Szatmári Est, 1913 (1. évfolyam, 1-28. szám)
1913-12-24 / 27. szám
Szatmári Est 9 A »Szatmári Est« is felállította a maga karácsonyfáját: e város s az ezt körülölelő barnaföldü megye szeretetének ünnepi fáját. És meghívta köré mindazokat az országos hirü Írókat, költőket, festőművészeket, zeneművészeket és színészeket, akik erről a vidékről származtak el a nagyvilágba, vagy életük néhány emléke ide fűzi őket hozzánk. Büszke örömmel terítjük olvasóközönségünk elé e hasábokat, ahol sikerült — nekünk először — ünnepi találkozóra gyűjteni illusztris földieinket, egytől-egyig az irodalom és művészet kitűnőségeit, akik részint levélben, részint fővárosi munkatársunk interju-ja utján szívesek voltak megszólalni és az itt következőkben elmondják Szatmár városára és e megyére való visszaemlékezéseiket. Ady Endre. — Nem szatmári vagyok, hanem szilágymegyei. De Szilágymegye sziv- alaku és én a szívnek abból a csücskéből jöttem, ami épp beleesik Szatmár- megyébe. Ha akarja, másként is értheti a szív csücskét, mert az első szerelmem szatmári leány volt. A nevére még emlékszem, a hajára már nem. Azt hiszem gesztenye-haja volt a Kovács kisasszonynak, de nem teszek rá esküt. Férjhez ment egy jó barátomhoz. Azóta sokan voltak s nemcsak a szív csücskét, de az egész szivet kikezdték. Láthatja: most is elég bajom van vele. S az orvosoknak ugyancsak. — Diákkorom legnagyobb ajándéka egyébként Szatmár volt. Nem Pestre vagy Debrecenbe vittek első vakációkor, hanem Szatmárra. Ez a soktornyu kisváros volt az első nagyváros, melyet láttam. Hogy szeretem-e? Szeretem. Fáj is, hogy most valami felolvasásra hivnak oda és nem mehetek. A kórházi ágy erősebb, mint a vágyam. És a doktorok is ijesztgetnek. Hát jól viselem magamat és nem mozdulok ki ebből a betegek házából. — Szatmármegyét is szeretem. Magyar megye. A nyelve a legtisztább, Arany János nyelve. Királydaróc táján szilágyi a stílus, de Szilágyban tán kissé gazdagabb és színesebb. Gyarmat s az Ecsedi láp tájéka már Móricz Zsiga földje. Ott az ö magyarjai élnek. Élnek, küzködnek, diskurálnak és néhanapján szeretnek. t Szendy Árpád. — Nem vagyok szatmári, de három nővérem van ott férjnél s gyakran járok Szatmáron. Először akkor voltam ebben a városban, amikor Kiss Áron püspöknek hetvenéves jubileumi ünnepsége volt. Az ünnepelt egyesztendős kisfiával ült az emelvényen s én sose felejtem el a különös kontrasztot, az agg, ezüstös hajú lelki- pásztort és mosolygó fiacskáját. Mintha az öregség fölfricskázása lett volna ez az idilli kép. — Liszt tanítványa voltam s amikor nagy mesterem Weimarba ment lakni, magam is szívesen követtem volna. De nem volt hozzá elég anyagi erőm, hát fájó szívvel bár, de itthon maradtam. Később Szatmáron járva beszélgettem erről a fájdalomról az akkori püspökkel, Sclauch Lőrinccel, aki jóságosán megfed- dett, hogy miért nem fordultam ő hozzá. De azt hiszem, ez csak udvariasság volt az öregtől, semmi más, mert hiszen én lutheránus vagyok. — Tavaly is ott jártam Szatmáron s szeretem ezt az eleven városkát. Ahányszor odamegyek, mindig melegséggel, szeretettel fogadnak. Különös passzióm az Ecsedi-lápon való vadászgatás. A lápvilág még ma is csudaszép s egy kis cserkészet a mocsárban elfeledteti az élet minden csúnya prózáját. Kiss József. — Régen volt nagyon és én csak annyira emlékszem, hogy szegény voltam, mint a templom egere. Valamivel még szegényebb. Debrecenben jártam a kollégiumba, de mert nem volt tehetségem — a pénzre gondolok — s a szüleim se nagyon küldhették tandíjra valót, hát kiléptem az életbe. Egy kis állás után néztem, egy kis tanítóság után és irdatlan vidékeket bekóboroltam pár karaj biztos kenyérért. Így kerültem Szatmár- megyébe, Mátészalkára. Dfe nem volt szerencsém, nem kaptam állást Szálkán és annak idején sokat szenvedtem emiatt. Ma már boldogan gondolok vissza Mátészalkára, az akkori ínségre, mert ami elmúlt, mindig aranyos és ötven év múltán a szenvedés is boldogsággá szépül. Bródy Sándor. — A legkedvesebb testvérem lakik Szatmáron. Alig két esztendeje, hogy ott voltam. Egy esküvőn. A fiaim gyakrabban járnak ott és egyre Szat- márról mesélnek nekem. Már csak ezért is nagyon szeretem ezt a várost. Móricz Zsigmond. Legkedvesebb szatmári emlékeim persze azok, amelyeket a szülői házban szereztem. Azért az sem utolsó, mikor azt kérdeztem a kömörői gazdától, mennyiért visz át Nagyarba9 — Hát — aszongya, — ha megvárja a fiatalúr, inig felszárad ez a jó tavaszi sár, akkor átviszem ölven pizir... De addig hiába tesz le nekem akárki öt pengőt is. Mer az én lovam lú, az istenfáját, nem kutya! de kettő belőle kevés, hogy egy üres szekeret átvigyen. És egy szép, ragyogó tavaszi vasárnap reggelen gyalog kerülgettem át a sarat a lapos, locspocsos zöld réteken át, füzesek alatt, hegyes tornyok közt. Ilyen emlékem özönivel van, mert bejártam volt akkor a félmegyét nóta után, mesék után. — Mán ezután a nótára is adót vetnek! — mondták a nagypaládi menyecskék s meg akartak sulykolni a virágos kenderfőd sarkában. De aztán tánc lett a haragból s ők dalolták bele a könyvembe a legszebb nótákat. Bársony István. — Én bizony csak a nyolcadikat jártam Szatmáron, de igy töméntelen kedves emlékem maradt ebből a korból. Egyébként Nagykárolyban iskoláztam. Öt éves koromban kerültem Szatmármegyébe, itt szerettem meg a természetet, a vadászatot s itt volt az első vadászkalandom. Apám Bársony János, egy kedves, joviális öregur, adta kezembe az első vadászfegyvert. Akkor hét esztendős voltam. Egy régi nagy puskát nyomott a markomba az öregur, abba is csak egy negyed töltést tett, de azért igy is akkorát lökött rajtam a fegyver, hogy menten lecsücsültem. — A Korparéten töntént ez az első vadászat, Károly mellett s én talán mindig emlékezni fogok arra a sárga barázdabillegetőre, amit akkor lőttem. Ez a barázdabillegető volt az én első irodalmi sikerem. Azóta harmincnyolc kötetem jelent meg, most van sajtó alatt kettő s azt hiszem, az a kis pihegő madár, amit a Korparéten ejtettem, adta meg az impulzust, ez lökött ki az irodalomba. — Hogy mi összefüggés van a stílusom és a szatmármegyei nyelv között? Vallom, hogy Szatmárban beszélik legtisztábban a magyar nyelvet. Talán még csak a borsodmegyei nyelv közelíti meg a szatmárit tisztaság dolgában. Bizony soksok szólásmódot, kifejezést, magyarosságot lestem el a szatmármegyei paraszt ajakéról. Sok szót magam csináltam, különösen a hangutánzó szavakat, de ez könnyű dolog volt, mert jó helyen szereztem" a nyelvérzékemet. — Az első novellám egy nagykárolyi újságban, Pálfy telekkönyvvezető lapjában jelent meg. A címére már nem emlékszem. Amikor az első kötetem megjelent, már nem voltam nagyon fiatal. A Szabad ég alatt piacra kerültekor bizony már huszonkilenc esztendős voltam. Azért rm a úr a negyvenedik kötetnél tartok, nona most sem érzem öregnek magamat. — Ha künn lehetek a szabadban, ha itt hagyhatom pár napra ezt a füstös várost s a redakciót, igazán boldog vagyok. A kávéházat nem állom. Láthatja A »Szatmári Est“ irodalmi és művészeti karácsonya.
