Szatmári Est, 1913 (1. évfolyam, 1-28. szám)
1913-12-24 / 27. szám
10 Szatmári Est elég melles ember vagyok, de az én orangutáng-mellem menten lázadozik, ha benn kell ülnöm a pesti ember korcsmájában. Künn a természetben, hidegben, fagyban-esőben lerongyolva és félmeztelenül űzöm a vadat és táborozom szabad ég alatt akár éjszaka is: még sincs semmi bajom. E tekintetben olyan vagyok, mint a vadember, nem tudom megszokni a kultúrát: a kávéházat. — Szatmáron sok kedves barátom van. Tanódy Márton egyike a legrégibb barátaimnak. Jó fiú a Marci és világosfejü ember, aki mindenhez hozzászól, mindbe belefog. Mondjak még valamit? Jó karácsonyt kívánok a szatmáriaknak. Szirmay Imre. — Én ugyan nem vagyok szatmári, de Szatmárhoz a legkedvesebb emlékek fűznek. A nyolcvannégyes években vendégszerepeltem a. szatmári színházban Nagy Vince társulatával. Akkor még első szerelmemhez voltam hü, a drámához. Kitűnően emlékszem reá, milyen pompásan éreztem magamat a jó szatmáriak között. Varjú bácsi, egy drága jő magyar ember, látott vendégül bennünket s hasonló vendégszeretetet alig találok emlékeim között. Pedig vendégszereplésekben elég gazdag a múltam. — Egy &nálló hangversenyem is volt Szatmáron, ez azonban borzalmas kudarccal végződött. Hetekkel azelőtt irt estélyemről a sajtó, öles plakettokon kanonok-betűk hirdették, hogy jön, jön, jön Szirmay s a vége az lett, hogy Szirmay ugyan eljött, de a közönség közül egyetlen ember se jött el. Ez nem volt olyan régen, a Pannóniában történt. Tudniillik ott kellett volna föllépnem. He hogy nem volt publikum, dühömben kimentem a kávéházba és kártyán csaknem minden pénzemet elvesztettem. Rájöttem, hogy nem való nekem a Pannóniában föllépnem, mert ott mindenki jobban tud játszani Hálámnál. — Egyébként nem haragszom a szatmáriakra, a kudarc miatt sem. Varjú bácsi vendégszeretete mindent elfeledtet. Krúdy Gyula. Szatmárotl a jezsuiták kollégiumába jártam egy évig. Nagyon rosszul éreztem itt magamat, mert nagyon szigorú intézet volt. Bebörtönözve töltöttem fiatalságom legszebb napjait és kétszer-háromszor föl is lázadtam ez ellen. Megszöktem és gyalog mentem haza Nyíregyházára, ahonnan — fájdalom, mindig visszavittek. Ez ifjúkori szomorúságok és bánatok idejéből egyetlen szép emlékem maradt. Lalin professzorom, Fechtet János ur alakja, aki akkortájt a legfinomabb, legbölcsebb, legtehetségesebb és talán legeurópaibb ember volt Szatmáron. Kabos Ede. — Közel harminc éve, hogy elszakadtam Szatmártól s ha rágondolok erre a városra, melachóliám- mal megtölthetném a szatmári nagypiacot, pedig ez a legnagyobb piac az országban. Ifjúkorom minden szép emléke, legédesebb és legfájdalmasabb szerelmem, irói kezdésem, az első könyvem: minden Szatmárhoz köt. És nem a legértékesebb részem szakadt el onnan. — Régen nem voltam ugyan Szatmáron s az utolsó embereim, akik még ott élnek — ma talán megöregedett kövér emberek — az én emlékeimben még úgy élnek, akik elszántan birkóznak a latinnal, a billiárddal és az első leányokkal. — A latint és a billiárdot talán már elfelejtették — szeretném hinni: a leányt még nem. Mert az az utolsó, az a legfájdalmasabb. És ha ők már elfelejfették volna, nem sokára rám is kerülne a sor. Azt pedig nem szeretném. — Szeretnék még egyszer elmenni Szatmárra, hogy megnézzem azokot a leányokat is, akiknek az anyja is gyerek volt még, amikor én onnan elkerültem. IVáDyi-GrümVald Béla. Szatmármegyét azért is szeretem, mert ott van Nagybánya. Szép Ernő. — A familliám ott lakik Szatmáron és én mindig olyan vágyakozó áhítattal megyek Pestről Szatmárra, mint amilyen vágyakozással és áhítattal a falusi ember a városba indul. Szatmár nagyváros, nagyobb, mint Budapest. En innen mindig olyan nagynak látom. Az indóház, a nagypiac, a nagytemplom s az öreg nagyharang — nagy-nagyváros ez a Szatmár. Valahányszor lemegyek, mindig jobban-jobban sajnálom, hogy a mesterségem ide köt és nem lakhatom egy olyan keretű, olyan lüktetésű városban, mint amilyen Szatmár. Bornemisza Géza. Valahányszor Szatmárnál, a hid vasgerendái között átcsattog-robog velem a vonat, álmatlanságot felejtve, ki szoktam nézni egy kicsit a Szamosvizre. Sok örömmel, egy kis vigasztalhatatlan szomorúsággal nézek bele, mint régi kedves jó ismerős arcába. — Hajdan rakoncátlan volt ez a folyó, nem egyszer megkongatták miatta a harangot; ma jámbor, okos, komoly szürke vize halkan mosogatja a partot. — Nekem a Szamos mellett volt otthonom, mint gyermeknek, mig — ott kezdődött — egyszer Alexa, a kocsisunk egy csikorgó hideg hajnalon befogott a szánba és elvitt. — Sok furcsa, különös dolgot hozott az élet azóta, mégis jól emlékezem minden fára, minden házra, amik nekem valaha kedvessé tették az életet. Megvallom, távoli, id<jgen városok utcai forgatagában akárhányszor felmerültek szemeim előtt nevetségesen kicsi dolgok, melyeket én a szeretetemben tartogatok. így egy tarka vizsla kutya, vagy a K. Ákos »Kedves« nevű lova. — Az is megtörtént, hiszem, nem egyszer, hogy egy nyersen hagyott »veau roti« után álmomban hol Regéczi Sándor bácsi kiáltott *vigyázz«-ba, hol Newton kéttagú tantételét kellett felelnem »Markos tanár urnák« egész éjszaka. Nem kis dolog* De nemcsak a gyermekkor bohókás emlékei kötnek Szatmármegyéhez. Sok sok jó napot éltem, festettem Tunyogon, Cse- kében, Fehérgyarmaton, Szatmárhegyen s Nagybányának ennek a kis kedves városnak életem nehány későbbi nagyon gazdag, nagyon boldog pillanatát köszönhetem; igaz nagyon sok keserű megpróbáltatást is, melyek váratlan társul szegődtek hozzám a művészi pályára. — Ám én szeretettel jövök, amikor csak lehet — haza és akkor is örülök, ha a vasúti kocsiban megpillantok egy-egy arcot, akire rögtön nagyon visszaemlékezem, bár úgy lehet, nem beszéltünk együtt és nem is fogunk beszélni az életben soha. Jászi Oszkár. — Igen, én is Szatmárból kerültem föl Pestre. De bocsásson meg, ebben a pillanatban annyira el vagyok foglalva, hogy igazán nem érek rá visszagondolni: mi történt húsz évvel ezelőtt. Talán egy félóra múlva. Esetleg akkor sem. Mert bevallom, hogy szívesebben gondolok előre húsz évvel, mint visszafele. Fapp Aurél. Ami engem Szatmárhoz köt, az nem érdekli a közönséget s amiért én kötöm magam Szatmárhoz, az megint Szatmári nem akarja érdekelni. A sors iróniája ez, vagy a próféta esete, nem tudom. Mint idegen jutok a városba, éveken át lakója vagyok s nem itthon, de külföldön szeretem meg ___ S megszeretem fanatikus sz eretettel s szeretném, ha ez a város volna a legtökéletesebb, a legjobb s a legboldogabb város... Nekem nincs múltam, ami a városhoz kötne s amit megírni érdemes volna. De szeretném, ha volna jövője a városnak s ezt sem azért, hogy múltam legyen nékem. A jelen embere vagyok s a jelenről sok mindent is Írhatnék, de megakad a toliam, mert eszembe jut a közmondás, hogy: »ne szólj szám s nem fáj fejem«. r Balázs Árpád. Kedves barátom, nem olyan könnyű ám Szatmári elfeledni annak, aki egyszer benne járt. Nekem meg éppen különös okom is van az emlékezésre, mert noha ide s tova kilenc esztendeje, hogy Szatmáron először szerepeltem, még sem tudtam elfelejteni azt az izgatottságot, amely erőt vett rajtam, amikor a dobogón megjelentem. Valami megmagyarázhatatlan félelem vett rajtam erőt s biztosra vettem, hogy belesülök. Azóta sok helyen megfordultam, sok helyen muzsikáltam, de sehol olyan elfogódott nem voltam. Hogy aztán még sem esett meg velem, amitől annyira rettegtem, azt annak a sok kedves emberemnek köszönhetem, akik biztatólag mosolyogtak felém és előlegezték az elismerést nekem. Mert azt gondolom, hogy sehol az országban úgy nem szeretik a magyar nótát, mint Szatmárban, ahol annyi jeles muzsikus, nótamegérlő és nótakedvelő van. Azért őrzöm legbecsesebb emlékeim között szatmári első szereplésem biztató és felemelj
