Szatmár, 1908 (34. évfolyam, 2-51. szám)
1908-06-07 / 23. szám
2 SZATM AR junius 7 rezdül meg szavainkban, mert búcsúznunk kell tőled örökre ! . . . Vájjon örökre-é ? . . . talán mégsem ! Hiszen abban a koporsóban nincs bezárva a te lelked. Az a lelek, mely annyit munkálkodott, mely hitt, szeretett, az a lélek nem halt meg, hanem mint az isteni lélek egy szikrája, tovább folytatja léteiét. Nyomai, emlékei fényes pályádnak ragyogni fognak előttünk, tettre, munkára lelkesítenek bennünket. Igen, munkára lelkesítenek, mert a te földi pályád a munkás életnek mintaképe volt. Akik téged a püspöki székben mint megtört aggastyánt ismertek, alig tudják elképzelni, hogy az alkonyra szállt élet estéjét milyen izzó munkában megfutot életpálya előzte meg. Csak mi tudjuk, mert mi láttuk azt a soha meg nem szűnő munkásságot az egyházi és polgári élet, a társadalom, a család száz meg száz érdekei között megosztva, soha nem fáradva, jutalmat nem várva, nem kérve és soha föl nem panaszolva . . . dolgozni, fáradni másokért, a közügyekért s csak utolsó helyen önmagadért. Mi láttuk és bizonyságot teszünk, hogy a te munkásságod valódi apostoli munka volt. Hosszú volt az ut, melyet bejártál, sokan félúton leroskadnak, kifáradnak, — Te sokáig győzted erővel, különös kegyeltje valál az Urnák. Kimagaslottál mint százados tölgy a bokrok között, viselve bár a vihar nyomait — jól esett rád föltekintenünk. S most a midőn az Ur magához hivott, a tisztelet és kegyelet koszorúit hoztuk sírodra, hiszen egyebet nem adhatunk neked. Letesszük e koszorukat egyházkerületünk, s az egész magyar református egyház nevében sírodra azon fájó sóhajjal: legyen nyugalmad csöndes a hosszú fáradság után ! Kedveseidet védje a gondviselő jó Isten. Lelked, a mely annyi szépet alkotott, annyi nemes munkát végezett, találjon irgalmat, kegyelmes Ítéletet az Ur széke előtt, nyerje meg az idvességet ama szebb hazában, a mi urunk Jézus Krisztusért. Ámen. A HÉT. Eddig azt hitte a politikai világ, hogy a minisztereknek csak politikai bizalomra volt szükségük. A legújabb idők kiderítették, hogy a kormányhatalom egyúttal szaktekintélyt és a tekintély abszolút elismerését is jelenti. Néhány törvényjavaslat tárgyalása derítette ezt ki. Az uj elv apja az igazságügyi miniszter, aki szerint az ő javaslatai oly tökéletes alkotásai jogi elméjének, hogy azokhoz egy ujjal se szabad nyúlni. Ez az elv ugyan közelebb hoz bennünket Peking- hez, mint Londonhoz, de ha az ország többsége azonosítja magát a miniszter felfogásával, végre is, semmi közünk hozzá. Avagy talán nem a nemzet többségének felfogását képviselték amaz ötvenhét képviselők. A nyomorgó ügyvédekről és az ügyvédek árváiról atyailag gondoskodik az igazságügyi miniszter. Az ügyvédi nyomor okainak : a nem nyomorgó ügyvédek tisztességtelen üzérkedésének megnyirbálására azonban nem gondol senki. Pedig egy kis rendcsinálással, ebben az irányban, sokkal többet használhatna az ügyvédeknek és a polgári tisztességnek a miniszter, mint mindenféle nyugdíjjal, ami bizony sokkal szebben fest, mint amilyen hasznos és értékes valósággal. De jó dolguk van a pestieknek. Hol Kolompár Tutáékban, hol Polónyi--Lengyelékben, hol meg Bourbon hercegekben gyönyörködhetnek. Csupa érdekes látván nyosságban van részük. Vagy úgy ? Hogy a büntető igazság fenséges fóruma a törvényszék és megyeháza nagyterme ? És hogy a humanizmus, a felvilágosultsag harca indul a muzeum csarnokában ? Lehet. Az igazságérzetünk azonban szomjas maradt ott. És a párviadal megszűnésének leghalványabb reménye se támad bennünk itt. Mivelhogy már még szebb beszédeket is hallottunk erről. Még okosabb emberektől. Ott voltak Hajdú vármegye és Debre- czen város tisztikara Veszprémy főispánnal élükön. Az összes katonai tisztikar, valamennyi állami, bírósági, tisztviselői kar. A római kath., ág. ev., izraelita papok és tanárok. A nagy templom szorongásig megtelt, csak kis része juthatott be a közönségnek. A főiskolai énekkar öszhangzatos éneke után Antal Gábor püspök imádkozott a tőle megszokott biblikus kenetteljes áhítattal. Majd Kenessey Béla erdélyi püspök mondott hatalmas erejű beszédet, méltatva az elhunytnak egyházi és hazafiui érdemeit. A templomi szertartás után megindult a. menet a fő- és Kossuth-utcán a temetőbe, hol már akkor egy nagy sokaság helyezkedett el, s adott sok munkát a rendőrségnek. A temetőben Biki Károly szatmári esperes mondotta a következő rövid búcsúbeszédet : „Keletről jöttem“ ezek valának első szavaid ezelőtt IP mikor először léptél e város földeié, mint megválasztott püspök. Keletről jöttem én is, sírod széléhez, abból a vármegyéből, mely szükebb hazádat akotá 76 éven keresztül , . . Jöttem abból az egyházból, annak az egyháznak templomi szószékéből, melyben lelkipásztori pályádat mint segédlelkész megkezdetted . . . Jöttem abból az egyházmegyéből, melynek 32 éven át kormányzója, esperese voltál, s abból az esperesi székből, melynek díszt, fényt adtál . . . Jöttem, hogy elsírjam -gyászunkat s végbucsut modjak sírod mellett. Midőn szükebb hazádat, bennünketelhagytad, hogy elfoglald díszes püspöki székedet, én mondottam a búcsúbeszédet hozzád a szat- mármegyei lelkészikarnevében.Smost ugyanazok nevében, sőt egy egész egyházkerület nevében mondok végbucsut tenéked, mert a te orczádat senki nem láthatja többé közülünk. Akkor nem a fájdalom, hanem a di- csekedés hangján vettünk tőled búcsút azon tudatban, hogy nem elvesztettünk, hanem megnyertünk főpásztorunknak s rólad egy fénysugár reánk is esett. Most a fájdalom A Mester utón. A Szatmár eredeti tárcája. — Irta : Rejöd Alpár. — Pálmafák barnán árnyéklották az utat. Gyöngyös homokszemek reszkettek össze a napcsóktól, nagy gyikok, zöldarany zomán- cosok lomhán kúsztak a kardlevelüek közé. Zizegtek a kékszárnyas bogarak és kéjesen -— piros kelyheken — megreszkettek ezer- fénylésü libellák. A légben selymes leliel- letfonál úszott, szivárványszínű. Mindenütt szín, színek, fénylők — csillámlóan ragyogók. De ő, a fára ki mászott, mindezt nem láthatta. A lankáson nagy tömeg ereszkedett alá. A Mester jött. Hozsánna szállott feléje, és körülötte a vének, írástudók nagyhangú és ékesszavu dicsérete. Az emberek pedig elfeledték tengernyi bajukat, ezer bajjal és keservükkel nem gondolának — az élettel; a nagyság szinről-szinre látásától büvölten követték a Mestert. És magukat imádták benne : az Embert! Zajlás, moraj zúgott. De a Mester meghallá a sirámot, az szállá a pálmafáról, holott a világtalan ülne : Mester tégy irgalmat rajtam! Csititák pedig őt, hogy ezrek örömét egy ne zavarná, egy fájdalom. De ő erős vala vágyában és ismét kiáltott : rabbi, irgalmat. Elébe áltanak magasak, akik elfedték a rongyokba öltözöttet, hogy a duskőntö- siiek ne botránkoznának meg rajta. De a Mester félreinté a buzgókat: mond mit kívánsz! Hogy lássak! Lágy boldog és láss ! És megindult a Mester, hogy menne a városba. Az pedig leugrott a fáról és látott. És látá, hogy köntöse rongyos, mig a véneké ékkőtől csillogó. És látá szakállát ősznek és kuszáltnak portól piszkosan, a pálmás ifjaké pedig olajjal megkent és fényes-illatos. És látta, hogy teste csenevész, idétlen, de izmosán sudárak a délceg fegyveresek. Látta: kőtálon előtte dara-étel s a kíséretben vivék aranyedényben étekfogók gyümölcseit a földnek. Látta silány foszlányfedte sátrát, hajh a vének cédrusosz- lopu bársony baldachin alatt haladtak. És látta sásból és sárból formált fekvőhelyét s a selyemmel párnázott hordszékeket, amiket a vének után vivének. És látta szerette asszonyát — akit oly szépnek gondolt, mint akiről dalolták: Sáron rózsájához vagy te hasonló ! — hogy ó jaj, ráncokba hulló sáp- padt arca, fények nélküli két szemével és csapzottan sárga hajjal, aszott ajakkal és nyomom testtel állott előtte, mig a kiséret lányai mind megannyi napsugaras tündér fehérlő Kanurel hegyéről. Látta — mire eddig nem gondolhatott: a fényt és a nyomort. Elégedetlenség szállá szivébe és földre veté magát, asszonyának mondván: Mirjám, hogy mért kelle látnom, látnom ! Hírül vivék pedig ezt a mesternek és ő elborulva súgta: — Nem lehet az emberért eleget tenni és nem lehet az embert az eredendő bajtól: az Elégedetlenségtől megmenteni. S bogy a hegyek fölé fölnézett: a légben mintha egy pohár — a csalódásé — szállna feléje. Szállott, szállott ... A halászok úgy sírtak, fekete árnyak úsztak utánok, de a Mester ment tovább a hegy felé, szomorúan az ő szivében . . . II. A mester a városból jött. A zaj már bugássá vált, mint ezernyi ember nehéz sóhaja és hangzott körötte egyre. Aztán a zaj is elhalt. Ő lerázta saruiról a port és mondá magában : Itt csend van. És a szivekben is. A város ezer szenvedélye itt nem lüktet. Itt nincs viharzó szerelmes ifjúság. Itt nincs életnek élőkadaverje. De a nyugalom, a béke. Itt keresek magamhoz méltó tanítványt. Ki csak engem hallana, értem élne. A dombon lassan jött egy halotti menet. — Egy ifjút hoztak társai. Anyja és kedvese követték őt, zokogva.
