király — hangzott — téged magyar kiván!“ Nemzeti tudatunk maradt mindig, hogy ezeréves múltúnknak kezdete, középpontja volt, jelenének tengelye és jövendőjének biztositéka, szent Istvánnak szelleme. . . . Ha minden időben ez volt a magyar nép hite, történeti tudata : ma, a nagy önvédelmi harczunknak viharaiban, szent István birodalmának hősies megvédése kálváriás, de dicsőséges harczaiban sokszorosan megaczélozódik ez a hitünk, ez a tudatunk. Kiragyog, kitör, lelkűnkből igenis a hit, hogy a Gondviselés vezette ide, a Kárpátok bér- czeitől védett földrész, a hömpölygő Duna és a kanyargós Tisza közé ezt a népet. A Gondviselés adta ennek a nemzetnek szent Istvánt, a nagy alkotót, hogy e nép itt Európa szivében történeti misszióját végezze. Hogy miként századokkal ennek előtte érez falként állította meg a pogányt, hogy a keresztény kultúrát megmentse . . úgy ma is gigászi küzdelemmel, világtól csudáit hősiességgel törje meg az uj ellenséget, mely morált, becsületet, humanitást tiporva tör ellenünk. Nem kiáltunk most feléd nemHajdan és most. — A Szatmári Hirlap eredeti tárczája. — A robogó automobil korszakában a mai nemzedék már el se tudja képzelni, hogy is volt az, mikor még vasutat sem látott sok magyar ember és mégis látta — Pestet. Mesének fogja tartani, hogy nagyapáink szépapáink végrendeletet csináltak, mielőtt a „pesti útra“ indulnáak. És egymás keblére borulva búcsúzott a házaspár, hogy az „apjök“ szinte megdöbbenve csititgatta az „annyjukot“, meg a púját: — Ne ríjjatok, ne sírjatok, no hát, üszen nem megyek az óperencziás tengeren túlra; osztég csak haza gyüvök, vagy két három hét múltán. Pedig igy volt. Nem mese. Valóság ez .. mint az utóbbi, mostani már világban a felvidék ki és visszavándorló népe az Amerikába való utazást amolyan . . kirándulásnak tekinti. Szinte közönséges, mindennapi számba megy, ha valamelyik kirándulóról úgy beszélik, hogy már — Háromszor járta Amerikát. Vagy ötször is. Ismertem tüzes magyar urat, a ki hétszámra menő utat tett meg, csakhogy szent István napját Pest-Budán töltse. Es lássa a nagy, nemzeti körmenetet; meg a szent, nagy emlékeket, melyek Buda-várát megtöltik és minden talpalattnyi földjét történetté avatják. Tekintélyt szerzett hajdan a faluban, meg még a városokban is egy-egy embernek az a körülmény, hogy Pesten volt. Közmondásosan jellemezték : — Hires, nagy ember volt, még Pesten is járt. A peleskei nótáriusnak egész tendenczi- ájából kissé erősebb vonásokban kisugárzik annak jelentősége, hogy mi volt a régi magyar embernek — Pest-Budát meglátni. Az egységes nemzeti és történeti érzésnek bizonysága ez a jelenség, mely apáink lelkében oly erővelteljesen élt a maga hamisítatlan ősiségében. * * * ♦ Jött aztán a „vak ló“. A vasút. Ez a korszak már a mi gyermekkorunkba esik. Az egyesített Budapestet, a „tündér fővá- várossá“ fejlődő Budapest közelebb hozta a vidékhez. A vidéket is — ő hozzája. A nemzeti, történeti érzéket, még mindig a maga erejében találta ez az idő is. A szent István- napi körmenet hatalmasan megdagadt, mint a hömpölygő folyam, mely egy hatalmas országnak mellékvizeit öleli magához. A szent István napi kedvezményes vasúti jegy nem kis befolyással volt arra, hogy a kaczór pompában ragyogó fővárost milliók és milliók láthassák. Polgárokat ismertem gyermekkoromban, akik éveken keresztül arra gyűjtöttek, hogy szent István napjára a fővárosba juthassanak. Gyermekeknek álma, legédesebb jutalma volt, ha szüleik azzal biztatták hogy: — Elviszlek Budapestre. Ez a szép álom az én gyermekkoromnak valóra vált legélénkebb és legmaradandóbb emléke. Nem tudom, mit érez a mai gyermek, a mai negyed gimnázista, ha módja és alkalma voit, van negyed gimnázista korában a fővárosba juthatni. De azt mondhatom, hogy az én boldogságom, büszkeségem — leírhatatlan volt. Mikor először látták szemeim Budapestet. A mit a földrajzból tanulunk (és általán, a mit tanulunk) ha még oly szoros, konkrét, meghatározott fogalomtartalommal és alakban vesszük is át az iskolában vagy önképzésünk utján: azt a mi képzeleti világunk a maga ereje, élénksége, gazdasága, lényünknek egyénisége szerint alakítja. Száz gyermek száz féle képen képzeli a — tengert. Budapestet-. A Dunát is. A budai várat is. Micsoda feszitő vágy nyugtalanítja a gyermeket már az utón : vájjon hát úgy lesz-e ott a fővárosban ez, az, a mint ő elképzelte. Egész folyó életemben számtalanszor fellobogott lelkemben az a hajnal, mikor szent István napjának ébredésekor meghallottam az öreg Gellérthegy ágyúinak hangját. Mikor édes apám kezét fogva, kipirult arcczal siettünk a Duna partjára, hogy a Lánczhidon juthassunk el — Budára. Micsoda egymásra torlódó hullámverések mozogtak lelkemben: azt csak most tudom igazán elemezni. — Hát ez e Lánczhid ? Hát ilyen vagy te nagy folyam, Duna ? Már a másik perezben, pillanatban ős Budavárán röpdesett lelkem. Mikor fenn voltunk s jó apám az apai boldogságnak tiszta örömévellmagyaráztaa lépten-nyomon élénkbe
