Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)
1915-05-23 / 40. szám
2 SZATMÁRI HÍRLAPdig képtelen. Egy másik erő azt ordítja bele ennek a pünkösdnek szélvészébe: nincs hatalom, amely nekünk ellen tudjon állani, de ez az erő összetörik a Mazuri-tavak- nál, Gorlicénél, Tarnownál. Egy másik a tengerek urának nevezi magát és a legborzasztóbb halálra ítéli Európát, de ennek a hatalomnak hidegvére, békéje és fenhéjázó nyugalma „a tenger smaragdja“ mellett, Irland mellett, mely évszázadok óta szenvedi fosztogató uralmát, a Lusitánia sírjába temetkezik. Egy harmadik hatalom pedig ott énekli Rheims előtt és Flock pia- czán: Deutschland, Deutschland über alles és ettől ittasodottan uralkodik levegőn, vizen, a világon. A magyar nép himnusza pedig, mely a hazát védi, olyan emberi, olyan alázatos, olyan epedő és egeket megnyitó: hazám, hazám, a haza minden előtt, aztán családom, gyermekem, egy arasznyi földem, édes szülőfalum ... A háborúval sokan hamar vé- geznek. Őrület, kegyetlenség, lesiklás az élet vágányairól. Nyilván keveset értenek belőle ! Úgy van, sok benne az érthetetlen, de produkál olyat, ami érthető és lelkesítő. Akárcsak egy pünkösd, mely romokon gázol és világokat teremt. Ennek a pünkösdnek világánál meg kell látnunk, hogy mi szinte pogányok lettünk, majdnem elhittük, hogy mig kultúrán dolgozunk, eldobhatjuk magunktól minden emberi kultúrának, jónak, nemesnek az Urát. A szoczializmus gondolatától mérgezetten azt hittük, hogy észnagybirtokosok vagyunk, akiknek a haza szűk fogalma helyett az emberiség, a nemzetköziség fogalmát kell beültetnünk a lelkekbe. Az egyediség, az önistenités kitaposott belőlünk minden eszményi—Tudod anyám . . . hogy azt az egyet, mindig a, mi anyánknak . . . Szűz Máriának viszem. És ez az egy, a mi marad, (akarva marasztom, rejtegetem) csudálatosán a legszebb. Mintha újra frissen kélne, virulna. Most is, ma is megmaradt.. Olyan nehezen marasztottam, rejtegettem. És már,már hazafelé gondoltam ... mikor előttem áll egy magas, fiatal, aranyos galléru ur. És kérte az én rejtegetett csokromat,. Mondottam, hogy húsz fillért adnak érte. És mikor megmondottam, hát egy öt koronást csúsztatott kezembe. És mikor erősködtem, hogy nekem csak húsz fillér jár . . . csak hallgasd édes, azt mondotta, hogy az egész az enyém . . . — És elvetted ? sipogott az anya, szinte lüzvörös lett az arcza. Élvetted ? A leánynak e pillanatban átszellemült a lénye . . . Az ártatlanság, a szűziességnek önérzete fényeskedett gyönyörű szemében. Mint mikor a liliom tisztán, folt nélkül emelkedik magasabbra a virágok közt: úgy egyenesedett ki Erzsiké alakja, liliomtermetü gyönyörű növése. — Nem . .. nem vettem el — szólott az angyalok hangján. Nem . . . nem adtam el anyám ... de elvittem a templomba . . . a mi Szűz Anyánknak. * A piacz sarkán pedig a szép virágárus leányka nem jelent meg többé. Eltűnt onnan, mint elrepül a fehér galamb, ha emberek bántják, riasztgatják. Es nem halljuk többé búgó hangjait-szavait: — Virágot tessék. séget. Az énnek illetlen és jogtalan előretörése vezetett oda, hogy az ember minden jogos befolyás, minden törvény, minden illem és erkölcs befolyásának mellőzésével ura, kormányzója önmagának maga akart lenni. Innen volt a nagy töiiceg, mellyel se politikai, se társadalmi akció nem boldogult, mert ez a tömeg csupa apró, önző, magukat lefokozott emberekből állt. Innen volt a fegyelmezetlenség ifjakban és vénekben, innen a lenézés a nagyokban, a lázongás a kis emberekben. Szinte kiestünk szerepünkből: élni, de fényesen élni, még jia a név, a becsület bánja is, ez volt a program műnk. De egyszer csak jön a háború, az idők mélyéből, ahol öntudatlan erők működnek, kiáltás hangzik, mely harczra, védelemre szólít s a pünkösdnek revelációit hozza. Elégetjük a piros zászlót s a nemzetiszinüre kötünk pántlikát, bokrétát. Nem a racionalizmus, nem a szoczializmus, nem a radikalizmus és szabadkőművesség küld hősöket a vérharmatos mezőre, hanem az Ur félelme. Nagy kinyilatkoztatás ez a tiz hónap: visszatér a családi imádság az édesatyáért, a fiákért; visszatér a nemzeti imádság a hősökért, a kevéssel való megelégedés és az áldozatos, titkos alamizsna az özvegyek, árvák javáért, az erőfeszítés, vagy áldozat- készség a haza nagy ügyéért. Micsoda erő az, mely itt működik ? Erkölcsi erő. Ezt tagadták katédrákon és vakondtúrásokban, parlamentben, újságban, közéletben. Tagadták, hogy van, tagadták, hogy működik. Pedig van erkölcsi erő és működik. Nem bírnák se lélekkel, se pénzzel, se türelemmel, se idegekkel ezt a tiz hónapot, ha nem volna erkölcs, hit, erény, eszmény a katona, a polgár előtt, a vívásban, az önmegtagadásban, a türelmes vá- rásban, a nehéz idők kínjaiban. Az erkölcsi erők arra valók, hogy felemeljék a dekadens világot napközeibe, az erkölcs forrásához és szerzőjéhez, Istenhez. Az ő kezében van az ember, a történelem, a jövő. Küldje hát Lelkét, hogy az erkölcs magasságába emelje az embert, hogy az erkölcs erejét Írja a történelembe és a jövőbe. Erősség Lelke, szállj le ránk, hullj alá, himnusszal teli templomok, lelkek sóhaja kér! Hintsd be a nemzetnek útjait pünkösdi rózsával azok érdeméért, akik töviseken járnak és nagy szélvésznek zúgásában, tűzesőben viszik előttünk a zászlót, az erkölcsi erők, a becsület, a kitartás zászlaját. Erősség Lelke, szálj le ránk! Megfelelt. Tanító. Húsz filléred volt a zsebedben, de elvesztetted; mi marad a zsebedben Józsi ? Józsi. A zsebemben marad a lik, amelyiken a 20 fillér kibújt. Szatmár-Németi 1915. május 23. A takarékpénztárak aratása. Örvendetes jelenség, hogy a takarékpénztáraknak mégis csak van egy kicsike kis aratásuk. Abban az időben, mikor a betevők még a muszkák elől való meneküléskor sem bírtak a maguk pénzéből úti költséghez jutni, mikor a pénzintézetek fennmaradhatásának biztosítása czimón nagy kegyesen tud a betevő 200 koronához jutni . . igazán örvendetes jelenség, hogy pl. „A Szatmári Takarékpénztár Egyesület“ 62.385 K. 60 fillér tiszta nyereségből részvényenként 40 koronát fizetett ki osztalékul az e czélra kijelölt 48.000 koronából. Az intézetnek saját tőkéje — a tartaléktőkével együtt — az idei hozzájárulással 1.250.000 koronára emelkedett. Igen jelentős mozzanata volt az intézet ez évi , közgyűlésének a megüresedett három igazgató tagsági hely betöltése, melyre dr. Abmrózy Józsefet, dr. Gobi Alajost és Szegedy Antalt választották meg. Az öreg takarékpénztárnak élete azt mutatja, hogy lám, öntudatos, lelki- ismereses és okos határok közt válságok és hullámok közepett is biztos kézzel lehet evezni a magyar pénzpiaczon. Nem tehetünk róla, de felfogásunkat ez a jelentés megerősíti, melyet a pénzintézeti központnak értékéről és szükségességéről alkottunk. Hogy t. i. a Pénzintézeti Központ helyett inkább egy erős Mezőgazdasági Központról kellene gondoskodni. Ez a központ szükségesebb lenne, mint a pénzintézetek központja. Az egészséges, szolid és jó alappal rendelkező pénzintézet, lám a maga emberségéből is megél. Hiszen még a i.ehéz időben is 30—40 százalékos osztalékot fizet ki részvényeseinek. Azok a pénzintézetek pedig, melyeknek sem létjogosulságuk, sem alapjuk nincs — csak hadd pusztuljanak. Ma már csak be kellene látni, hogy földmi- velő országban a mezőgazdaság minden időben az anyagi létnek aiapja. A jelenlegi háború alatt bebizonyosodott, hogy nemcsak az agrár jellegű államokban, mint aminő Magyarország, hanem az ipar és kereskede- delem üzemeitől behálózott országokban is, mint a minő Németország és Anglia, a mezőgazdasági erő készleteitől függ a lakosság élelmezésének egész problémája. Hogy nálunk a háború súlyosabb Ínséget nem okozott, habár a múlt évi termés egyike volt a gyenge terméseknek és habár a hadsereg ellátása nemcsak kifogástalanul, hanem a bőség mértéke szerint történt, azt azoknak a sikereknek kell köszönni, melyeket a mezőgazdasági termelés terén néhány év óta felmutathatunk. Kezdetleges állapotokat árulnak el még ezek a sikerek, de mégis jelzik már e fejlődés irányát és eredményeket vonnak maguk után. Hogy Angliának nem sikerült kiéheztetni Németországot és viszont, hogy Anglia a tengeri háború veszélyei között is képes volt az anyabirodalmat ellátni, abban döntő része van a mezőgazdasági kultúra fokozására fordított gondnak és törekvésnek. Németország az intensiv gazdálkodás rendszere által odafejlesztette mezőgazdaságát, hogy most már a csaknem 70 miilót számláló birodalom alig 20 millió métermázsa bevitelre szorul. Anglia pedig, ha az anyaországban háttérbe szorította is az agrár termelést, a gyarmatokban annál nagyobb súlyt vetett reá. Nagy szerencsének és áldásnak fbizo- nyult a hadviselő államokra nézve az a mezőgazdasági erő, melyet a béke idején összegyűjtöttek. Ennek az erőnek további fejlesztésére utalják az államokat a háború tanulságai és bizonyos, hogy ezek a tanulságok a gyakorlati téren érvényesülni is fognak. Az agrár államok és ezek között kiilö- ‘nösen Magyarország nem állhatnak meg azon a ponton, ahol a mezőgazdaság egyszerűen csak az anyagi lót alapja, hanem arra kell törekedniük, hogy a jólét forrásává'is váljék. Nem a pénzintézeteknek oktalan szaporítására, mindenáron való fenntartására van tehát nekünk szükségünk, de oly forrásokra, melyeket munkával, több termeléssel, ipari és kereskedelmi feldolgozásokkal általános jólétnek forrásaiként nyissunk meg. könyvkötő SZATMÁR Kazinczy-utcza 4
