Szatmár, 1908 (34. évfolyam, 2-51. szám)
1908-09-13 / 37. szám
XXXIV évfolyam Szatmár, 1908. szept. 13. FÜGGETLENSEGI ES 48-AS POLITIKAI LAP. ELŐFIZETÉSI AK : Helyben : Vidéken : Egész évre 4 kor. Egész évre 6 Egyes szám ára IO fillér. kor. FELELŐS SZERKESZTŐ: Dr. VERÉCZY ERNŐ. Szerkesztőség: Petőfi-utca 1. szám. Kiadóhivatal : Deák-tér 3. szám. M > ű Útjait a k’adnhi vitaiban t't 7 elomlókMegjelenik minden vasárnap. ^ • •'/ A számok általában elég távol állanak a poézistől s a statisztika a legkevésbé élvezhető tudományok közé tartozik. Ami nem jelenti azt, hogy nem hasznos, sőt még azt se, hogy olykor nem élvezhető. Például egészen biztosak lehetünk abban, hogy a németek élvezettel olvassák a Franciaország fokozatos néptelenedéséről szójó statisztikai kimutatást. Örömmel olvassák azt a megdöbbentő megállapítást, hogy Franciaország igen sok vidékén három halálozásra csak két születés esik; hogy a jelenlegi viszonyok állandóságát tételezve fel, a francia nemzet minden nap 2500 lélekkel apad a Német birodalom lakosságához viszonyítva. íme, a statisztika poézise! Mert bennünket, kiknek nincs különösebb okunk osztozni Nagy Germánia jóleső megelégedésében ; bennünket, kiknek rokonszenve sokkal inkább a franciák felé fordul, az őszi hangulatok melanchóliájával vesz körül a statisztika rideg számsoraiból felénk áradó értelem; a közönyös, rideg számokból egy szomorú végzet szelét érezzük kicsapni, mely felé ez a csodálatos ország szinte matematikai pontossággal közeledik. Miért? „Mert minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha tnegvész, Róma ledől s rabigába görnyed!u — tanít meg rá a költő, vagy ahonnan ezt az igazságot a költő is tanulta : a történelem. Franciaországban az erkölcs „veszett meg.“ Nem a nagyképü, az örökérvényűnek hirdetett, de emberek alkotta, transzcendentális erkölcs, hanem az az egyszerű, mondhatjuk állati ösztön, melynek kettős alapvető elágazása: az ön- és fajfentartás. Az emberi raffinéria, i a kényelemszeretet ezt az ösztönt s az ezzel kapcsolatos erkölcsi felfogást forgatta ki sarkaiból s igy jutott Európának a szive, a múlt eszméinek bölcsője arra a pontra, hogy a XX. században — a statisztika szavaival élve — már csak 70 ember esik egy négyzetkilométernyi területre Németország 120 emberével szemben. Mindezt pedig nemcsak a túlságos rokonszenv mondatja el velünk. Mert bár a fent ecsetelt jelenség egyelőre Franciaország belügye, a statisztika adataiból leszűrhető igazság általános érvényű. Eszünkbe juttatja, hogy nálunk is megvan a hajlandóság arra a kényelemszeretetre, a családi vagyon megtartásának arra a spekulációjára, melynek végső kiesu- csosodása a dunántúli „egyke“-rend- szer. Nálunk is hovatovább jobban elkél minden „védekezés a tuibő gyermekáldás ellen.“ Nálunk is megvan a hajlam az élvezetek raffinált fokozására; megvan és hódit az az elv, mely az élvezetet önmagáért és csak a pillanatért űzi. E miatt nem lehet közömbös előttünk sem a francia statisztika megállapítása. E miatt kell felhívnia a mi társadalmunknak is a figyelmét a megkezdett ut veszélyességére. Sőt irányítania kell az állam szociális politikáját is. Mert az „egyke“, a tuibő gyermekáldástól való félelem csak bizonyos körökben alapszik a kényelem- és vagyon szeretetem A szegény embernek megélhetési viszonyai nem engedik meg azt a „fényűzést“, melyet egy nagy számú család jelent. Pedig ez a „fényűzés“ részben emberi rendeltetés, részben államiságunk talpköve. A magyar hegemóniát nemcsak a többé-kevésbé problematikus szellemi, hanem nagy részben a fizikai, a számbeli túlsúly tartja fent. Szükséges, hogy minél több magyar jöjjön e világra és tudjon megélni itt. Mert ez kulturális fölényünknek is biztosítéka. E kettős cél pedig állami lét mellett csakis jó kormányzati politikával érhető el; jó ipari, gazdasági törvényekkel, amelyek mellett valósággal kiaknázható legyen ennek a tejjel-mézzei folyó Kánaánnak minden kincse; amely mellett a kivándorló sok százezer itthon találjon Amerikát; amely mellett a mindennapi kenyér ne a családfő homlokán szántson barázdákat. Tessék intenzivebbé tenni az. őstermelést. Tessék megteremteni a. magyar ipart. Akkor itthon marad az. a sok millió, mely most külföldre, legnagyobb részt Ausztriába vándorol ki. A természet eléggé megáldotta hegyeinket, rónáinkat ahhoz, hogy másra ne szoruljunk nagy mértékben. Ha mégis ezt tesszük, úgy csak saját élhetetlenségünket okolhatjuk. Itt van például ez év első hét hónapjának külkereskedelmi statisztikája. Megtudjuk belőle, hogy behozatalunk értéke ez idő alatt 816T millió, kivitelünké 80f millió korona volt. Tehát 121 milliót adtunk a külföldnek. Hogy e kiadás mulhatlanul, minden körülmények között szükséges volna-e, azt megtudjuk a részletekből. Ezek szerint behozatalunkban legnagyobb értékösszeggel a textilipar készgyártmányai szerepelnek. Értékük 237'4 millió korona, mely összegben Ausztria 232'3 millióval részesedik. Ugyan miért? Hát nincs, illetve nem lehetne nekünk gyapjúnk, kenderünk, lenünk elég? Dehogy is nincsen! Hiszen Ausztria maga is nagy részben tőlünk vásárolja ezeket a nyers anyagokat! Csak gyárunk nincs elég, munkáskéz nincs elég, mely őket készgyártmányokká dolgozza. — Tessék ezt megteremteni; tessék aztán közönségünket rákényszeríteni az itthoni bevásárlásra. Végeredményben: tessék megteremteni az önálló vámterületet ! Beszélő számok. SZATMAR
