Szatmári Hírlap, 1903. július-december (2. évfolyam, 147-292. szám)

1903-07-30 / 172. szám

2 Szatmár, csütörtök

tóttá az ülést és két mentelmi esetet és a Ház jegyzőjének megsértéséi jelentette be Majd húsz képviselő indítványára zárt ülést rendelt el.

(A zárt ülés.)

Olay Lajos szólalt fel először s kijelentette, hogy a megvesztegetés csak a miniszterelnöktől eredhet.

Elnök Olayt rendre utasítja.

Polonyi Géza szerint a miniszterelnök tapintatlanul járt el, a mikor a mai izgalmak közepette nyújtotta be napirend indítványát. Kijelentette, hogy a Házban addig senki beszélni nem fog, a mig a megvesztegetés ügye teljesen felderítve nincs.

Rátkay László a miniszterelnök azon eljárását, hogy napirend indítványt terjeszt a Ház elé, a házszabályokba ütközőnek látja.

Vancsó Géza erősen védelmére kelt a szabadelvű pártnak s Rátkay kijelentésére a holnapi ülésen fog válaszolni. A miniszterelnök indítványát az alkotmány ellen való merényletnek tartja.

Khuen-Héderváry miniszterelnök kijelentette, hogy ö csupán azt akarta, hogy elnök a benyújtott indítványt rövid indokolás után olvassa föl.

Barta Ferencz tiltakozik az in- szinuáczió ellen. Nem áll, hogy öt megvesztegették és ezért csatlakozott volna a békepárthoz.

Ezután a zárt ülést berekesztették.

(Ismét zárt ülés.)

Pozsay Miklós személyes kérdésben szólal föl.

Utána Nessi Pál bejelentette, hogy Dienes Márton ő ellene szintén elkövetett egy megvesztegetési merényletet, mert egy követelését magához váltotta. Kéri, hogy ezen esetet a Ház szintén a parlamenti bizottsághoz utasítsa.

A Ház elfogadta Nessi bejelentését. Ezután rövid házszabályvita következett, mely után húsz képviselő kérelmére zárt ülést rendelt el.

Az ülés még egyre tart s Fővárosi tudósítónknak lapunk zártakor érkezett sürgönye szerint az ülés hajnalig is el fog tartáni, mert az ellenzék nem fogja megengedni, hogy a miniszterelnök indítványa elfogadtassák.

TÁVIRATOK.

Képviselők affairje.

Budapest, július 29. (Saját tudósítónktól.) A képviselőház mai üléséből kifolyólag Molnár Jenő, Borbély György és Szűcs, valamint Rátkay László között lova- gias affair keletkezett. A felek már megnevezték segédeiket, akik megkezdték a tái’gyalásokat.

A nagykátai gyilkost felakasztják.

Budapest, julius 29. (Saját tudósítónktól.) Kármán Mátyás rabló- gyilkost, a ki tavaly Nagy-Kátán Lö- vinger Mór kereskedőt megölte és kifosztotta pénteken fogják felakasztani. A szomorú aktus a pestvidéki törvényszék fogházának udvarán fog végbe menni.

A bileki mártírok *)

Az osztrák ármádia titkaiból.

Szatmár, julius 29.

Az egész ország tekintete a bileki gyászos csatatér felé fordul. Háború, harcz nem volt ott, de a hadsereg sorait mégis megtizedelte a halál. A katonai parancsnokok barmarizmusa, kannibál kegyetlensége ölte meg a derék magyar katonákat. Az elesetteket az országgyűlés a nemzet halottainak nevezte.

Sírnak az anyák, sírnak a testvérek, jajveszékelnek a hitvesek, az édes reményben élt árvák és a zokogó fájdalomba belevegvíil az egész ország megdöbbenése, a hangos részvétésviharzó felháborodás, mely a könnyelműen kioltott emberéletekért elégtételt követel. És a mig a magyar nemzet a sarkára áll és erélyesen követeli a legyilkoltak hóhérainak példás megbüntetését, addig az ármádia titkos szelleme, a bécsi kamarilla megszólal és a legarczát- lanabb szemtelenséggel a véres cselekedet felett megkísérli a szerecsen mosást, hogy azok a szegény fiuk maguk voltak okai a szerencsétlenségnek, hogy azok a hadfiak részegesek voltak, hogy a pálinka ölte meg őket!

Ennek a bécsi mosakodásnak az alapja szemenszedett hazugság. Az elesetteket nem ismertem személyesen, de igen jól ismerem az ezredet, melyhez tartoznak. Két Ízben szolgáltam az ezredet: 1889-ben Bécs- ben a Ferencz József laktanyában és 1896-ban Dolnje Tuzlában, Boszniában és igy nyugodtan merem állítani, hogy a szerencsétlenség okául felhozott vád a legaljasabb rágalom.

*) E czikk írója nyugalmazott közös hadseregbeli főhadnagy, aki maga is hosszabb ideig szolgált a komáromi tizenkettedik gyalogezredben s igy a viszonyokkal teljesen ismerős és czikke föltétien hitelt érdemel.(Szerk.)

_____________SZATMÁRI

A tizenkettes ezred józan, becsületes, engedelmes fiukból áll. Igen jól emlékszem, a kantinos maga is panaszkodott, hogy a legénység rendkívül kevés szeszes italt fogyaszt. De meg különben is az a baka nagyon is jól tudja, hogy a nagy hőségben, gyakorlat előtt vagy közben, veszedelmes a pálinkaivás.

Tíz évig szolgáltam az osztrák ármádiában. Ebből négy és fél évet a megszállott tartományokban és pedig Sarajevóban, Banjalukában és Trebin- jében, utóbbi helyen állomásoznak jelenleg a tizenkettesek.

Elég kompetensnek tartom hát magamat arra, hogy a történtekhez hozzászóljak.

Legelőször is kijelentem, hogy van ott egy régi hadtestparancs noksági rendelet, — melyet minden évben megújítanak, — s a mely világosan megparancsolja, hogy a nyári hónapok alatt, tekintetettel a nagy hőségre, legkésőbb délelőtt tiz óráig be kell vonulni a csapatoknak. A délutáni foglalatosság pedig csak a késő délutáni órákban, a nagy hőség elmúltával veheti kezdetét. Hogy pedig a gyakorlatra elegendő idő legyen, megengedi, hogy a csapatok már hajnali 3—4 órakor kivonulhassanak.

Ugyancsak ez a parancs elrendeli, hogy nagy hőségben a legénység mindig vászon nadrágban és lehetőleg megterheltetés (borjú, kö- penyeg, stb.) nélkül vonuljon ki.

A parancs tehát meg van ma is, hiszen most is Appel báró a hadtest- parancsnok, a ki a 90-es években volt. A ki pedig ezt a parancsot nem tartotta be, lakoljon érte !

Már pedig ezt a rendeletet nem mindegyik parancsnok tartja be. íme két példa :

Volt nekünk Banjalukában egy tábornokunk, — nevét nem említem, bár a szatmáriak 1878—79-böl, a mikor, mint zászlóalj-parancsnok itt szolgált Szatmáron, igen jól ismerik, — a kinek főelve volt: keveset, de jól 1

A júliusi és augusztusi ezred- dandárgyakorlatokra is mindig csak a rendes időben, reggel öt órakor vonul tunk ki és tiz, sőt igen gyakran már reggel kilencz órakor otthon voltunk. A legénységet nem hajtotta sohasem, a parancsnoksága alatt álló

H I R L A P

csapatok mégis kivétel nélkül kitünően volta« kiképezve, ö alatta megtanulhatta minden tiszt, hogy szép szóval sokkal jobb eredményt lehet elérni, mint szidás, ütés, verés, kurtavas és kikötéssel.

A következő évben Trebinjébe helyezték a zászlóaljamat. Fájó érzéssel, szorongó szívvel váltunk el a mi jó öreg tábornokunktól. A válás még jobban fájt, a mikor megtudtuk, hogy micsoda horvát zsarnok vár reánk Trebinjében.

Nem szólok a magyarok iránti gyűlöletéről, csak a nagy gyakorlatokról akarok megemlékezni.

Naponta, hajnali 3—4 órakor vonultunk ki, — a legénység legtöbbször teljes felszereléssel, — ós déli 1—2 óra előtt sohasem vonultunk be.

A gyakorlatok alatt evésről, ivás- ról szó sem volt, mert ha vittünk is magunkkal valamit, az a rettenetes hőségben megromlott és a csurgó izzadtságtól teljesen átázott. Az ital pedig olyan forró lett, hogy lehetetlen volt meginni.

És ennek a rettenetes hajszának, ennek az állatias, kegyetlen embertelenségnek mi lett az eredménye? Az, hogy mikor Appel báró inspiczirozni volt lenn, azt mondta a tábornoknak hogy: „Az ön csapatai semmit sem érnek /'*

A másik évben aztán még jobban hajtotta csapatait és úgy meg- kinozta a legénységet, hogv a spanyol inquiziczió sem bánhatott volna különben a szerencsétlenekkel.

Ilyen zsarnok lehet ott ma is a parancsnok. Az ö szívtelenségének, nem pedig a pálinkának az áldozatai tehát azok a szerencsétlen véget ért derék magyar fiuk. És mert nemcsak a józan ész, de a felsőbb hatóság parancsát sem tartották be, ha van igazság e földön, úgy a bűnösöknek a szörnyű kegyetlenséghez méltó büntetésben kell részesülni.

Ök nem kímélték a magyarnemzet fiait, őket sem kell tehát kímélni, marad még úgyis elég a fajtájukból. A példás büntetésből legalább hadd okuljanak a többi zsarnokok !

Erdőssy Vilmos.

1903. julius 30. 172 szám.

TÄRCZA.

Álmok.

Irta: Szauberer Elemér.

Virrasztók ismét, álmai az éjnek, Gyötörni lelkem újra visszatérnek.

És látom tisztán, angyaloknál szebben Valami fantom nyughelyemhez lebben.

Fölém hajolva, lázas csókkal kértet,

És suttog halkan: „Érted jöttem, érted.

Én édes párom, üdve életemnek,

Jöjj, ébredj, gyorsan, percek jönnek[mennek.

Emelkedj s jöszte, esdő sóhajimra, Szerelmes hived, asszonyod van itt ma.

Lejár a szellem járó óra sebten És meg nem látjuk egymást soha ketten.“

Mint kelnék-szállnék, szélnél sebesebben Hozzád — de óh az álom messze rebben ;

És senki, semmi — csak a bomló árnyak Sejtelmes csöndben lassan tova szállnak.

Szabala meséje.

Népmonda a Tátrából.

Irta: Sienkiewicz Henrik. Leültünk a lobogó tűz mellé s hallgattuk a Tátrának azt a különös csendjét, mely bele csendül az ember

fülébe. Közel volt már a pihenés ideje; akkor Szabala hirtelen fölemelte rán- czos képét, mely olyan volt, mint egy vén keselyű feje s Milton arczához is hasonlított; egy pillanatig meredt szemmel nézett a tüzbe, aztán hozzáfogott elbeszéléséhez: Ténsuram, kérem, egyszer egy parasztember vállára vetette a fúróját meg a szekerczéjét és dologra indult Novitargba. ügy Porgnin táján hozzája szegődött egy vén asz- szony. A paraszt jóeszü öregember volt; megösmerte, hogy az a Halál s mindjárt azon gondolkozott, hogy hogyan szabaduljon meg tőle. Végre neki gyürközik és lyukat váj egy fűzfa törzsökébe. El is készül vele, aztán be lenéz.

— Mit nézői — kérdi tőle az anyóka.

— Nézz bele te is, ha tudni akarod!

A vénasszony belenéz a lyukba, de semmit se lát benne; a paraszt ezalatt megfaragott egy jó vastag bükkfa- czölöpöt.

— Semmit se látok benne — mondotta a Halál.

— Eredj, bújjál bele, akkor majd meglátod.

Alig hogy a halál banyája bele- bujt az odúba, a parasztember — kérem szeretettel — bedugta a lyukat a

füzfa-czölöppel, aztán a szekérczéjével még jól beleverte a czölöpöt és Isten hírével utjának indult.

Sok esztendő múlt el azóta s a parasztember még él, mindig él; az emberfiái nem haltak; annyira voltak Zakozaneben, Fejér-Dunajecben, Ko- kolovban, mindenfelé, hogy olyan sok volt az ember, mint az apró fenyőfa az erdőben. A parasztember is megvénült, beköszöntött hozzája a nyomorúság, mert dolgozni nem tudott. Végre meg- sokalta az életét, kiment a fűzfa törzsökéhez és kieresztette belőle a Halált.

A hogy, kérem a halál banyája kiugrott a fából és elkezdett kaszálni Zakopanéban, Fejér-Dunajecben, Koko- lovban, úgy hullott az ember, hogy kevés lett a hely a temetőben.

A halál banyája beállított egy parasztasszonyhoz is — özvegyasszony volt, hét gyermek anyja — és elakarta vinni magával. De a gyerekek elkezdtek rimánkodni:

— Ne vidd el az édesanyánkat, ne vidd el az édes anyánkat!

A banyának megesett a szive a gyerekeken; elment a jó Istenhez és azt mondta:

— Édes Úristen, hogy vigyem én el azt a szegény asszonyt, a mikor úgy könyörögnek, úgy rimánkodnak a gyerekei, hogy még az én szivem is megesik rajtuk?

Az Úristen pedig azt felelte :

— Nem én vagyok a mestere az ilyeneknek, hanem a Jézus a mestere nekik. Eredj Ur Jézushoz, majd megmondja ő, hogyan és miképpen legyen.

A halál banyája oda járul az Ur Jézus színe elé és azt mondja :

— Kedves Uram Jézus, már hogyan vihetném el én azt a parasztasszonyt ! — Hét árvája sir a kunyhójában — úgy kérnek és rimánkodnak, hogy megesett rajtuk a szivem.

— Szaporán a tenger vizébe és hozz ki belőle egy követ!

A banya beleugrott a tengerbe, a fenekéről felhozott egy kemény követ, kerek formájút, olyat, mint a czipó. Az Ur Jézus pedig azt mondta neki :

— Rágjad :

A halál banyája rágja, harapja — fájnak bele nagyon vén fogai — de végre mégis kettéharapta — és mit lát benne. Egy piczike kis férget.

— Ugy-e most látod, — mondotta neki — hogy én tudok erről az apró féregről is, a mi a tenger fenekén volt és gondolok rája ; és te azt hiszed, hogy az árvákra nem le <z gondom ? Eredj 1 Hozd el az anyjukat!