Szatmár, 1908 (34. évfolyam, 2-51. szám)
1908-02-02 / 5. szám
február 2 S Z A T M Á R 3 570.147 (27.4%), nem tud 1.504.647. Ezekből a számokból tehát kitűnik, hogy nyelv tekintetében a magyarság 4°/0-kal múlja fölül a nemzetiségieket. Ha a magyar nyelvtudása általában vétetnék alapul, ez az arány 79%-ra emelkednék. De mert nem nyelv, — hanem az irni-olvasnitudás lesz valószínűleg a feltétel, az arány igy alakul : a 2.248.166 magyar közül ir-olvas 1.820.410 (81%); a nem magyarok között ir-olvas 1.143.797 (55.1° o), a magyarság többlete tehát 676.613. Elég tekintélyes különbség • arra, hogy a magyarság politikai túlsúlyát megóvja. A nemzeti politika egyik alaptétele azonban az lévén, hogy csak az az állampolgár gyakorolhat politikai jogokat, folyhat be a közhatósági tevékenység irányításába, aki az államnyelvet érti és használni tudja, ha az összes polgárok választói jogát az irui- olvasni tudás feltételéhez kötjük, okvetlenül meg kell követelnünk, hogy a magyar nyelven irás-olvasás alakjában valósuljon meg az a föltétel. Ezen az alapon pedig a nemzetiségek! 1.143.797 Írástudójából csupán 453.885 (38%) lesz választó, mivel csak ennyi tud magyarul is irni-clvasni. Ez a különbség pedig lényeges. Mert az 1.820,410 Írástudó magyar választóval szemben, csak 453.885 írástudó nemzetiségi választó állván .— a magyarok számának egynegyede — a magyarság fölénye biztosítva van. Ez a különbözet pedig csak úgy csökkenhet, ha a nemzetiségek megtanulnak magyarul. Ez pedig csak úgy történhetik, ha magyarnyelvű iskolába járnak. Tudjuk, hogy a nemzetiségek ellentállásának fészke az iskolájuk, amely útját állja a magyar nyelv megtanulásának. A fentiekből tehát láthatjuk, hogy mily fontos és mily messzire kiható következésekkel jár, hogy a magyar nyelv szerepel-e a választói jogosultság elnyerésének feltételei között. A függetlenségi párt egyetlen tagjának se szabad ennek követelésétől el- állani. A legsúlyosabb hazaárulást követi el aki ellene lesz. És ha a magyar nemzeti túlsúlyt akarja a parlament megvédeni, ne a többes szavazat. körül motoszkáljon, hanem a magyar nyelvnek adja meg törvényes, ősi jogát. A HÉT. — Szavak-szavak-szavak. Ezzel jellemezhetjük a delegáció múlt heti ülésein történteket. A félhivatalos kormánysajtó elragadtatással emlékezik meg Aerenthal külügyminiszter kegyességéről, aki oly úri előzékenységgel hallgatta végig a delegátusok „nemzeti“ kifakadásait. Igazán nagy áldozat volt ez a külügyminiszter úrtól. És megható az ő türeliüe. Hálásak lehetünk érte. Azért ugyan minden marad a régiben. A hadsereg lobogója feketesárga,"a magyar ezredek, i katonai épületek címere a kétfejű sas, a a tengeri lobogók az osztrák császári ház családi színe, címere az osztrák címer . . . éppen úgy, mint régen. Mindenesetre rokonszenvesen viselkedtek a delegációban mágnásaink. Thoroczkay Miklós gróf a román királynak és kormánynak a magyarországi román agitátorokkal folytatott veszedelmes trafikálásáról rántotta le a leplet ; Zichy Tivadar gróf a magyar cimer és lobogó jogának érvényre- juttatását követelte erélyes és önérzetes hangon. Szeretnek felszólalását egész terjedelmében reprodukálni, nemcsak bátor igazságáért, de azért is, hogy mindenki újból átérezze, micsoda gyalázatos, alávaló jogtiprással fizet a közös külügyi kormány a rávesztegetett sok milliókért. Minden úgy van, konstatálja Zichy gróf, mint az annyit szidott Kálnoky idejében. Egész külképviseletünkben, hadi tengerészetünkben csak az osztrák jelvényeket látjuk. Magyar zászló magyar cimer, magyar szó sehol, sehol. Ellenben évek óta törik a fejüket Bécsben a „közös“ cimer kisütésén, ami sehogyse sikerül, aminthogy képtelenség is. A közös cimer közös államot, Gesammtmonarchiát jelent, ez pedig ellenkezik a magyar közjoggal és Magyarország állami önállóságával — monda Zichy Tivadar. Hiszen ezért kellene a közös cimer Bécsnek ! — A külügyminiszternek pedig ezekre egyetlen szónyi felelete sincs, hanem beszél a macedóniai rendszabályokról . . . S a végén természetesen megszavazták a külügyi költségvetést az utolsó millióig. civilizált csúfság nem akar következetlen lenni . . . Nemsokára újra kinyílt az ajtó és ünnepélyes küldöttség lépett be, hogy a költőnek köszönetét rebegjen. Jött a Díszlet, a Botrány, a Divat, a Milieu és az Irány. Végül beosont a Bohóság, bukfencet vetett a levegőben és vidám akrobata mutatványokat végzett a padlón. — Én vagyok a Vicc-király, —• mondta — uralom az egész világot, amióta öreg barátom : a Humor meghalt. Valóban a teme- tőben’fekszik eltemetve, nem tetszhalott, való- szinüleg — doktor kezelhette. Nevetett ezen az elcsépelt tréfáján. A költő igen udvariasan fogadta a küldöttséget, a nőknek bókokat mondott és biz- tositotta a Botrányt és a Bohóságot legnagyobb jóakaratáról. Büszkén vonult el a vegyes társaság. Néhány perc múlva visszajött a Bohóság, csörgősipkáját megzörgette és kijelentette, hogy valamiről megfelejtkezett. — Miről ? — kérdezte a költő. — Megfeledkeztem — bucsuviccet mondani, — jegyezte meg vidám hangon és kiröppent jelentékeny személyiségének tudatában. Alig ocsúdott fel a költő ijedtségéből: már újabb látogatót pillantott meg az ajtóban. — Nem ismersz, nem láttál még soha ? — kérdezte egy szelíd hang. — Nem, — felelte haragos pillantást vetve a nőre. — Tudom, mert én vagyok a Múzsa, — szólott szigorúan. — Ah, a Múzsa, örvendek nagysád, még eddig nem láttam önt . , . Részemről van a szerencse, — folytatta. Foglaljon helyet. Parancsol illatos havannát, egy pohár konyakot ? A Múzsa keserűen mosolygott. — Nem tudoK szivarozni, nem állok az idő magaslatán, mert már nagyon öreg vagyok, — mondta elgondolkodva. Konyakot ? Azt nem ismerem, én csak a kasztiliai forrásokból iszom ... És csodálom a felületességedet és komolyan kérdezem, mért nem tartasz velem ? Van tehetséged, azt látom, de te visszaélsz az adományoddal. Hírnevet szerzek neked, amennyit csak akarsz, lelkesedést a szép és nemes iránt és számtalan mást . . . — Ó, te nem csábitasz el nemes ajánlataiddal, — felelte fölényesen, nem akarok A katonatiszti fizetések felemelése midegyre föiszinre kerül. Nem értjük, mit álszemérmetlenkednck ezzel annyit. A kiskutya is tudja, hogy bevégzett dolog a fi- zetésjavitás. Beck—Wekerle et comp. már régen elintézték. A függetlenségi pártot vagy a követelményt akarják talán megpu- hitani, előkésziteni ? Ugyan. A kvótaemelés után megadunk mindent, amit fentről parancsolnak. Ezt pedig parancsolják, No persze, nem nyíltan. Wekerle megígérte, Wekerle akarja, hát meg is lesz. Igen élénken emlékszünk a miniszterelnök kijelentéseire, amelyekkel a múlt évi december 13-án a pézügyi bizottság ülésében — a „Magyarország“ tudósítása szerint — „igen melegen emlékezett meg a tisztek anyagi érdekeiről“ . . . Hát hiszen szép, hogy a közös tisztek kedvéért a honvédekét is emelik, de ez még nem nemzeti vívmány, t. Ház. Domahidy Sándor. Egy munkás, tevékeny, puritán tisz- tisagu életet szakított ketté a múlt héten a halál. A magyar föld őserejének egy nemes, igazán nemes tölgyhajtását döntötte le a végzet, váratlanul, könyörtelenül. Domahidy Sáudor halálával újra kevesbedett azoknak a fajmagyar magyaroknak száma, akik már úgyis oly kevesen vannak közöttünk. Eltűnt körünkből az ősi, a magyar földből és a magyar levegőből fakadt virtusoknak egyik megtestesülése. A nemes ur, aki magánéletében mintaképe volt a szorgalmas, soha el nem fáradó gazdának, a finom, fenkölt érzésű férjnek, aki három évtizednél hosszabb házasélet után is az első évek rajongó gyöngédségével szerette hitvesét; az odaadó családfőnek, aki gyermekei boldogságát munkálta szüntelenül. Es mintaképe volt a közért tevékenykedő magyar urklasszikus lenni, akit csak az utókor fizet meg. A lelkesedés nem jól kamatozik. Vígan akarok élni, enni, inni, kacagni, csókolni. Jobb szeretem az osztrigákat és a pezsgőt mint az ambróziát és nektárt. Hírnév ! Nem egyéb, mint hangzatos szép szó; az utókor dicsőitésétől még senki sem lakott jól és a jövendő mámorra a földi zálogháztulajdonos nem ad egy fityinget sem. Ne zavarj ily üres ígéretekkel, különben kikacag a teli Wert- heim-szekrény. Minek kell nekem tehetség, a természetnek nem kellett volna fáradni. Az én tehetségem a közönség középszerűségében rejlik, ez adja a tántiemeket. Szóval nem szeretem fölizgatni magamat, — Te javíthatatlan vagy, — válaszolta a szelíd hang. Körülnézett a szobában. Elegendő volt egy pillantása és meggyőződött arról, hogy a költészet nem honolhat itt. És szótlanul távozott a Múzsa a tantiem — otthonból . . . Amikor ismét kopogtak az ajtón, a költő hangosan felkiáltott: —■ Ferenc, miért nem jelenti . . . E pillanatban fölébredt délutáni alvásából. — Micsoda bolond álmok voltak, — morogta bosszúsan. A következő pillanatban Ferenc ezüsttálcán levelet kozott be. Felbontotta. A színház ebben azt jelentette, hogy a legjabb vigjátéka — pályadijat nyert
