Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-10-10 / 80. szám
3 XXIV. évfolyam. Szatmár-Németi, 1915. október 10. 80. szám. $i$. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre Félévre 10 K — t. 5 . - . Negyedévre — 2 K 60 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATMÁR- EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések etb. Dr. Bakkay Kálmán kiadóhivatal, főnök ozimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendőki Pályázati hirdetések egyszeri közlése S korona ----------------- Nyilttór sors 40 fillér. ----------------Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap Mikor tűz van csak akkor szokták félre verni nálunk a harangokat. Az a tűzjelző harang máskor óriási kényelemben és gond nélküliségben — hallgat. Mikor baj van, mikor tüszurá- sokat érez a mi városunknak lakossága, közönsége : csak akkor szisz- szén fel. Jajgat, méltánytalankodik, jogorvoslást követel és fogadkozik, hogy no majd másképen lesz ezután. Tessék megmondani tisztelt közönség, városunknak minden rendű és rangú lakossága; most, hogy a fabeszerzésnek gondja, rémülete megdidergeti tagjainkat: nem-e a fentebbi sorokban rajzolt lelki jelenségeket szemlélhetjük? Mikor legutóbbi időben, pedig akkor még békés idők mosolyogtak reánk, volt szerencsénk egy kis futó fauzsorához: a város akkor is szerződéseket kötött a fa biztositására. És két szék közt a padra esett. A fa-nagykereskedők, kik közt a város szerződött emberei is helyet foglaltak, vigan szállították a fellegszakadások és ázsiai utaknak vis majorjával szemben is a fát és adták ... ha nem is a mai áron, rde akkori időben uzsorás árakon. És ők mégis bizonyitották, hogy a várossal kötött szerződés betartását a vis major lehetetlenné teszi. Tetszenek-e reá emlékezni . . . tisztelt szatmáriak? Akkor és azután ugyanaz a toll, mely most e sorokat irja: figyelmeztette e lapban a publikumot, hogy ez a fauzsora nem első és utolsó eset. Jön még sokszor, más években is. A város legjobb szándéka kapcsán is’ nem biztosíthatja ám úgy az egyeseket, testületeket és intézményeket a fa szükségletről, mint egy — most már kényszerűségből és közös érdekből alakulandó fabeszerző-szövetkezet. S mi történt ? Bizonyos oldalról, bizonyos érdekből bizonyos hangok emelkedtek, melyek védték a fakereskedőket az éhenhalás ellen. Az adófizető fauzsorásokat, szép keresetüknek megnyirbálása ellen. A szövetkezetek ezt teszik. Nyirbálnak. A publikum lehet, hogy el sem olvasta ezeket a kedélyes eszmecseréket, hanem miként a tűzjelző harang a maga kongatása után visszamerül a mély hallgatásba és talán hosszú mozdulatlanságba: úgy a mi publikumunk is — haladt a maga utján és ha még csak említette volna is valaki azt, hogy hát védekezzünk a szövetkezetekkel a fa uzsora ellen: hát az volt volna a felelet:- — Már megint uj egyesület. Hova gondol ez a nyugtalan ember. Kánikulában — téli fáról gondoskodni ! És jött a kánikula után, a második tél előtt ... 8 háborús uzsora. Az első kánikulában és még azután is . . . hallgatott a vészharang. A feljajdulásra nem volt ok, hát senki emberfia nem gondolt — a másik kánikulára és a másik télre, a mely tél előtt ime itt állunk még a fagyok előtt dideregve ; és hátbor- zongva kérdezzük : mi lesz a télen? Ha olyan szivünk lenne, mint a fauzsorásoknak és más egyéb- nemű kopasztóknak, kárörömmel azt mondhatnók : — Bizony, megérdemeljük sorsunkat. De. szivünk van és eleven lelkünk. És ha már most nem segíthetünk a mi közönségünkön, legalább a jövendőre gondolunk. A mely közeli jövő sem lesz rózsás, fában, miben bőséges. Most más Yilág következik.,. — A Szatmári Hírlap eredeti tárczája. — Náncsi mama, a derék öregfiunak, már mint magyar népfelkelőnek, Isten oltára előtt is holtomiglan való felesége, megilletően hadsegélyes asszony . . . boldog röppenéssel siet a szomszédasszonyhoz . . . egy, a harcz- térről érkezett levelező lappal : — Tizenhárom hónap uián tehát . . I De többet nem szólhatott ajka, mert szemét elfutotta a köny, lelkét elnémította egyetlen perezre a régen várt hir. — Mi történt . ? . Éppen tizenharmadik hónapra. A tizenhármas számra . . . — Ne merd bántani a tizenhármáét I Tudd meg, hogy holdogságot hozott . . . — Béke lesz I Igazán béke lesz ? kiáltozta a szomszéd asszony nagy, lélekzet nélkül való hüledezéssel. — Az is lesz . . . lesz lesz, de addig is . . . hát hát haza jön az 'én öregem, az én népfelkelő legényem . . . Aztán kezdődött a trécselés. A sok panaszos licsi-locsizás nyomán ... boldogságossá vált visszaemlékezés. — Ideje is már. Mer’ ez a hadi-asszonyállapot tűrhetetlen. Hogy szokott bánni én- velem az én öregem. A mit szemem-szám kivánt ... a föld alól is előteremtette. Az ég kárpitjára is felvergődött volna értem, hogy az esthajnal csillagot lehozza, ha csak mutatóba is. Te tudod legjobban. Hányszor irigyelted . . . — Az már igaz. A mi igaz, hát az igaz . . . — Ha ruha kellett ... no, ugy-e akkor. Milyen kezes bárány volt. Nem kérdezte hova, merre megyek ? Már csak te tudod legjobban, hogy én viseltem az ő kalapját is a házban . . . — Mindenki tudja ám I — És a lelkem, ha tudná, ha megírtam volna, hogy mikép, koldus módjára bánnak itthon a mártír hadi asszonyokkal. Irigylik még azt a kis kenyeret is. Titkos rendőrök szaglásznak a házunkba. Ha egy ruhát magunkra öltünk, az ujságlapba’ figuráznak ki, hogy selyemben járunk. Hát nem olvastad ? — Á mit olvasunk, azt olvassuk ... az bizonyos. — Az én öregemnek nem írtam meg. De annak az ujságcsinálónak béfütöttem egy másik írással, levéllel. — Nem olvastam . . . — Hát hiszen azt nem is úgy Írjuk, hogy más is olvassa. Csak úgy ni, tudod. — Nem tudom . . . igazán nem I — A te eszedhez nem is való. Különben most már bánom is én. Hazajön az öreg, más világ lesz . dog világ. A régi ... a régi bolÉs az öreg, a magyar népfelkelő csakugyan haza jött. A fő-főgenerális mondotta ki, hogy ennek az öreg csontnak elég volt... tizenhárom hónap. Megtette kötelességét. Erős és hü volt. Most már elvégezte a magáét. Megroppant egy kissé a dereka. Ne roppanjon egész a halálra. Micsoda öröm költözött a rég nem látott otthonba. Hogy azt még az ujságlapok sem tudják leirni. Mikor aztán a viszontlátásnak indulatai a maga csendes, polgári medrébe visszatértek . . . Náncsi mama újra kérdezte, most már egy kis más czélzattal, hogy hát: — Sokat szenvedtél öregem ? . . Egy hoppot megvónültél. — Nem komédia a háború 1 — De én is szenvedtem ám... Menynyit szenvedtem. Mert tudd meg, hogy nincs boldogtalanabb teremtés a földön — mint a hadsególyes asszony . . . — Adj hálát, hogy segítettek. — Még te is! visított Náncsi mama. Még te is. Nem volt elég a szek’tura a mig távol voltál. Még az ujságlapok is bántottak. — Tégedet ? — No még csak az kellett volna. Kikapartam volna annak a’ ujságcsinálónak a szemét...
