Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-07-28 / 59. szám
XXIür. évfolyam. Sasaim ár—Németi, 1915. julius 28. 59. szám. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. Félévre — S , — . Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : bodnAr Gáspár. Laptulajdonoe A SZATMÁR- EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. Bnza aiélkül soka többé nem maradok, sóhajtotta egy iparos, mikor az árpás-mintás hadi kenyérnek minden falatja után keservesen nagyot nyelt. Hej-haj! Ebben a sóhajtásban millióknak feltevése, okulása repült ki. ^ Mily kicsinylő mosolygással, fölénnyel, előkelő gesztusokkal hallgattuk mi okos, -bölcs és mindentudó modern nemzedék „elmaradt“ öregeinknek tanácsát. Hogy hát édes jó fiaim, íeányaim, osztég első legyen „a kamara“;. Sohse volt üres kamaránk. , Ofbuza, ó-szalona, újig tartó zsir. Ó-bor, ó-fa, ez a magyar ember igaz gondja. Mi bölcs, uj nemzedék, egyetlen társadalmi osztályból valót sem kivéve, más szögből néztük, fogtuk fel a világot. Más idők, más emberek, más élet, más ruházkodás. Más szórakozás és más kamara is . . . a modern élet folyása. Hát mire való ez a befektetés? A tömegbeszerzés. A megtelt kamara. Konzervatív, elmaradt gondolkozás. Mindig uj. Mindig friss. Ez az élet. A modern élet kamarája a „bolt“. A piacz. A bevásárló, a „kontós könyv.“ A „bolt“-ban minden kapható ... A piacz rogyásig megtömve, a mit a szem és száj kiván. Hát a disznóba hordjam én a fenmaradt garasomat. Az legyen a takarékpénztáram? No hát nem komikus. Bizony az a’. Ha van egy pár forintod, éld fel. Jön garas megint. Vehetek, szerezhetek. Frisset, újat. Napról-napra. így történt, hogy hát a kamarák mindig üresen állottak. Kenyér a péktől. Szalonna a mészárostól. Liszt — a kontós könyvvel. A szőlő- termelő eladta a mustot „a szüreti árban“. A bort vette aztán . . a kocsmából. Bort? Csaviczkát. A fát részletre és igy tovább. A modern háztartásnak egyik legtipikusabb vonásává lett, hogy előre semmit. Mindent adott alkalommal. Hiszen bolondság a termelés, a tömegesebb vásárlás. Ha pénz van: bársony mellény, viganó. Jön a garas időnkint; majd akkor, ha kell. A kirakat a fö. A termelők meg fogytak. A közvetítők pete módjára szaporodtak. A fogyasztók egyszét-esák arra a korszakra, időre ébredtek, hogy zsarolók kezébe kerültek. Bársony mellény üres has. Piacz-uzsora. Kenyér nyomorúság és mimás. Hogy lemosolyogtuk igen a mi elmaradt öregeinket az ó-buzával, az ó szalonnával, meg a telt kamarával. . . Búza nélkül soha többé nem leszek, sóhajtotta millió ember, mikor a hadi kenyeret nyeldeste. A Két vélemény merült fel a júliusi városi közgyűlésen a pi- aezi helyzetnek elintézésére. Az egyik a tanácsé, mely a közvéleménynek legerősebb nyomása alatt is a maximális áraknak védő fegyveréhez nyúlt. A másik egy városatyáé, aki úgy véli, hogy hagyjuk a maximális árakat. Engedjük a szahadvásárt. Mert a maximális áraknak eredménye, hogy a piaczot az elárusítók bojkottálják. Hát nem csak érdekes, de igazán életkérdésünk, gyomrunkba, háztartásunkba vágó kérdés . . melyik vélemény jogosultabb, helyesebb és humánusabb. Ezen kérdés megvilágitására szolgáljon a következő közlemény : Az élelmi czikkek legmagasabb árának megállapítása több helyen a piacz bojkottálását eredményezte. Ä városok vidékének népe, de a helyi termelők is a megszabott árakkal való elégedetlenségének azzal adott kifejezést, hogy terményeit nem hozta be a város piaczára. Ezzel a jelenséggel szemben a fogyasztó közönségnek és a hatóságnak is vannak kötelességei. A közönségnek ki kell tartania bármily önmegtagadás árán is, a hatóságnak pedig gondot kell viselnie arra, hogy a megszabott árakat senki ki ne játszhassa. Mint már többször kifejtettük, az ármegszabás csak abban az esetben gátolhatná meg az árak szertelen és uzsoraszerü felcsigázását, ha a termelők, illetőleg eladók piaczi kényszer alá helyeztetnek, vagyis ha megakadályoztatnak abban, hogy terményeiket és czikkei- ket másutt és nem rendes élelmi piaczon eladhassák. Nem szabad megengedni, hogy a város közönsége és a közvetítő kereskedelem közegei a városok élelmi körzetéhez tartozó falvakban olyan élelmi czikkeket vásárolhassanak, melyekre nézve a város területén legmagasabb árak vannak meghatározva. Annál kevésbbé szabad megengedni, hogy a városba élelmi czikkeket hozó falusiakat valahol a város előtti utak keresztezésénél egyes türelmetlen vagy spekuláns vásárlók megállíthassák és terményeiket megvehessék. Röviden a piaczi kényszert az egész vonalon keresztül kell vinni. Magától értetődik, hogy csak erkölcsi kényszerről van itt szó, mert karhatalommal senkit sem lehet arra bírni, hogy terményeit a város piaczára hozza. Legfeljebb csak rekvirálni lehetne a maximális árak alá A kiadóhivaiali illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Dr. Bakkay Kálmán kiadóhivatal, főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendőki Pályázati hirdetések egyszeri közlése S korona ----------------- Nyllttér sora 40 fillér. ----------------je lenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap eső czikkeket, ez azonban az apró és különösen a hosszabb ideig nem tartható élelmi szereknél úgyszólván leküzdhetetlen nehézségekkel van összekötve. Az erkölcsi kényszer teljesen elegendő a czél elérésére. Aki el akarja adni terményeit, máshol ne értékesíthesse azokat, csak azon a piaczon, ahol azelőtt is árult, még mielőtt a legmagasabb árak meg lettek határozva. Az ezen czél elérését czélzó intézkedések mélyen belenyúlni látszanak a kereskedelmi forgalom szabadságába, akadályozzák az egyéni rendelkezési jog gyakorlását úgy a termelők, illetőleg elárusítók, mint vevők részéről. Nincs jogtisztelő ember, akinek ilyen korlátozásban öröme telnék és nem is lenne ily korlátozásra szükség, ha nálunk a kereskedelmi forgalom abban a mederben tudna haladni, melyet a jog és a méltányosság ásott meg számára. A termelőnek és kereskedőnek legyen olyan haszna az ő befektetése és fáradtságából, hogy ő abból kiadásait fedezhesse, társadalmi helyzetéhez illően élhessen s takarékos életmód mellett valamit még félre is tehessen. Amig a kereskedelmi forgalom ebben a mederben, ezen természetes korlátok között marad, bizonnyára, nincs szükség ármegszabásra. Csakhogy a jelenlegi háború folyamán az élelmiszerekkel való kereskedés forgalmát is elkapta a telhetetlen kapzsiságnak az a láza, mely nem egyszerűen becsületes haszonra, hanem harácsolásra, gyors meggazdagodásra törekszik. Hát már igazán furcsa és semmikép sem megendedhető dolog az, hogy akkor, mikor a haza védelme legmagasabb közérdek, vér- vagy anyagi áldozatot követel az állam minden polgárától, egyesek vagy egyes körök és osztályok ennek a nehéz időnek viszonyait meggazdagodásra használják fel. Ilyen törekvéseket, ha máskép nem lehet, kényszerítő eszközökkel a különben tiszteletreméltó jogok és szabadságok korlátozásával is el kell nyomni. Hogy az a termény, melyet a közfogyasztás nem nélkülözhet és amelyből különben elegendő készlet van, 200—300 százalékkal többe kerüljön most csak azért, mert háború van és az illető terménynek a kereslete most nagyobb, mint volt a háború előtt, az egy jogállamban tűrhetetlen helyzet. Hiszen ilyen módon a leglehetetlenebb árakat lehetne a forgalomba hozni — amint már meg is kisérlettók — és a lakosság közéi címezését egyszerűen zátonyra vinni. Maga az elárusító osztály az oka annak, hogy ármegszabással kell korlátozni a forgalom szabadságát. Az emiatt keletkezett elégedetlenséget azonban a hatóságok okozták azzal, hogy későn nyúltak hozzá az ármeghatározás eszközéhez. Az élelmi piacz árusítói már megszokták a szörnyű magas árak követelését és megszokták a piacz feletti korlátlan uralmat is. Most tehát, mikor a hatóság közbelép és mind a két irányban tiltó, illetőleg megszoritóíintézkedóseket tesz, csak természetes az érdekeltek ellenszegülése, mert hiszen egy már megszokott gyakorlatban zavartatnak meg.
