Szatmári Est, 1913 (1. évfolyam, 1-28. szám)
1913-12-24 / 27. szám
Szatmári Est 13 KARÁCSONY. Az a lánc, amely szétszakitfyatlan. Irta: Bodnár Gáspár. — Ugyan hát lánchordta dolgát a komám uram dolgának! Meddig tart még ez a dacos komédia? Mondotta Bojtos uramnak a komaasszonya. De még milyen pattogó ritmusban mondotta asszonyi nyelve. Bojtos lehajtott fővel, szinte dübörögve feleli: — Ameddig ő akarja. Az asszony. Nem én szakajtottam el a láncot. Ö tépte el. Hátha elvitte az egyik felét, maradjon. Maradjon — örökre. — Hm! Be’ könyen öröközik! Hát a két gyermek ? Mi ? Azok a szakajszt- hatlan láncok. Hát a karácsony? Mi? — A két gyermek? A két gyermek? Ismétli Bojtos. És olyat húzott a bajszán, hogy a nagy bőgős se húz délcegebbet a bőgő húrján. A két gyermek! — Az a lánc ... az az igazi szakajszt- hatlan lánc. Nem komédia a’. Most már a csípőjére tette kezeit a komaasszony. És úgy szórta a csalánt az apa szemeibe. Hanem a koma vállat von. Először az egyiket, aztán a másikat vonja jobbra- balra. — A két gyermek. Hát arra is van már törvény. Elosztja. A fiú itt marad. Az hűséges. Az én vérem. A leányt már elvitte, az anyjához. Vigye! Azért lakhatunk ám egy városban. De nem egy fedél alatt. Hát igy van. Ez már igy leszen. — Karácsony közeledik, nem érti kemény koponya? És a komaasszony most már levette kezeit a csípőjéről. Azt várta, hogy evvel a teksztussal a szemébe kap komájának. És nemkülönben volt. Talált. A koma összerezzent. A szemét is béhunyta. Béhunyta, hogy a megcsillant könnyet eltakarja. Szégyenlette ugyanis, hogy dacos lelke ellágyul. Pedig a komaasszony macska körmeivel nem a szemébe kapott. Hanem a szive közepébe. Oda bele, a közepébe. Ahonnan jön a szó rezgése. A könnynek sósos keserűsége. — Karácsony, mormolja mégis a koma, mikor bódulásából felébredt. Hát karácsonykor is igy leszeu. Mert hát igy köll lönnie. Nagy szünet után felveti a fejét büszkén a koma és férfias hangon vágja ki: — Én is tudok talán a fiamnak karácsonyt csinyálni. Ő se lesz árva. Hiába szánják annak. Árvának. O csinyáljon a jányának karácsonyt. Ha tud. Olyan örömöt, amilyet csak tud. De nem bírta tovább mondani. A szó engedetlen az ajkán. A könny elborítja most már, mint a sürü zápor szemeit. De olyan sötéten elborította. — Szentséges Isten, csapta össze mind a két tenyerét a komaasszony. De többet ő se mondott. Mert jónak látta... csak gondolni: — Hogy hát! Ez az a dacos, kemény ember? Hát ez a rossz ember? Akiről a komaasszony panaszkodott. No szentem, hát itt nagy tévedés kering. Innen oda. Onnan ide. És odavágott a szemével, a szemének szúró tekintetével. Hízelegve, mint az éltes cicu. És villogó várakozással. — No, itt a kezem Fogja meg koma; aztán vége legyen mindennek. Jöjjön, menjünk. A komámasszony boldogabb lesz, mint mennyasszony korában. Komám uram meg, mint vőlegénységében. Én próbáltam. Ez az igazi boldogság. A kipróbált, a kiforradt szerelem. Induljunk! Egy-kettő! Érti ? — Én menjek az anyósomhoz? — Mit mondi? Én híttam az anyósához? Én a feleségéhez, a gyermekéhez, hívom. —- Hát gyüjjön ő. Gyüjjenek! Szabad nekik gyünni. Miér’ nem gyünnek? Olyat fordult most a komaasszony, hogy olyan fordulatot még akkor sem cselekedett meg, mikor a menyasszony táncot járta. — Még ezt kívánja? Még ezt akarja? Még komámnak van feljebb. No bizony. Mintha nem ismerné a feleségét. Aki hű. Aki szép, mint a virág. Akit ma is a legszebb asszonynak titulálnak.. Aki elkeseredett .. — O keseredett el? — Mit kérdez? Most ujfent harcias mozdulatok következtek. Hát azt akarja, hogy a szemébe vágjam ... Az ember elsápadt. Mint a kréta olyan fehérré vált. És azután lángba borult az arca. Mintha szivéből a fejébe szökne minden vére. — Mit vág a szemembe ? — Hogy megütötte a feleségét. Hogy tisztösséges embör még virággal se’ üti meg a feleségét. Azt vágom. Hát azt vágom I Érti ? — Már elsírta ezt is? Mondotta a férfi nagy levertséggel. Aztán, mint a vihar, mint az őrjöngő tó vize egyszerre fel- viharzik: — Most már azér’ se megyek. És toppantott lábával, mint a haragos bika. Lába ütése nyomán szinte rengett a föld. Komaasszony látta, hogy több kettőnél ... kereket oldott. * Mikor pedig Bojtos kissé lecsendesedett ... béfordult a hátulsó szobába. És megfogta a fia kezét. Az ő véréből való, hűséges fiúnak kezét. És ölébe ültette. Megcirógatta. És úgy becézgetve kérdezte: — Mit hozzon neked a Jézuska? Mélységes, nagy hallgatás. — Mondjad fiam. A fiú némán bámul apjára. Olyan nagy, nehéz kérdés ez! Malomkő. Nem birja az a kis fej. Az a kis szív. Az a kis kéz — megemelni. — Hallod-e fiam. Találkoztam a kis Jézuskával. A mezőkön. És ő kérdezi, mit hozzon neked? — Nekem? Ne-ne-nekem? Hebegett a fiú. Pedig máskor nincs hatalom, ami megállítsa a beszédben. — Neekem? csuklotta szinte. — Neked-neked! Nem is a jánynak. Hát mond ki már, úgy is tudom. — Tudod? rebegte a gyermek! Tudod, édes apám. Hát miér’ kérded akkó! — Miér’, miér’. Hát csak kérdem. Csak mond ki szaporán, mit hozzon a Jézuska ? — Az ééé-des anyámat... tör ki zokogásba a fiú. Az anyámat. És szivet tépő fájdalommal zokogta, bömbölte: — Csak az édes anyámat. » A komaasszony már ott áll a pitvarba, mint a háborúk kémei. Szinte ágaskodik. A lábujj hegyén áll. A fülét oda szegzi az ajtóra. Úgy hallgat, hogy csuda, ha sóbál- ványnyá uem változik. Dehogy változik! Percről-percre diadalmasabb lesz az arca. Ajka mozog, mint a vetélő. Mert nem szabad szólnia. Csak kezeivel sarlózza a levegőt. Végre is ott akad a marka a kilincsen. Azt se tudja, hogy mi történhetik vele. Benyit. És kezeit ujfent a csípőjére teszi: — Hallja maga kemény koponya. Hát tudja e, hogy mi az a szakajszthatlan lánc? Hallja maga, dacos ember, hát tudja-e, hogy mi az a lánc, a mi a férfit, apát, nőt, anyát összeköti ? Hallja maga...! Hát tudja-e, hogy a kis jánya meg ott sir, ott bőg az anyja térdein ... és imádkozik, hogy... neki csak az édesapját... hozza a Jézuska ... Az édes apámat... csak az apámat hozza... Hát tudja maga, mi az a szétszakajthatlan lánc? A mékkel még a törvény se’ boldogul. ppstik, apiálc, ólálkodó aslák. <0 estét: estéid, eljövendő estéig Wífért totfász focitok a fejem fee tett! q/'I testete/£ setétség és fjiéegség S a teffetcf tűs jajgató széféf. Sttgy szátftof otytor fetettem (terengve, oWirjt sötét, gonosz rattó-madara fe Jttsúfe r it eg ség rifoftoz a fektém fe £ arcom fa véres totfúf tuftanat. Ms mennyi njesszi jaj---a fárogástof, e/ t feéfetem a (tét szemem fe üt, --Sz ivem te vájnat véres torz ad ásott S úgy feetetjaj, íjpgy szép szivem fitüt (Ms töddé föd tik minder^ szép metegség, S a feny sirés fesz, fökfe-fonyofutt! ette jöjjetcf ti töéös, jajos estét, ette jöjjetefe, mert ettesset a rrjutt. tltecnfeit szenjem féja és a pitfám, fetugoffeütemte (jangfeogé viaszt, --ot t rrjutt egy feorré estéje torút rám : Ms fess! és minéőtöfet e(riaszt. ( flaczér cttffés.
