Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)

1915-12-25 / 101-102. szám

6

SZATMÁRI HÍRLAP

Szatmár-Németi 1915. deczember 25.

A katholikus egyház Fejében fogamzott meg az a gyönyörű gondolat, hogy a béke szentséges ünnepén a békés lelkek hozannáját meg ne zavarja fegyverropogás, kardok csörre- nése.

A keresztény világ lelki vágy a, közös sóhaja az a néhány szó, mely békéért kiált e szent ünnepen.

Ha van lelke annak, akitől függ e szent napon a béke; ha van még egy csepp lova- gias vér abban a fejedelmi érben, mely aláírásra nógatja a kezet: lehetetlen le nem huzni azt a harci keztyüt, mely egyedüli akadálya a szent karácsony fenségesen nyugodt glóriájának.

A néphit szerint a szent karácsony éjjelén nem háborog a tenger, nem bántja egymást az állat, a vad. A néphit szerint ezen az éjjelen összebújnak a jászol mellett az állatok és megszólalnak. Miről beszélnek ? Azt a nép sem tudja megmondani. Titok van -a szóban, nagyobb titokzatosság a némaságnál. Talán-ta- lán azt az éjt hozzák vissza a magok érzéki emlékökbe, melyen egyszer az állatvilág melengette lehelletével a kisded Jézus fázós tagjait, mert az emberek nem adtak szállást, meleg otthont a világba szálló isteni Megváltónak.

Élő és élettelen természet egyaránt érzi a legnagyobb történelmi mozzanatot, a Megváltó születésének horderejét. A természet békén nyugszik ezen a szent éjes szent napon. Csak a harcos lelkének ne jutna legalább kiváltságképen a szent karácsony szent örömeiből.

Ha nincs is foganatja, hangja a szónak, melyet a béke leghivatottabb apostola kiáltott bele a harci zajba, visszhangzó lesz a szó a küzdők lelke mélységeiben. Lélekből jön a szó. A lélekből jövő szónak élete van. El a lélekben, melynek szól. A harcosnak pedig lelke van. Ennek a léleknek küzdelmektől mélyített érzései, feltámadott természetes ős-érzései vannak, melyek közt nem utolsó a béke iránt érzett rokonszenv. A harcosnak érző lelke van. Megérzi tehát a békeapostol lelke kívánságát s reagál, mint a jó rezonáns.

Minél inkább ropog az ilyen katonának kezében a fegyver — mert egy gyűlölettől izzó szivü hatalom kézintése kényszeríti arra, — annál szenvedélyesebb lesz a vágy ezen a szent napon a lélek békéje után. Könnyeiben — a bu- érzések bus szülötteiben — kikristályosodik az ot- hon gondolata. Vágyaiban — a szent érzelmektől előbuggyanó vágyakban — szárnyakra kap a hazaemlékezés. Képzeletében — a régi idők uj álmában — újra él az első szent karácsony éj. Lelkében cseng szeretteinek égbetörő éneke, cseng az első és utolsó éjféli harangszó. Szivében a gyermekszívnek kedves, naiv idealizmusa, arczán ragyog az első öröm lelkes pírja. Egész valóján átrezeg a decemberi hideg-rideg éjszakában a karácsonyi éjfél sejtelmes melege.

Ha szabad ezt a hasonlalot alkalmaznom — jó szívvel teszem s a jó emberek lelke nem fog félre érteni engem — a harczosnak máskor nem volt annyira igazi karácsonya, mint most.

Fagyos éjszakában majdnem az Isten szabad ege alatt született a világ Megváltója. Künn hideg volt. De bent az isteni Gyermek szivében az emberiség üdvének magasztos hivatása tüzelt. A harczos arcát is pirosra csípi az északi szél, tagjait dermeszti a tél, de szivét nemzete megváltásának eszménye tüzeli.

Ezért nem veszi meg harczosainkat a tél hidege. Ha lelketlen katona Aüzdene ott, ki szivében nem állított oltárt a szabadság szent eszményének, elpusztulna, vagy megtagadna minden engedelmességet, mert emberfölöttire csak természeten felül emelkedő lélek ragadhatja a testet.

Az Isten Fia a világ megváltásáért 'jött a földre, a harcos otthon hagyott szeretteinek békességéért ment a csatatérre. A mai napok célja, jelkesedése szenvedése hasonló az első szent Éjfél czéljához, lelkes szenvedéséhez. Az első eszményi karácsonyhoz legközelebb emelkedik a . . . harcos karácsonya.

Alku. Pistike: Mamukám, már süt a nap, húzd le a ezipSnket, hogy mezítláb játszhassunk az udvaron.

Mama: Nem lehet fiacskám, mert még igen hűvös van odakint s meghűltök.

Pistike: Hát akkor legalább az egyik lábunkról húzd le !

Rokkantak iskolája.

— A kiknek mindkét lábát, kezét levágták. —

A kormány azoknak a katonáknak érdekében, akiknek keresetképessége a háború folyamán szenvedett sérülés következtében csökkent, rokkant iskolákat létesített. Ezeknek az iskoláknak az a czéljuk, hogy mindazokat, a kiknek megélhetését bénaságuk vagy csonka- ságuk miatt eddigi foglalkozásuk nem biztosítja, olyan kiképzésben részesítsék, amely a testi fogyatkozás mellett is keresetképességet nyújt. Azokat pedig, akiket régi foglalkozásukra alkalmassá lehet még tenni, mesterséges testrészekkel, megfelelő különleges szerszámokkal és a szükséges gyakorlati oktatásokkal lássák el.

A mai orvosi tudomány számtalan oly sérültnek és betegnek képes visszaadni egészségét és keresetképességét, akik még néhány évtizeddel ezelőtt nyomorékok és koldusok maradtak volna. Manapság műlábbal még az is mankó nélkül járhat és dolgozhatik, akinek mindkét lábát levágták. A műkézzel s különösen az ehhez idomuló szerszámokkal főleg a mezőgazdasággal foglalkozók, de az iparosok nagy része is a legtöbb esetben képes folytatni hivatását. A művégtagok (láb, kéz) készítésénél általában különös figyelmet fordítanak a földmivelőkre. így például a rokkantak részére dolgozó budapesti műhelyben olyan műlábat készítenek (bőrrel talpalt fémlapra támaszkodó aczélsinek), amely elég könnyű és erős ahhoz, hogy mindazok folytathassák a gazdasági munkát, akik egyik lábuknak csupán alszárán csonkultak meg. A műkézhez idomuló gyűrűs befogó készülékkel, amelyet igen szemléltetően mutatnak be, erősen és biztosan meg lehet fogni a mezőgazdasági szerszámokat, köztük a magyar nép gazdasági életében oly nagyjelentőségű kaszát is. A művégtagokat és a megfelelő foglalkozás üzéséhez szükséges szerszámokat minden csonka katona ingyen kapja az államtól.

Arra, hogy miképen kell mükézzel vagy műlábbal és az ezekhez illő szerszámokkal bánni, a rokkantak iskolájában a legnagyobb gonddal tanítják meg a rokkantakat. Figyelembe veszik itt mindenkinek testi fogyatékossága sajátos természetét és eszerint jelölik ki az illetőnek a neki való foglalkozást, valamint a tanulás módját. Megfigyelik, hogy a rokkantnak miféle különleges szerszámra van szüksége, beszerzik neki azt és megtanítják használatára. Állandóan figyelemmel kisérik a rokkantat munkaközben is és megmutatják neki azokat a műfogásokat és mozdulatokat, amelyek a szervezet hibája mellett is czélra vezetnek. Az oktatás rendszerint egészen gyakorlati. A czél: valamely ken3réradó foglalkozás elsajátítása, amit nemcsak a mezőgazdasági, vagy ipari szakoktatás, hanem az Írásra, olvasásra és gyakorlati számolásra való tanítás is elősegít. Külön iskolája van Budapesten a vakoknak, akik a nyarat a gödöllői állami méhészeti iskolában töltötték. A rokkant iskolából kikerülők között mindig akadnak olyanok is, akiket különböző testi és lelki okokból nem lehet megnyugvással kibocsájtani az életbe. Vannak, akik nem képesek munka után járni, vagy munkájukat értékesíteni, akiknek nincs családjuk és szülőföldjükhöz sem fűzi őket különösebb kötelék. Ézekről szakemberek vezetése alatt álló kereseti telepek és műhelyek felállításával gondoskodnak. Ugyancsak ilyenek részére magánosok áldozatkészsége kertészeti foglalkoztató telep létesítését is biztosította.

Egyes hazafias gazdasági egyesületek a rokkant katonák foglalkoztatása és tanitása czéljaira fajbaromfi- és fajnyúl tenyészet felállítását határozták el. Kívánatos lenne, ha a baromfi- és nyultenyésztő tehetősebb gazdák te- nyésztörzseket ajánlanának fel a nemes czélra. Számos helyen a kórházak mellett zöldséget fognak termelni s az eddigi parlagot üléses, rokkantaknak való ekékkel fogják felszántani. A rokkantak javára számos helyen téli gazdasági előadások és különféle házi ipari tanfolyamok tartását is tervbe vették. Látnivaló, hogy az állam és a társadalom egyaránt kiveszi a részét a segítésből. Igen fontos is, hogy ez a kétféle munka egymást kiegészítse, mert csak igy hozhatunk létre olyan intézményeket, amelyek nemcsak sérült és beteg katonáinknak adják vissza erejüket, hanem javára válnak az egész népességnek és lerakják az alapját egy virágzóbb Magyarországnak. T. L.

Karácsony a harcztéren.

Arra Ttér a szerkesztő ur, hogy írjak néhány sort a harcztéren töltött elmúlt karácsonyi napokról. Igenis, a múlt karácsonyt a harcztéren éltem át; és egész életem emlékei maradnak az ott töltött ünnepnapok. Mi judtuk jó előre, hogy a muszka épen a karácsonyi ünnepeket fogja felhasználni arra, hogy nekünk, magyaroknak meglepetéseket szerezzen. Számított arra, hogy feltételezünk bennük annyi emberséget, melyszerint a szent karácsonyi ünnepeken, legalább a szent éjjen át szüneteltetni fogják a harczot; vért nem ontanak és embert nem ölnek. Hiszen még a vad embereknek is vannak ünnepei, tüzimádásai, mikor elülnek és ember húsra nem éheznek. Es épen ezt a humánus gondolatot lopták meg a maguk embertelenségük kihasználására. Sokkal erősebben tüzeltek; az ágyuk bömböltek, a támadások támadásokat értek. De mi résen voltunk. Éberebbek, mint valaha. És ha meg is zavarták a mi szent érzéseinket . . . mégis jutott nekünk időnk arra, hogy az ünnepnek áldozzunk. Felváltottuk a csapatokat és ha egy kis pihenőnk jutott, felhangzottak hosszú mormolással a lövész árkokban a karácsonyi énekek, az egyháziak és a betlehemiek. De hosszasabban is ott, a hol lehetett. És lelkünk egy-egy kis időre haza szállott, az első, emlékünkben fellobogott a karácsonyfától az utolsóig, a melyet a béke időben édes, meleg otthonunkban ünnepeltünk. Sokaknak érkezett hazulról üzenet, ajándék, a hadvezetö- ségünk is gondoskodott, hogy érezzük a karácsony szent érzését lelkileg és fizikailag is. Apró részletekkel is szolgálhatnék, de azok bizony már egy egész más hadi folyamatnak részei, melyeket a mostani karácsonyi ünnepek bizongosan színesebb képekkel fognak felcserélni. Csak annyit mondok, hogy a karácsony még a harcztéren is, a legnagyobb viharok közt és vésztengerben meg tudja tölteni a sziveket melegséggel és emlékezettel. Egy rokkant népfelkelő.

A karácsony.

(Orosz életkép.)

FEDOR DOSZTOJEVSKI után GROZA FERENC.

Láttatok-e a karácsony táján az utcán kemény fagyban kolduló kis gyerekeket ? Ruházatuk nyárias, torkukat egy ócska rougy- darab védi, előttetek lábatlankodnak s recitálják betanult verseiket. Ti pedig siettek, hogy a hideg elől meleg szobátokba jussatok s ezért bosszankodtok a kis koldusgyerekekre, akik elállják előttetek az utat. Pedig a szegény teremtések nagyon szánalomra méltóak . . . Ilyen szegény gyerekről akarok nektek mesélni; nem épen arról az egyről, aki már kint nyújtogatja kéregető kezeit, szegényke még nagyon kicsiny, talán még hat éves sincs; hanem egy másikról, akit már egy-két óv múlva az utcára vet a sorsa.

Kora reggel volt. A kis poronty egy hideg, nedves pincelakás szögletében ébredt fel. Ruhácskája vékony volt s szegényke reszketett a hidegtől; amint a hideg földön ült, azt nézte, hogy jön a pára a száján. De nagyon éhes volt ... az órák múltak s ő többször az ágyhoz lépett, ahol anyja betegen feküdt; egy vékony deszka volt a fekvő helye s párna helyett egy csomó rongy volt a feje alatt.

Miféle sors vetette ide őt? Valószínű, hogy egy idegen városból jött fiacskájával s hirtelen megbetegedett. Karácsony előnapja volt s a pincze lakói nem voltak otthon; egyik szögletben csak egy öreg, nyolczvan éves asszony nyögött a köszvónytől; valamikor ez is gyermekek mellett szolgált, most halálos betegen feküdt elhagyatottan; ott nyögött erősen lihegve, majd rá-ráförmedt a kis fiúra, úgy hogy az nem is mert közelíteni sem feléje. Ivó vizet még csak talált a fiú a konyhában, de egy falat kenyórhéj nem sok, annyit sem talált; ismételten közelitett az anyja ágyához, hogy felébressze. Mert úgy félt a sötétben, hisz már oly régen beesteledett, világot pedig nem gyújtottak.

Megtapogatja anyja arcát és elcsodálkozik, hogy egyáltalában nem mozdul meg sem s hideg, mint a fal. Milyen hideg van itt, gondolá, amig kezét a halott vállain pi-