Szatmár, 1910 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1910-08-21 / 34. szám
XXXVI. évfolyam 34-ik Szatmár, 1910. aug. 21. FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS HETI LAP. ELŐFIZETÉSI ÁR : Helyben : Vidéken : Egész évre 4 kor. Egész évre 8 kor Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Deák-tér 3. szám. i Mindem! t. ű fMafc « k*ad,'hivitaiban ftzotentiőK Megjelenik minden vasárnap. Éjszaka ischlben. ($2.) A gyerekszobában elcsitult a kis unokák lármája, a folyosókra szelíd, éjjeii homály borul, s az őrtálló katona kimeredt szemmel kémleli a parkra lebocsátkozó sötétséget. A vén fák álmosan rázzák, meg lombjaikat, a hercegi vendégek fáradtan pihenőre tértek, s csak egy hófehér aggastyán fekszik nyitott szemmel ágyasházában. Jó álma van, de ma nem tud megszabadulni gondolataitól : nyolcvan év emlékei tarka gomolyogban röpködnek egyszerű katonaágya fölött. Ejfél is elmúlik, anélkül, hogy kifáradt szempilláit becsukná. Elvonul előtte a múlt, mikor rövid nadrágocskában ugrándozott a schönbrunni kastély faóriásai alatt, a tanulás szigorú korszaka, a vidám katonaélet, mikor még hadnagyi uniformis simult zsenge tagjaihoz, s fantáziája nem igen csapongóit magasabbra a vidéki garnizonnál, ahol a tróntól távol álló főherceg a maga életét leéli. De valahol messze vérvörös fáklyák gyuladtak ki, az ágyudörgés tompa moraja egyszerre csak fölverte a királyi park ünnepies csöndességét, s egy szélroham a legmagasabb oromra Elseje. Kifakadt lelkének feneketlen gyűlölete, amit egy ismeretlen rettenetes hatalom ellen érzett, aki ráfeküdt mellükre és borzasztó öleléssel szorította őket magához és szívta, szívta fiatal testükből az életerőt. Ez a rém, akivel nem lehet szemtöl-szembe állni, aki mindig orozva settenkedik,-i kulcs- lyukon lopódzik be, mikor pedig benn van, úgy megnő, mint egy óriás kígyó. Mégis testetlen, ezt nem lehet felelősségre vonni. De itt az ura . . . Érezte ugyan lelke legmélyében, hogy ő nem tehet róla, de kellett valaki, kellett akitől számon akart kérni mindent. Kínozta hat az emberét. — Meguntam már ezt. Érted elég volt. Add vissza az ifjúságomat, add vissza a J röpítette hirtelen a tizennyolcéves gye- i reket, aki eddig csak tanulószobája I ablakából látta a körülötte hullámzó I I világot. Micsoda kísérteties, hátborzongató I emlékek ezek! Az aggastyán kínosan sóhajt föl ágyában, mert az éjszaka sötétségéből i most véres emberek bontakoznak ki. akik nesztelen léptekkel, véget nem érő sorokban vándorolnak a távol íe- i metők fölé, miközben szemüket bánd- ; I tosan reája függesztik. Aztán rémüle- ; tés csönd, a viharból végigkorbácsolt í óceánok félelmetes mozdulatlansága, | | melyet csakhamar lelkes diadalmámor i vált föl: a levegőben színes zászlók' j j lobognak, s láthatatlan zenekarok indulói csendülnek meg a ragyogó I messzeségben. Es a halottak véres I halantéka örökre eltűnik a múltak kö- ■ dében . . . Hatvan év 1 Jó Isten, mi minden történt azóta, j j hogy a legelső rozsdás puska meg- | dördült, s a szabadság legelső fanati- ; | kusa halálra gázoltatta magát a rohanó paripák patkóival! A béke és a : harmónia kevés öröme után a gyász véghetetlen sokasága, mely zord kö- | nyörtelenséggel gázolt végig az ag- j gastyán virágtalan életén. A sortüz. a luesszé óceánon túl, ' I hitemet, a rajongásomat, kincses álmaimat, fakadó reményeimet. Add vissza két bársonyos, fehér lánykezemet, amely nézd, hogy kivörösödött melletted a munkától. Add vissza karcsú, sugár derekamat, amelyik meggörnyedt. Add vissza homlokom gondtalan, szűzi simaságát. Addvissza az örömet, amit te elraboltál tőlem és n_m adtál cserébe mást, csak könnyet, csak rosszagu szegénységet, — Csak ? Az első örömök és évek során át termékenységgel szentelt szeretet melege rezgeti az egyetlen szemrehányó szóban. De az asszony nem akarta megérteni. Tüzelte a saját hangja, jól esett neki a lelke terhét odadobni a férfinek. — Nézz meg más asszonyokat. Nézd meg Németinét az udvarban, nézd meg I mely legkedvesebb testvérétől fosztotta j meg. a titokzatos éjszaka, mely élet- ; tői duzzadó, geniális fia fölé boiult, a gyilkos tőr, mely galamble!kü hit* | vesének szenvedő szivét járta által a j napsugaras, svájci tó partján. Mindenki a sírba hanyatlott, aki valaha szerette és dédelgette, csak a i gondok maradtak hűséges és elválha- tatian társai, a sötét gondok, melyek a normális földi ember lelkét bizonyára időnek előtte megőrölték volna. Vájjon hogy állítja föl élete mérlegét a nyolcvanéves aggastyán, akit ötvenmillió ember ünnepelt, s akinek tiszteletére harangzúgás és ágyudörgés zúgott végig az egész birodalmon ? Miire gondol ott magányos hálószobájában, kedves és meghitt fái között, melyek hűséges katonaákként őrzik az egyszerű, ischli nyaralót? A maga életének dicsősségét hallja-e ki a millió harang szavából, vagy a mélységes gyász sírását, mely földi pályáján annyiszor meglátogatta ? Ha a királyok végzete, mely oly szörnyű kegyetlenséggel bánt vele félszázadon át. most, élete alkonyán, kegyelmes lesz hozzá, akkor az aggastyán szivébe béke és harmónia költözik ez éjszakán, amikor sajnáiatraméltó egyedül- vaióságábsn nyolcvan esztendő számadásait lezárja. Szabóméi, nézz meg akárki mást. Hogy járnak azok, hogy öltöznek. Hisz még a cselédjük is különb, mint éu. Pedig mivel többek nálam. Annyi eszük van, hogy a Margit- krémet meg tudják különböztetni a Gyöngyvirág-púdertől. Éu őröljem meg az agyamat azzal a gonddal, hogy a husszámla csak tizenkét korona lehet. Belefáradta, nem biroin tovább. — Te beszélsz így ? Te ? Nem elégtétel neked az a tudat, hogy azok viselhettük selyemrongyot, amennyit akarnak, de d fog múlni mindazoknak megfakult foszlányaival, de te fölöttük állsz, inig élni fogsz mindig. — Köszönöm. Megelégeltem már ezt. Eltettem a jövő álmaival, mert fölkopik az állam mellettük. Ma adj mindent nékem, ma kell minden. Nem kellenek járatlan.