Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)
1915-05-23 / 40. szám
XXIV. évfolyam. Szatmár-Németi, 1915. május 23. 40. szám. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. I Negyedévre — 2 K 50 f. Félévre — 5 , — , | Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 8 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Dr. Unkkiiy Kálmán kiadóhivatali főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendők. Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona ------------------- Nyllttér sora 40 fillér. ------------------Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap. Pünkösd. Irta: Wolkenberg Alajos dr. Nagy szélvészben érkezik a pünkösd, a Szentlélek diadalmas napja, mely megújítja a földnek szinét. Lön az égből mint sebesen jövő szélnek zúgása és megrázta a házat, melyben a nagyok, az apostolok, a világhódítóknak valók egybegyülve voltak. Sőt megrázta a Lélek az egész földet, a fáradt életet, a fásult lelkeket, a tikkadt, ídcsinyeskedő, félő, zárt ajtók mögött rejtezkedő világot. Felrázta a lappangó erőket, a lángoló hitet, a vértanu-szeretetet, a bünbánatot, az uj élet kivánatát. Az Ur tűzben jön el, az Ur a szélvészben lakik. (Nah. 1. 3. íz. 66. 15.) A pünkösd ereje és jellege az, ami a nyárra hajló tavaszé; lángolás, termékenység, lankadatlan küzdelem bajjal, csapással. Kilépni, soha meg nem állani, kiáltani, tenni, a hibás utakat, nézeteket elhagyni, uj ösvényeket vágni, azokat az emberek számára országutakká, hadak ntjává avatni a szellemi és erkölcsi élet magasságai és ura, forrása, a Virágot tessék! — A Szatmári Hírlap eredeti tárczája. — Irta: Bodnár Gáspár. Sokan ... az egész város ismerte őt. A piacz egyik sarkáról, ott mosolygott kerek arczával, nefelejts kék szemével, himbá- lódzó liliom termetével. Erzsikét, a virágárus kis leánykát. A mint az alvó föld lehelleni kezdett, a mint az első virágok kivirultak, ő ott volt virágos kosarával. És mindenki tudta, hogy vele jő a tavasz, Ő a tavasz hírnöke . . . Az Erzsiké hangja, mint ezüst csengőnek szólása szálott felénk: — Hóvirág tessék ! — Ibolya tessék 1 — Viola tessék. — Virágot tessék! És a hullámzó közönség olyan édesen,. olyan szívesen hallgatja. Sokan virágszálnak nézik. Mások tündérnek nevezik. Egyesek meg is szólítják : — Honnan az a sok szép virág ? — Eszem a lelkét Erzsiké . . . szórják felé a hizelgő bókokat. A leányka meg csak mosolyog . . . Mint a virág, mindig csak mosolyog. * Egyszer, szép, ragyogó napon, az Erzsiké kosarában nem maradt már csak egy, egyetlen virágcsokor. Már indulni is akar, mikor egyszer csak előtte áll egy aranyos galléru, magas, gyönyörű szál férfiú. Olyan a Szentlélek felé, — ez a pünkösd. Az ápost'olok úgy elteltek a tűzesőben fénnyel és meleggel, annyira érezték lelkűk „édes vendégének“, „a teremtő Léleknek“ magukban lakását, hogy évek múlva, mikor világokat átalakító tanácskozásukat tartják, határozatuknak első szava; tetszett a „Szentiéleknek. Ő indit, Ő határoz, 0 sugall, 0 kormányoz embereket, nemzeteket, Egyházat és világot. Pünkösd a Szentlélek ünnepe, a keresztény egyház születésnapja, a hivő buzdulásának, hite megváltásának ünnepe. Ezért van telve esdekléssel, epedéssel, himnusszal : jöjj el világosság, vigasztaló, erősség, enyhület, jöjj el! A magyar népnek pedig éppen a legkedvesebb ünnepe. Szakítja már, ami termett, a vérpiros rózsát, az illatos füvet, lesi a felhők járását, esdi az aranyszálu, a letüző, az érlelő nap- sngárt, Ígéri magának a bő aratást, a súlyos búzát, az izes kenyeret. Az idén egeket indító legyen a himnusz és bő és édesebb legyen a kenyér! * szép sugár férfiú, mint a jegenyefa. Úgy feszül rajta sujtásos dolmánya, akár ráöntötték volna. — Kis leányka — szólal meg az aranyos galléru férfi, van-e még virága ? — Nincs, nincs — elfogyott... felel naivan, zavartan a leány; feledte talán, hogy kosarában még egy szép virág csokor mosolyog. — Hiszen ott van . . . még van ! A leány elpirult. Homlokig elpirult. Szép kék szemét oda veti a kosárba, a kosárban mosolygó virágra: aztán, mint a ki tudja, hogy igazat mondott . . . állítja : — Eladni való nincs már. Ezt az utolsó csokrot A igámnak -szántam. — No de mégis ... ha jól eladhatja, kis leány. Menyiért szokta adni ? — Húsz fillért kérek ilyen csokorért. E pillanatban ötkoronást csúsztat az arnyos galléru férfiú a leány, kezébe . . . — Oh ez nagy pénz. Én nem tudok vele megbirkózni. — A tied kis leányom ... virág helyett vidd haza anyádnak. E pillanatban a leány felemeli rózsa- arczu fejét . . . S mintha rózsáinak minden tüskéje szivébe szúrna, lágyan rezgő hangjával igy beszól: — Nekem csak húsz fillér járna e csokorért. Édes anyám se fogadna el többet. De a virágot nem adhatom . . . Azt . . . Anyámnak tartogatom. Szólott a leány ... és mint ahogyan a tündérek szállnak-röpülnek a meséknek országában : úgy tűnt el a leány ... De a történelemnek is van pünkösdje. Gyakori pünkösdje. Szélvésszel érkező, lángokat hozó pünkösdje. Mint az idén. Mint az a pünkösd, mely már tizedik hónapja tartja szélvészben és tűzesőben a világot, izgalomban, emelkedettségben, várakozásban a lelkeket, a romoktól való félelemben a cstigge- dőket, uj, erős, méltó élet várásá- ban a nagyoknak valókat. Ez a pünkösd is csupa nekife- szités, lobogás, megtérés, kereszté- nyeskedés, himnusz, mely az égre tör lövészárokból, rohamokból, templomok boltivei alól. Milyen nagyszerű himnusz az, amelyet most a nemes magyar faj énekel bele a világtörténelembe! Vérének himnusza — Közép- Európa kultúrájáért. Lelkének himnusza, mely a rendíthetetlen erő, vitézség és kitartás lázába ejti fegyvertársait. Földjeinek himnusza: ez ad kenyeret Európának. Fegyverének himnusza, mely csapás Ypernnél és Lodznál, győzelmes Mühlhausennél, oltalom a Kárpátokban. Imádságos lelkének himnusza, mely csak bizni tud, elfáradni peAz aranyos galléru férfiú csak nézett . . . nézett utána, egy helyben állva. Mozdulatlanul . . . Mintha álmodott volna. * Erzsiké a templomba tért be. És oda térdelt a Szűz Anya szobrához. Arcza olyan volt, mint az angyalé. Dologtól barna kezét imádságra kulcsolta. Fehér leikével a meny- nyekbe ,szállt ... a hol lakik a tisztaság anyja. És mikor már jól időzött volna . . . visszaszáll a földre ... a hol a virágok, rózsák mellett olyan sok-sok tövis is terem. És az utolsó, megmaradt csokrát ... a szobornak lábaihoz tette. — Gyönge virágok oltalmazója, tiszta- ságos Anya . . . vigyázz reám, könyörögj érettem . . . Aztán . . . sietett haza. Valami sejtelemmel. Az árvaságnak bus sejtelmével. Milyen jóságos szeretettel fogadta az 6 szülő anyja. A kit lassú hervadás emészt már évek óta. — Ugy-e nem kelt el a virág ? kérdezi ez az anya, mikor meglátja a leányát. — Mind . . . mind el kelt édes anyám. Csak egyetlen egy csokrom maradt. Aztán oda ment édes anyjához. Be- czézgette, dédelgette. És beszélt neki olyan nyelven, a milyen nyelven csak a titokteljes virágok tudnak beszélni. — Bevallom édesnek, hogy ez az egy csokor ’is elkelt volna. De mennyire elkelt volna. — Hát miért nem adtad gyermekem ?
