Szatmári Gazda, 1915. (7. évfolyam, 1-52. szám)
1915-09-04 / 36. szám
szeptember 4. SZATMÁRI GAZDA 3-ik oldal. — Jegyet kérek! Felnézek, csúf szürke köpenyben egy harcias kinézésű, fekete „legszebb korú“ penzionált szakácsnő j féle kalauz — sapkában gyér, fakó haján — kínálja a jegyet. Háborús kép. Veszek, pár fillért hagyok neki borravalóul s óh egek! A rém-alak összeüti csontos bokáját és szalutálva köszön, akárcsak egy fess kadét . . . Elmosolyodtam, csak úgy befelé, aztán már nem is volt olyan bágyadt a napsugár, mintha felfrissült volna ettől a furcsa látványtól. A villamos pedig száguldott tovább — tovább és i „megsem állott“ — mint a mesék mondják — hetedhét országig, még azon is túl, a hűvösvölgyi lövészárokig. Nagy, szent kiváncsiság vitt oda. Látni akartam milyen az életök a háborúban a hősöknek. És milyen a védelmök is? Óriás nemzeti szin trikolor mutatta az utat. Bent a kapun túl apró sátrak, összes szövetségeseink zászlóival díszítve, abban vannak az érmek s más hadi jelvények kiállítva. Csinos, virágdiszes kis jószágok ezek a tábori sátrak. Eszembe jutott róluk egy kedves honvéd-százados mondása: — Nagyon jók ezek a tábori sátrak, csak az a bajom velők, hogy ha lefekszem bennök aludni, arra ébredek, hogy az eső a számba csurog, mert vagy a fejem, vagy a lábam künt van belőle, de többnyire a fejem. Ugyanis a vités katouatiszt szép szál magyar ember s kicsiny neki minden sátor. De most télen — pár hét előtt itthon volt — Uzsoknál megoldotta a „keleti kérdést“, azaz két sátrat tett össze és igy sikerült teljesen bent aludnia. Ezek egy kicsit nagyobb sátrak és apró zászlóikat vidáman lengeti az őszi szellő. Jobban érdekel azonban ennél a rajvonal, a lövészárok, amely élethűen van elkészítve egyik csataterünk után és egy ott harcolt, jelenleg itt tartózkodó : hadnagy önmaga ügyelt az „élethűségre“. Tehát töké- j letes mása annak a tűzvonalnak. Egy pionier katona kalauzolt, komoly nagybajuszu népfölkelő — aki Lemberg visszavételénél sebesült meg ’ és most itt teljesít szolgálatot. Köröskörül, amerre a szem ellát, fiatal, szuronyos bosnyákok őrködve járnak, úgy látszik itt tanulnak bele a pontos katonai szolgálatba, hogy úgy lehet nem sokára az igazi harctéren szolgálják ezt a szent anyaföldet: a Hazát. Balkéz felé indulunk, a réten mi sem látszik, itt- ott egy vakond túrás féle és előttünk három krumpli verem. Benyitok az egyikbe . . . Nagyszerű comforttal lep meg, még ablak is van rajta és pár lépés széles szobácskábán jobbra faláda- szerű ágy, mellette kis piszkafa, azon egy kicsi láda teteje, rászögezve, ahá! gondoltam ez az éjjeli „szekrény“, közepén négy láb leverve a földbe, rajta egy nagyobb ferslóg tető, ez az asztal, két oldalt hasonlón készítve, két pad. Az egész azt a benyomást tette, mintha a halász csárdák előtt bólongató nagy eperfa alatt meghúzódó „bútorzat“ szárnyra kapott volna és itt ütné fel tanyáját. Ez biztosan a kis hadnagy lakása — gondoltam — és igen meg voltam elégedve. Elvégre, ha az ember fiatal és meleg fantáziával bir, egész palota lehet egy ilyen kicsi verem is, boldogság — persze csak úgy gondoltam — pedig, hej! de sok elfér bele! — Ugy-e ez a hadnagy ur lakása? — kérdőm kísérőmet, miután elolvastam a fekete táblán fehér krétával hivalkodó büszke dicsekvést: „Tiszti lak“. — Nem, instálom, ez az ezredes űré-----------Ty ü — gondoltam — ez egy kicsit máskép mutatkozik a békében, na de sebaj! Most háborúban élünk és utóvégre, jó vastag gerendával, földdel van fedve, eső, srapnel és más ilyen nyalánkság mégsem potyog ide be és jó meleg. De kiváncsi voltam mégis a hadnagyi lakásra . . . Benyitottam a másikba. Ott ugyanaz a „kényelem“. — Mondja kérem ez a hadnagy ur lakása ? Nem, instálom, ez az őrnagy űré, tetszik látni, itt már nincsen „nachtkasznyi! . . . Csakugyan! a kis piszkafa a kis ferslóg tetővel hiányzott . . . Benéztem a harmadikba ... itt már csak egy ágy volt és egy pad az asztal mellett. — Ez? ' — Ez, instálom, a kapitány ur lakása. A nyájas és nyájtalan olvasóra bízom, hogy az édes, kicsi, snájdig hadnagy lakásának bútorzatát elképzeljék. Megjegyzem, hogy ha tovább „üdülnek“ egy helyen kiki csinosítja a maga „dekkungjat“ és igy bizonyára nem úgy áll a bál mégsem ott, ahol valósággal áll, mint ahol szigorúan „forsrift“ szerint vannak elkészítve a „tiszti lakok“ s az „egyéniség“ bélyegét még nem lehetett rájok ütni. Nekem legalább az összes hadnagyaim azt írták, hogy „földalatti palotám nagyszerű“ ; „gyönyörű szép dekkungom van“; „nagyon divat nálunk virággal díszíteni a lakásunkat“; „most építik legényeim a fürdőszobát“; „vendégeket várok és legényem a „dohányzót“ takarítja“; (nem hiszem, hogy nem „keleti kényelemmel van berendezve ez a dohányzó“, a szőnyeget bizonyára a „természet“ szolgáltatja); „mióta fagylalttal kínáltam meg vendégeimet, azóta egész bucsujárás van nálam.“ Szóval azért a bakfischek ne búsulják el túl-
