Szatmár, 1910 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1910-02-06 / 6. szám
XXXVI. évfolyam 6-ik szám Szatmár, 1910. febr. 6/ í J FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS HETI LAP. ELŐFIZETÉSI AH : Helyben: >. Vidéken: Egész évre 4 kor. Egész évre 6 kor. Egyes szám ára IO fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: DUSZIK LAJOS. Szerkesztőség : Petőfi-utca 1. szám. Kiadóhivatal: Deák-tér 3. szám. Misdemi«a.ű dijak a kiadóhivatalban fizetendők. Megjelenik minden vasárnap. A szeretet jegyéb^A Szeretnék hozsannát zengeni, ama vándor prófétát üdvözlőütshjfeg Jeruzsálemben, szeretnék felkiáitanj^zeiit örömmel: „Áldott a ki jön az Ur nevében — a szeretet nevében !... Mintha a Názárethinek szelleme megihletné a XX. század társadalmát s akit megtagadott, annak evangéliumát közelíti meg: a humanizmus, az emberszeretet szelleme öleli át. .. Amit az egyének nagy törekvései el nem érhettek, a társadalom közszelleme intézményeket teremtő erejével valósítja meg, A patronage egyesületekről akarok szólani. 1910. január 1-én életbe lépett a büntető novellának a fiatalkorú bűnösökre vonatkozó rendelkezése. 'Nagyfontosságú esemény ez az ethi- kusok és a társadalombölcsészek, emberbarátok szemében. A törvénynek s az osztó igazságnak meghódolása ez a szeretet előtt. A bekötött szemű Justitia leoldozza szemkötőjót s a megtorló igazság sújtó keze a megmentő jobb szerepét veszi át. A börtön irtóztatóan rideg homályába behatol a szeretet súgóra s a megtóvedt, lesülyedt lelkek felemelésére s a társadalom számára, Gondolj re ám . . . Ha majd az élet viharában Csapangó lelked megtörik, Ha majd a felhős éjszakában Szemedbe fájó köny szökik; Gondolj reám ... Ha majd az ábránd tovalebben, S a színes álom ködbe vész, Ha majd az önvád kebeledben Minden hibádat felidéz : Gondolj reám . . . S ha majd a sorstól elhagyottan Bolyongasz utlan utakon . . . És sáppadt arccal, hervadottan Merengsz a régi múltakon : Gondolj reám . . . easi Nagy Lajos visszaszerzésére, a salakt.j] korán megtisztítására — intézmények alakulnak. Mi más ez, mint fát sadalmunk meghódolása a Krisztus előtt, Olyan határozatlan a mi társadalmunk fejlődése, annyira ellentmondó jelenségek tűnnek elő banne, annyira ellentétes irányok, törekvések viaskodnak az érvényesülésért, hogy egységes felfogásra jutni szemléletében, határozott Ítéletet mondani fölötted nehéz. De egy kétségtelen. Az emberek értékelni kezdik — az emberi lelket. Ő tanított meg reá, ki életét adta érette. Kezdünk törődni a nyomorultakkal, kiket előbb jól megvasaltunk, jól elzártunk, vagy bitóra huztunk, mint a hogy az élősdieket irtjuk, pusztítjuk; csak azért, hogy nyugodtan legyünk, ne háborgassanak. Ha a feltűnt üstököst 1910 A-nak keresztelték el s a tudósok nagy fejébe szeget ütött rejtelmes érkezése és távozása, ha a sarkok felkeresésére milliókat és millióknál értékesebb emberéletet áldoznak, miért ne fordítanánk egy parányi gondot a köröttünk nyüzsgő, örülő- siró, elbukásnak kitett, ingatag lelkek megmentésére, melyek talán értékesebbek, mint millió üstökös, mint ezer fóka- bőr! . . . S talán voina is hozzájuk némi közünk, hisz a mi bőrünkre játszik velük a kisértő, a mi vagyonunk- s életünknek rontására fejlődnek ezek a lényegileg s eredetileg jó lelkek — gyilkosokká, ördögökké. . . . Az önös indok helyébe, mely csak a bűnös elpusztítását, eltávolítását ki- kivánta, hogy tőle megszabaduljon, a humanizmus krisztusi szelleme lépett, mely a megjavítással teljesebbé és szilárdabbá teszi a biztonságot s ugyanakkor egy lekötött erőt ad a társadalomnak, egy bemocskoít lelket tisztit meg, egy lealjasult embert ölel s emel fel a polgári erények légkörébe. Ma a gyermekeket az állam veszi védelmébe, hogy embert neveljen belőlük s a család nevelő hatását pótló intézményekkel csiszolja őket emberekké: igy társadalmunk erkölcsi fokát emelni törekszik. De egy igen szerencsés gondolatot üdvözlünk különösen ebben a iélekmen- tési nagyszerű munkában : a bürokratamentességet. Mindaddig, mig fizetett s nagy fizetésüket a jóltevők filléreiből huzó hivatalnokok kezén sikkadt el nemcsak a jótétemény, de maga a jótett lelke — a szeretet és addig igen csekély, igen elmosódó eredményt termett a nemes törekvés. Az uj büntető novella A szív joga Irta : Hajdú Árpád. — (Folytatás és vége.) — Jánosi Mariska ott üldögélt az ablakjok alatt levő kis virágos kertben, valamit varrt, himezgetett. — Lányomasszony — szólt Kocsárdyné j — mit munkál ? mit dolgozik ? Jöjjön csak közelebb a palánkhoz, hadd mondok valamit. A különös hangsúlyozással ejtett szavakra felállott Jánosi Mariska s megindult dobogó szivvel, félve, remegve a korlát felé, ahol annyiszor átalnézett, leselkedett, amikor még itthon volt a Pista. Borcsa asszony csak nézi, nézi s amint i meglátja a leány kezébe azt a kis' piros . selyem kendőt, amelynek hímzése, szegese féligmeddig be.yo.lt végezve s annak szegletében az ő Pista fiának nevét, mint sas a ■galambra, úgy csapott le a magánkívül levő ártatlan leányia. Kikapta kezéből a kendőt, arcába vágta úgy, hogy hamvas bőrét a benne levő tü végig karcolta, vér jött utánna. — Te, te senki, semmi! Te vetetted utánna magadat a nemes Kocsárdy Károly fiának ? Honnan jöttél, te jött-ment ? Kivesd a fejedből a fiamat, mert én találom kiverni. Rá ne gondolj. S még a semmiházi jegykendőt is var már ! Szembeköpve, összeszidva, megcsufitva ott hagyta a szegény ártatlan teremtést a korlátnál, kinek nem volt semmi bűne más ezen a világon, csak szeretett. ... Másnap reggel ott lelték meg a kertben, az öreg jegenyefa alatt, ahol olyan sokat beszélgettek, ahol olyan sokat ábrándoztak, szőtték a jövőt átszűrt szivvel, némán, holtan. Kocsárdy Pista pedig kapott egy bánatos, szomorú kis levelet, amit a Jánosiék Mariskája irt még, hazahivót, temetésre hívót. Amikor kezébe vette, csak nézte, nézte, hideg verejték gyöngyözött az arcán, majd elsötétült előtte a világ, a torkát, a szivét mintha
