Szatmár, 1908 (34. évfolyam, 2-51. szám)
1908-06-14 / 24. szám
2 SZATM Aß junius 14 hogy a lakosság lelki igényeinek, tehát Ízlésbeli, sőt mondjuk: művészi fejlesztésének követelményeit is éppoly figyelemben kell részesítenünk. Szatmár külseje, egyes házak, még a legújabbak is, csak úgy, mint egész utcák, városrészek megépitési módja, stílusa, elrendezése elég világosan bizonyítja, hogy a mód mellett a műérzék nagyon is háttérbe j szorult. Ha pedig ilyen irányban mélyebben is kutatunk, hamarosan meg keli állapítanunk, hogy a lakosság általános műizlése, s minden ezzel kapcsolatos kérdés iránt tanúsított érzéke nagyon is fejletlen. Minden arra utal tehát, hogy a szép, a nemes formák, a művészi stílusok iránt való érzék felébresztessék, a szunnyadó, öntudatlan mii ízlés hivatott, szakszerű nevelés, vezetés, irányítás mellett kifejlesztessék. Ebben az irányban még nem történt semmi lépés nálunk. És mig például a szomszédos Nagybánya egy uj, a magyar képzőművészet megújhodását jelentő művészeti irány melegágya lett, amelyből a modern magyar festészet kisarjadt, — nálunk egyedül a zeneiskola jelzi, hogy a gyomor és a garat mellett a szív és az agy igényeivel is törődnek néhányan. Éppen ezért kultúránk életében korszak- alkotónak kell mondanunk azt a mozgalmat, amely Szatmáron a képzöművésze'-ek és az iparművészet otthonát, melegágyát akarja megalapítani. Néhány lelkes, szakképzettsége és művészi hivatottsága révén teljesen illetékes fiatalember: Ocsvár Rezső, Papp Aurél, Hatvani Béla, Kiszely Árpád, a szatmári középiskolák rajztanárai, művészeti iskolát nyit Szatmáron. Tervüket részletesen ismerteti és teljesen igaz érvekkel, alaposan meg is indokolja Papp Aurél egy kis, rózsaszínű füzetben, amelyet a napokban küldtek szét a városban és ingyen osztogatnak a könyv- kereskedésekben. Ez iskola 4 — 4 hónapos tanfolyamaiban, amelynek minden férfi és nő tagja lehet, akinek valamelyes művészi érzéke vagy tehetsége van, a figurális és csendélet-rajzolást és festést, valamint művészi kézimunkák és ipari tárgyak tervezését tanítanák. Minden tanítvány a havonként fizetendő tandíj ellenében az összes tárgyakat, heti 8 órán, tanulhatja. Tehát úgy a pusztán időtöltésből festegetőknek, mint a magasabb igények kielégítésére törekvő iparosoknak egyaránt figyelmére és pártolására érdemes ez a vállalkozás. Természetes, hogy az iskola berendezése és elhelyezése anyagi befektetéseket követel, amelyet véleményünk szerint a város közönsége, a kulturális költségvetés fedezetéből kell, hogy hordozzon. Alig hisszük, hogy volna a közművelődés fejlesztése érdekében pártolandóbb intézmény, mint ez az iskola, amelynek szervezőit nemes törekvésükben osztatlan erővel támogatnunk kell. E vállalkozás eredménye városunk műveltségi szinvonalának mértéke leend. A HÉT. Nemcsak mi vagyunk, akik nem találjuk egészségesnek azt a módot, ahogy a kormány minden törvényjavaslatot áthajszol a parlamentben. Mindennek van határa, és ha a kormány minden, kizárólag szakkérdéseket érintő javaslatával szemben a képviselők hozzászólását bizalmi szempontokra hivatkozással megakadályozza, ez nem csupán a parlamentárizmus végleges elziillését, de egyúttal egy csomó nyomorék uj törvényt fog eredményezni. A régi kormányok egyik bibiéül a nemzet érdekeinek figyelmen kívül hagyásával hozott törvényeket szokták fölróni. És ha a kormány, bármiféle okokra hivatkozva, hasonlóképpen cselekszik, s az Ígért és várvavárt jó, okos, egészséges törvények helyett megint egy sereg lehetetlen, félszeg, hiányos törvényt akaszt a nemzet nyakába, Wekerle és Andrássy a megmondhatója, miféle politikai és szociális következései lesznek annak, ha a nép tudatára jő az „uj korszak“ ilyetén való megnyilatkozásának. emelne saját költségén, amely 15—20 év múlva a' város tulajdonába menne át. Ennek óriási előnye lenne a városi közönségre, amely akár Erdőd, akár Bikszád felé a piacról indulhatna, küldeményeit itt adhatná föl és vehetné át. Ez állomás egyúttal a város központjába terelné az egész idegenforgalmat, amiből viszont a kereskedőknek és iparosoknak volna nem kis hasznuk. A terv ellen semmi alapos ellenérv vagy kifogás nem emelhető. Éppen azért fölötte érthetetlen a szatmári kereskedők állásfoglalása, akik ellene vannak, anélkül, hogy igazi, komoly, elfogadható okot felhozni tudnának. Úgy tudjuk, hogy a kereskedők elsőnek a saját érdeküket szokták tekinteni. Ez a terv pedig nekik proponál legtöbb előnyt, hasznot. Ellenvetéseik tehát legalább is érthetetlenek, de mindenesetre különösek. A kérdés egyébként a junius 11-iki közgyűlésen került vita alá, ahol a városatyák véleménye megoszlott. A Deák-téri megállóhely mellett a polgármester mondott komoly érvekben gazdag beszédet; támogatták a tervet Farkas Antal és Pethő György ; ellene szólalt föl Veréczy Antal és Fechtel János. Kelemen Samu kifejtette, hogy a mereven ellentétes véleményeket az ügy nem ismerése okozza, s ezért az illetékes körökkel való aiapos megismertetés céljából a napirendről való levételt indítványozta. A közgyűlés ezt elfogadta s igy a kérdés további tanulmányozás alá került. Művészeti iskola Szatmáron. Be kell ismernünk, hogy Szatmár város a művészetek pártolásában és a műizlés fejlettségében nem tartozik a vidék első városai közé. Sokkal kisebb, általunk ősi szokás szerint lenézett vidéki városkák régen túlhaladtak bennünket. És amikor mindent, bár a legmérsékeltebb haladás szemmeltar- tásával, elkövetünk városunk gazdasági fejlődése érdekében, nem szabad elfelednünk, A férfi. — A Szatmár eredeti tárcája. — Irta: Matüde Serao. A hályha barátságosan világított a szoba sötétjébe. Időről-időre egy fehér kéz színesedett bíborossá, amint odanyúlt, hogy szenet tegyen a kályhába. fA három fiatal leány álmodozva mély hallgatásba merült. Mindegyik azt képzelte, hogy most egyedül van, valami határozotlan, kifejezhetleu merengés ült arcukon, az idő és tér fogalma teljesen eltűnt előlük. Az alkony leszabott és mindnyájan érezték a hallgatás szükségességét. Az egyik, besüppedve karszékébe, hátradőlt fejjel és csukott szemekkel, aludni látszott: a másik kendőbe burkoltan, székében előrehajolva álmodozott; a harmadik, lábait a zsámolyra helyezve, gépiesen élesztette a tüzet. Nem lehetett látni, vájjon szőkék, barnák, szépek-e, vagy csúnyák, egészségesek, vagy betegek : csupán a szoknyáik széle volt látható, mely sajátságos színben játszott a lángok világításában. Minden nyoma a kornak, állapotnak és helyzetnek eltűnt: árnyékok voltak az árnyékban. Egy órai csend után az egyik elkezdett beszélni. Senkinek sem szánta azt, amit mondani akart, a sötétséghez beszélt. Hangja gyenge volt, olykor titokzatos gyöngédség hullámzott benne. ■— Szeret. Különös módon ismerkedtem meg vele egy gyermekkórházban, a melynek falai fehér márványból voltak és telve volt vidám mosollyal. „A kápolna telve volt: két kis fiút bérmáltak. ő lehorgasztotta fejét, de nem tudom. vájjon imádkozott-e . . . mégis, ahogy megfigyeltem, láttam, hogy ajka mozgott. .. Szőke feje, igy ima közben, hihetetlen édességet fejezett ki. Rám nézett kék szemeivel, melyeknek sápadt és átható azúrja sajátságos fényességgel töltöttek el. „Nem vétkeztünk . . , Ahhoz a jó istenhez imádkoztam, akiben ő hitt; szivünket ugyanazon isteni szerelem derűje hatotta át. Amikor a misének vége volt, mélyen meghajolt az oltár előtt és felém fordult : távozott. Később,:boldogasszony napján, virágcsokrot kaptam, fehér gyöngyvirágból és liliomból. Elküldtem neki szantálfából készült olvasómat, amelynek szemei az ujjak dörzsölése alatt finom, titokzatos illatot leheltek ki. Vasárnaponként a Serolomini templom előtt találkoztunk. A kapunál várt és reszkető kézzel nyújtotta át a szentelt vizet: aztán együtt keresztet vetettünk. Kissé távol ült le tőlem, de tekintetünk nagyon gyakran találkozott. Az Ur bizonyára nem sértődött meg ily tiszta érzelem miatt. Elolvastam a szent Szüzhöz szóló imádság első fejezetét, amely valósággal költői hym- nus, azután odanyujtottam neki a könyvet, hogy ő is elolvassa az ő részét. „Együtt távoztunk, de nem beszélgettünk egymással. Hazáig kisért, anélkül, hogy karját nyújtotta volna. Alig érintette kezemet bucsuzáskor. Naponként gyengéd leveleket irt hozzám, amelyek finom költészettel, elmésséggel és kedéllyel voltak telve. A valóságban elméjéből az ideáknak oly kisugárzása hullámzott elő, hogy teljesen uijá születettnek éreztem magam általa. Minden reggel válaszoltam neki, és igyekeztem hasonló gyengédséget adni szavaimnak, ugyanazon finom rezgést érzelmeimnek, mint a milyen az övé volt. Szerettük egymást, mivel ugyanazon dolgokat szerettük : a sápadt eget, az őszi éjjeleket, a kék tavakat, melyeknek acélos tükrében a hold sugarai játszottak, a templomok szürke márványát, a hideg és kemény köveket, amelyen a térdek sanyargatják önmagukat; szerettük egymást, megfagyott könnyeinkben, a melyek csillapítják az idegek izgalmát és kioltják a gyönyörök lángját; szerettük egymást a csendes és nyugodt mosolyokban, melyek a végtelenbe irányulnak; az isteni költőkben, mint Lamartine vagy Vigny; minden földi érintkezés megvetésében és abban a törekvésben, amely mind magasabb és magasabb célok felé visz . . . A hang elhallgatott, mintegy megtörve
