Szatmár, 1911 (37. évfolyam, 1-48. szám)
1911-08-27 / 35. szám
XXXVII évfolyam 35-ik szám. _______________Szatmár, 1911. aug. 27. TÁ RSADALMI-, GAZDASÁGI- ÉS SZÉPIRODALMI HETI LAP. V^ÖFIgií “I'ESI AH ■ Helyben : Vidéken : Egész évre 4 kor. Egész évre 6 kor. Egyes szám ára. 10 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivaial Deák-tér 3. szám. Utcai kép. Nem ütik a kutyát agyon . . . . Irta : BÁLLÁ GYULA. Ha az ember végighalad egy fejlődő város térés utcáin, ha a kiforrott művészet kultur-hellyé avatott egy nem rég még posványos városkát, az ember azt várja, hogy mindenütt az emberiesedés hatalmas jelenségével lalálkozzék. Amint az utcán járok, előkellően öltözött urak járnak-jönek velem szemben, nagy, frontos épületek ablakaiból deli női alakok tekintgetnek ki, az ut poros kövein ártatlan gyermekek pajzánkodnak végig . . . S amellett forr az élet. A robogó kocsik, a terhek társzekerek pokolian kedves zür-zavart csendítenek meg fülemben s nagy hatással vegyül bele az emberek utcai lármája a fejlődés lüktető életébe, ügy érzem ilyenkor az emberiesedés gyönyörű kialakulását s oly örömmel tölt el az a tudat, hogy én is ember vagyok. S amig lelkem igy önelégülten mosolyog magában, diadal-hozsánnát szeretnék kiáltani az emelkedő emberi észhez ... De a másik pillanatban már vérfagyasztó jelenet rázza meg idegeimet. Három-négy utcán keresztül vonszolnak ijesztő hörditések között egy szerencsétlen, elfogott ebet, a negyedik utcánál valami rácsozott szekér kerekébe törik s aztán durván dobnak be egy eszméletlen testet a rácsozat felső ajtaján. A jelenetnek nagy csoport nézője van. Kiforrott eszü, hideg, acélos idegzetű férfiak, gyönge lelkű, nemes szivü nők s ártatlfijh, fejlődésre váró gyermekek. A férfiak hidegen nézik végig az egész jelenetet, a nők el-eltakarják arcukat, némely gyereknek köny ül szemében, a másiknak pokoli káröröm. S mig én ezeket végignézem, ördögnek látom az embereket s el- ! borultan jut eszembe a tapintatos vá- ! rosi hatóság s fenyegetően látom előt- ! tem meglebegni a pedagógia, az erkölcs-nevelés fehér alakját. S aztán gondolkozom, hogy miért is kell ennek igy lenni, vagy — hogyan lehet az emberiesedés korában ilyesmit megtűrni. És lehetetlen, hogy ily jelenetnél a jóérzésü emberi lélek fel ne háborodjék. Lehetetlen, hogy megvetéssel Elveszett... Diófa alatt, hűi árnyékban Szövöm a kétes álmokat . . . Ami kis öröm bennem még van : Az is a mennybe látogat. Az is a mennybe szórja széjjel Az azúrkékszin, lágy zafírt, S lecsalja onnan kacér kéjjel A dalt, mit toliam néha irt. Diófa alatt lázálomban Temetést látok mindenütt, S letörött lanttal, elbukottan Keresem azt az éjszemüt. S lassan az estnek halvány pírja Kis ablakáig elvezet, — S bánatos lelkem el-elsirja: „Teréz már engem nem szeret!“ sasi Nagy Lajos. Ki lehet költő? Irta : H—ó. A felelet egyszerű: az, aki annak születik. Poéta nascitur. Örökérvényű igazság. A verselési technika, melyet meg lehet szerezni, nem tesz költőivé senkit. A közönségesnél nagyobbfoku fantázia és mélyen érző kedély: ime, ez a két isteni adomány az, mely az igazi költőt kiemeli a tömegből, és ezeket csira jókban magával hozza a világra. Körülményei, amelyek között eszmélni, fejlődni kezd, olyan hatással vannak reá, mint a napsugár a rozsabim- bóra, amely érintésére, meleg csókjára kipattan s kifejti egész pompáját. Nagy Istenáldása a költői lélek. Mert az Ur, aki amúgy is szépnek teremtette ezt a világot, ezen ajándékával némely választottját arra képesíti, hogy még szebbnek lásson mindent, mint amilyen valójában. Képesíti arra, hogy ne maradjon meg a rideg valóságnál, hanem ahol a közönséges szemek látása Mmqiy,?,...! ú dijak a kiadóhivatalban fiteren dók Megjelenik minden vasárnap. ne illessük azokat az embertársainkat, akik alkalmat szolgáltatnak ilyen utcai jelenetek megesésére. Könyörtelen emberek ugyan mindig voltak és ezután is lesznek. Ezen nem is csodálkozunk. A mi államunk még mindig az az állam, ahol egy pohár pálinka is kést ad a barát kezébe. De hogy szerencsétlen, oktalan állatoknak oly tenger kint kelljen bizonyos emberek könyörtelensége miatt elszenvedni, az már méltán zavarja föl az intellektuális lélek jóérzelmét. A hatóságnak — bármily elvont legyen is e szó jelentése — tudnia kell a védtelen állatokkal szemben gyöngédnek és érzékenynek lenni. Ma már nem a Deskartes szempontjából nézzük az állatot, nem lelketlen, nem érzéketlen hustömegnek tartjuk. Az állat is egy mozgó, lelkes lény, mely érez és fájlal épugy, miként mi. Azokra rá a törvény legszigorabb kényszerét, akik durva, elaljasodott lélekkel életet adnak egy szerencsétlen párának s azután figyelembe nem véve a hatóság ebzárlati rendeletéit, elősegítik azt, hogy városunk tele legyen kóbor kutyákkal s igy undorító, lélekrontó utcai jelenetekkel. megszűnik, azon a határon túl is lásson, tiszta fényben lássa a dolgok égi mását, s igy mindabból ami környezi, százszoros mértékben merítsen tiszta, felemelő gyönyörűséget, mint a hétköznapiság porából, a reális élet nyűgei közül felemelkedni nem tudó emberek. De az eleven, mindig munkás, gazdag fantázia nemcsak szépít, eszményit, hanem teremt is. Nem korlátozza tér és idő, felemelkedik az álomlátások káprázatos világába. Képeket sző, de nemcsak úgy, mint az ábrándozások ellenőrizetlen pillanataiban szokás, hanem megállapított tervek és célok szerint. Tisztán látó és sokat látó, mert figyelő szemmel szerzett benyomásokból képeket alkot, hogy letükröződjék bennök az emberi ész és szív világa s kiragyogjon belőlük a mindent éltető s mindennek értéket adé örök igazság, amely felemel. A főszerep természetesen a fantázia mellett a szívé, amely mindent át tud érezni s minden érzésnek viszhangját tudja adni a leggyengébb megt/ (GAZDÁK LAPJA)
