Szatmári Hírlap, 1903. július-december (2. évfolyam, 147-292. szám)
1903-12-25 / 289. szám
Szatmár, (903, deczember 25 Péntek Második évfolyam 289. szám. /v A SZATMÁR! és SZATMÁRMEGYEI FÜGGETLENSÉGI és 48-as PÁRT KÖZLÖNYE. ELŐFIZETÉSI ARAK: Helyben házhoz hordva: Vidékre postán küldve: Egész évre 12 K. I Negyedévre 3 K. i Egész évre 16 K. I Negyedévre 4 K. Fél évre . 6 K. J Egy hóra I K. | Fél évre . 8 K.]Egy hóra . 2 K. Egyes szám ára 2 kr. (4 fill.') ________ Felelős szerkesztő: BALASSA SÁNDOR. Megjelenik mindennap, hétfő és ünnep után való napok kivételévé _______ •' \ ->•;> SZERKE SZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Kazinczy-utcza 6. sz., a hova úgy az előfizetési pénzek, tések, valamint a lap szellemi részét illető levelek küldendők. Van valami magasztos, valami rendkívüli varázsa a Karácsony ünnepnek, melynek hatása alól egyetlen keresztyén sem Vonhatja ki magát. Gyermekkorunk ártatlan örömei, boldog Karácsony esték édes emlékei, mint esthajnal bibora derengenek vissza az élet alkonyára. S ha fölcsendül a karácsonyi ének: dicsőség magasságban az Istennek . . . édes rezgésbe hozza szivünk húrjait . . . s a karácsonyfa apró csillogása szivárványivet von lelkünk sötét borulatára, hogy ez estén, ez ünnepen együtt örüljünk a gyermekvilággal. A karácsonyéji csillag, mely egykor fénybe vonta a bethlehemi mezőket, ma is besugározza a palotákat, kunyhókat, túlragyogja a villanyok fényét, mert bevilágít a szivekbe, bevilágít egy-egy rezgő sugarával a szenvedések éjszakájába.. Istenem! mennyi öröm az ártatlan gyermeki szivekben! hogy csillognak azok a tiszta szemek, hogy ragyognak a Karácsony örömétől! mennyi ártatlan ajakról hangzik a »kis Jézuska« neve, aki örömöt hoz magával minden jó gyermeknek! . . . Miért is nem lehetünk mindig gyermekek? miért nem érezhetjük többé azt az édes boldogságot, a szülei ház enyhe melegét! . . Érezzük azt mi is mindnyájan ifjak és öregek egyiránt, csakhogy ez az öröm egy-egy szülei örömkönnyben jelenik meg szemeinkben. Az a könny a múltak emlékeiből fakad, s gyermekeink jövőjének szól. A Karácsony a családoknak ünnepe. Boldog család, mely ez ünnepet zavartalanul élvezheti, melyben békesség, egyetértés, szeretet vert tanyát. A Karácsony a szegényeknek is ünnepe. Nem az a szegény, akinek földi javai nincsenek, aki száraz kenyeret eszik, hanem aki fájdalmak közölt tölti az álmatlan éjszakát, akinek nincs lelki nyugalma, aki a bűnök terhei alatt roskadozik, akit saját cselekedeteinek rémképei üldöznek. Egészséges testtel, ép lélekkel boldog lehetsz, ha nem vagy is gazdag. Szegény volt a názáreti, aki jászol bölcsőben született és lelki kincseivel betöltötte az egész világot. Az ő születése ünnepe ma is lelki gazdagságot áraszt szét közöttünk. Hoz a Karácsony az éhezőnek kenyeret, de hoz a lelkeknek is vigaszt, békességet, nyugalmat. Olyan mennyei érméssel telnek ma meg a szivek, a templomok, midőn fölhangzik ajkainkon: békesség e fötdön s az emberekhez jóakarat! . . . Hoz igen a Karácsony mindenkinek, ifjúnak, öregnek, szegénynek, betegnek valami ajándékot, hoz magával örömöt, békességet, kinek-kinek szivszüksége szerint. De vájjon mit hoz a magyar nemzetnek? a hazának? mert hiszen csak akkor lenne mindnyájunk öröme teljes, ha elszállana végképen felőlünk az a szálió ige: nem boldog a magyar! Karácsonyi örömünk bánattá válik, ha hazánk sorsára gondolunk. Ezt a múló esztendőt nem írhatjuk a nemzet boldog évei közé. Jogos nemzeti aspiráczióink elhantoltattak, fel-feltörekvő nemzeti vágyaink szárnyaszegve porba, sárba hullottak, a lelkesedés magasba törő lángja kihamvadott, s a vértelen forradalom fegyverlerakása megtörtént. Egy kis guerilla szabad csapat akart volna még valamit, de az erőtlen igyekezet maradt. Igaza van a költőnek: „Nemzeti létünknek nagy temetője Mohács.“ Mohács óta nincs nemzeti lét. . . . ... És mi egymás közt veszekedünk. Mintha nem volna elég élősdi ellenség hazánk testén. Mondva csináljuk magunknak az ellenséget, midőn pártoskodunk, felekezetieskedünk, a helyett, hogy egyesülnénk a haza oltára körül. Pedig minden ország, mely magában meghasonlik, elpusztul. Hadd legyen a Karácsony az egyetértésnek, békességnek ünnepe hazánkban. Ha már letettük a fegyvert a politika mezején, tegyük le a társadalomban is. Kevesen vagyunk, ne fogyasszuk erőnket, sok az ellenségünk, ne növeljük számukat. így talán könnyebben viseljük sorsunkat. Szebb jövendőt, boldogabb Karácsonyt! —j. TÁRCZA. t "beszélik . . , Versek a falunkból. Azt beszélik a faluba hosszat: Nincsen nálam hat megyébe rosszabb ; Hitegetem a lányokat rendre : Pedig nincsen, csak is egy kedvemre . . Ezt az egyet szeretni nem félek. Hogy szeretem, vele kinek vétek ? Ki úgy tartja, vesse a szememre : Hivatkozom tiszta szerelmemre . . . Tiszta szivból szeretem ez egyet, Valamennyi között a legszebbet: Beszélhet hát a falu pletykája, Csaplárosné ! csak azért is Szeretőm a lán3ra . . . Baka El$k. jólsed.T7“ü.els:. Irta: Sebők Zsigmond. Valaki bizalmasan megsúgta, hogy a Piroska kezét megkérték. Azt hittem, rám szakad a ház. Lesujtottan támolyogtam Piroskáékhoz, ahova bejárós voltam. A kertben találtam Piroskát. — Igaz, hogy megkérték ? — kérdeztem remény és kétség közt ingadozva. Piroska felém fordította okos, barna, arczocskáját és vidám, fekete szemei pajkosan csillogtak. — Úgy van, barátom megkértek. — És maga ? Erre már nem felelt. Félrefordult, barna haján kivül csak a fülét láttam s az néznivaló, helyes jószág volt. — Mit felelt ? Beleegyezett ? Ne kinozzon, beszéljen . . . — Csak nem maradhatok vén leánynak / — szólt végre halkan. — Eszerint ... — hebegtem, maga menyasszony ? Mély csönd következett egy darabig. Lesütött szemmel mozdulatlanul álltunk egymás mellett, majd Piroska ismét rám tekintett és ki- gyuladt arczczal, indulatos hangon ezt kérdezte : — Mért nem kért meg, Józsi eddig ? Mért nem kér meg most? Mire vár? Az utolsó szavakat már csaknem sírva mondotta. Hangja remegett. Elfulladt a szavam a boldogságtól s ezt dadogtam ! — Megkérem! Még ma. Eddig is megtettem volna, ha merem. Hazarohantam és feketébe vágtam magamat. Útközben néhány frázist morzsolgattam, a melyekkel bevezetem majd a nagy lépést; eközben azonban mind határozottabban éreztem, hogy a világ forog körülöttem. Minél közelebb értem a házhoz, annál jobban fogyott a bátorságom. Mire benyitottam a Piroska apjához, a ki ügyvéd, alig álltam már a lábamon. A papa az íróasztalnál ült, izgatottan szántott egy recsegő tollal a kék papírlapon. Kétszer jó napot kívántam és háromszor köhintet- tem, amíg észrevett. — Szervusz öcsémuram! — szólt föltekintve az Írásról — ülj le. Mivel szolgálhatok? — Életbevágó lépés vezérelt kedves bá- yámhoz, akit úgy ismerek, mint boldogult apám, legjobb barátját ... — kezdtem ünnepies hangon, melyet azonban szinte elfojtott izgatottságom. A roppant kalamáris körül veszett tánezot jártak a vaskos tollszárak és a pátriárkális lud- toilak. — Életbevágó lépés? — kérdezte sajátságos merev hangon. — Szép. Hát kit akarsz bepörölni ? A váratlan fordulat teljesen kizökkentett a sodromból. — Porolni? — hebegtem. — Senkit. Leendő apósom azzal a félig könyörgő félig emberevő tekintettel nézett rám, a mely Karácsony ünnepén®
