Szatmár, 1910 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1910-08-14 / 33. szám
XXVI. évfolyam 33-ik szám. Szatmár, 1910. aug. 14. FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS HETI LAP. ELŐFIZETÉSI ÁB : Helyben : Vidéken : Egész évre 6 kor. Egyes szám ára >0 fillér. Egész évre 4 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Deák-tér 3. szám. A létminimum. Egy rémséges eset, mely a közelmúltban nemcsak a főváros, hanem az egész ország, sőt nyilván az egész világ társadalmát izgalomba hozta, sok olyan thémát vetett felszínre, amelyekkel foglalkozni, nemcsak ilyen sajnálatos események felvetődésekor, hanem igenis, mindig és mindaddig, mig orvosolva nincsenek, állandóan napirenden kellene, hogy legyenek. Ebből a garmadából, kiragadunk mi is egy szálat s próbálkozzunk meg hazai viszonyaink szerint megállapítani, hogy tulajdonképpen, mennyi is az a legkevesebb, amely egy család fentartására okvetlenül szükséges s hogy mennyi keresetének kell egy férfiúnak lennie, hogy egyáltalában családot alapíthasson. Az a szerencsétlen eset megmutatta, hogy emberek, kiknek havi keresetük, a főváros drágasága mellett, csekély hatvan korona, családot alapítanak s annak mind a hét tagját ruházni, élelmeznie, sőt taníttatnia kell s mindezt nem az Isten puszta ege alatt hanem víztől, esőtől, széltől meg hidegtől mentes hajlék alatt. Bizonyos, még vitatkozni sem lehet rajta, hogy ilyen kereset mellett egy ily nagyszámú, de még sokkalta kisebb családot sem lehet eltartani. Gyermekeket felnevelni. A létminimum, manapság városi lakost tekintve, leredukálva az igényeket majd a nullára, havi 200 korona, vidéki lakosnak 140 korona. Akinek keresete ezen alul van, annak családot alapítania nem szabad. S ezen a ponton kell tulajdonképen vesztegelnünk, mert ezt a pontot senki sem feszegette. Beszéltek az állam szűkmarkúságáról, mely alkalmazottait éhezésre kényszeríti, beszéltek a társadalmi igazságtalanságról, mely nem segíti azt, a ki a hazának élő, munkabíró s később adófizető polgárt ajándékoz. Szidták az állami berendezkedésünket, mely még adó- mentességet sem ad az ennyire szegény s csekély keresetű egyéneknek. Rosszalták a rettenetes drágaságot, a lakviszonyok türhetetienségét, szóval mindent, de mindent, mely közvetve, vagy közvetlenül a nagy tragédiához hoszájárult, csak épen azt nem szidták, mit szidni joguk lett volna, csak éppen azt nem gáncsolták, mit gáncsolni igazságos lett volna, nem nehezményezték azt, hogy ember, kinek keresete, a létminimumot el nem éri, családot alapit s mikor annak tudatára Elseje. Az asszony a kanapé sarkában húzódott meg. Mellette kis fia rugdalódzott, nevetgélt. Az ember a hús- és füszerkönyvet számolta. Újra meg újra kezdte. Aztán az előtte fekvő pénzt kezdte remegő kezekkel szétosztani. A kályha nehéz szagot gőzölgött ki, az olcsó szén kellemetlen gázát. — Két korona huszonkét fillérrel adósok maradunk, szólalt meg az ember. Szavai nehezen törtek utat a sűrű levegőben. — Csak nem teszem nevetségessé magam azzal, hogy két koronával adós maradjak. felelte az asszony. — De ha nem fizethetünk többet, Megmondtam elsején, hogy a számláknak nem szabad az ötvenkoronát meglialadniok. Elmegy és fizet, két korona huszonkét fillérrel adós marad. — Én, én megyek ? válaszolt hirtelen az asszony. Hogy én álljak meg az előtt a senki előtt és én kuncogjak nála két koronáért ? Én ? Hogy gondolod ezt ? Hisz kiégne a szemem. Két koronával, két rongyos koronával maradjak adós ? Te, hisz az utolsó napszámos, az utolsó utcaseprő felesége se tenné meg, Ha húsz korona lenne, ha harminc vagy negyven, de két korona . .. két koronáért alázkodjam ? Nem, ezt nem éred meg. A férfinek égett a két szeme, de hideg, közönyös hangon mondta: — Dehogy nem. El fog menni. Az asszony nem felelt. Végre a férfi megunta a szótlanságot, újra kezdte : — Igen, mondtam már elégszer, hogy takarékoskodni kell. — Takarékoskodni ? mondta az asz- szony előre hajolva, az ura arcába nézve. Hát lehet még jobban takarékoskodni. Az már nem takarékosság lesz, hanem koplalás. Nézd át ezt a könyvet. Találsz-e egyetlen tételt, amire nem lett volna szükség ? Mkuiemi-tt ű dijak a kiadóhivatalban. fizetendők- Megjelenik minden vasárnap. jut, hogy azt keresményéből eltartani nem lehet, kiirtja mind egy szálig s evvel akarja mintegy expiálni azt az eredendő bűnét, hogy számítás, gondolkozás nélkül ment a házasság biztosan előrelátható terhes szerződésébe, noha annak teljesíthetőségéről, illetve nem teljesíthetőségéről már jóeleve meggyőződhetett. Itt kell az államhatalomnak közbelépnie s miként a katonaság megköveteli az oly sokszor megsiratott kauciót, úgy az állam is megkívánja attól, ki házasságot köt, hogy vagy mutassa ki, hogy a létminimumra a szükségeseket megkeresi, vagy ha ezt nem tudja, akkor olyan kauciót tudjon letenni, mely keresetét a létminimumra kiegészíti. Ha azután < z állam ilyen beavatkozása meglesz, meglesz egyúttal a fizetések rendezése is. Mert az államnak szüksége van a házasságokra, mert katonára s adófizető polgárokra múlhatatlanul reflektál s azoknak létezése szoros nexusban áll a házasság- kötések számával. Nem akarunk mi a kaució behozatal mellett kardoskodni. Jól tudjuk, hogy mennyi tenger boldogtalanságnak szülőanyja az már hadseregünknél is. de azt viszont joggal követelAztán ebben a hónapban fát is vettünk az üzletből. Az is kitesz több mint egy koronát. Meg jói tudod, hogy mindennek emelik az árát. Mit akarsz hát tőlem. — Én semmit sem akarok. Én csak azt akarom, hogy érts meg már egyszer, hogy egy fillérrel sem költhetünk többet háztartásra ötven koronánál. Nem lehet. — Sajnálom. Én nem tudom ezt a csudát megcsinálni. Nekem vagy adj többet, vagy nem törődöm semmivel. — Ez maga. Ismerem már ezt. Nem törődik semmivel. Tehetek én róla ? Honnan vegyek többet? Lopjik? Hát nem főz, nem főz. Legfeljebb éhen halunk. Nem olyan nagyon rózsás az életem, hogy valami nagyon sajnálkoznám itt hagyni. Elhallgatott. Odakünn leszállt a korai est és a sötétségből sűrű pászmákat eregetett a szénszagu szobába. Az asszony sápadt arccal nézett a sötétségbe, amelyből észrevétlen bontakozott ki Gouda asszony árnyalakja. Teste könnyekkel kevert sóhaj.
