Szatmár, 1908 (34. évfolyam, 2-51. szám)

1908-05-31 / 22. szám

4 SZATM ÁR május 31. hát ? Csak nem — otthon ? Avagy hónap végét érzi ? Mert elmaradását nem merem a közömbösség okával magyarázni. És mégis . . . Emlékszem, talán két. évvel ezelőtt Buffalo Bill szintén hónap végén ütötte fel sátorát, melybe jóval magasabb taksák mellett lehetett belépni, mint Thália templomába s még se panaszkodott csaló­dásról. Sajnálnám, ha hangsúlyoznom kel­lene, hogy az ország első akadémiájának jeles növendékei már csak önmagunkra te­kintettel is föltétlenül megérdemelnek legalább annyi figyelmet és érdeklődést, mint neve­zett ur „Wild West“-je minden ő látványos­ságainak dacára. Ezek urán áttérve a színészekre s elő­adásra, felhívom a közönség figyelmét a „jelesen végzett“ jelzőre. Mert ez sokat megmagyaráz és kritika már önmagában is. Az előadó művészetben ugyanis irányok vannak. Ott van pl, a nemzeti színház irá­nya, mely többé-kevésbbé irányt adó a sziniakadémiára nézve. Akik ennek az irány­nak és müintézetnek hívei, a maguk ré­széről is egész nyugodtan megadják bemu­tatkozott növendékeinek a jelest. Az ellen­lábasok már szigorúbban osztályoznak. Olykor a fejüket is megcsóválják s bizony (egy-egy erősebb jelenetnél) a sok fölösle­ges páthosznál és mimikánál közel állanak ahoz, hogy elbuktassák a növendéket. Ilyen jelenet bőven akadt a „Becstelenek“-ben. Elvégre azonban ezek elvi kérdések. Ha egyik irányon belül maradunk és ennek mértékével mérjük a benuitatkozottakat, be kell vallanunk, hogy derék mi nkát végez­tek, megérdemlik a jelest. Mindenesetre so­kat ígérnek abban az irányban, melyen el­indultak. Némelyik közülök egy-egy szerep­körben már is művészit ad, pl. Harsányi Rezső, Czobor Gyula, Dobos Margit. Má­siknak tanulásra, megfigyelésre, önfegyel­mezésre van még szüksége, főleg a páthosz és mimika terén Andrási Dénesnek, meg Andor Máriának, de önmaguk garantálják már jövőjüket, mely részint a Nemzeti, ré­szint a Vigszinház irányában viszi őket. HÍREK Szobrok. Mostanában ismét két nagy fia iránt rótta le a kegyelet és bála adóját a nem­zet. így mondta egyik szónoka az ünnepsé­geknek. így szokták mondani máskor is, a többiek is. Hat valóban olyano.*. a mi szo- boremeléseink, mint az adófizetés. Erezzük, hogy tartozunk vele, néha egy lelkes pilla­nat hatása alatt szavazzuk meg a magunk terhére, — és aztán helyt is kell állnunk, igy kívánja a becsület, hát le is rój jak. Es az „ideális“ követelmények kedvéért az a különbség a kétféle ado.erovás között csak- , ugyan megvan, hogy a szoborért nem lehet végrehajtani bennünket. Ezenkívül azonban minden velejárója a kényszerű cselekvésnek megvan a mi szoborügyeinkben. Csinálunk szobrot, leleplezzük és átadjuk valakinek, hogy őrizze. Mi . . . mi ? H it nem elég, tia a szobor hajdani élőjét dicsőítjük, érde­meit magasztaljuk? Mi megyünk aztán a magunk utaiu. Amely ugyan nem a magasz­talt pályafutással esik eg-ybe, de eredmé­nyekben, már tudniillik reánk nézve nem lesz kevésbé gazdag. És mit is akarnak a néhaiak? Elégedjenek meg a szoborral, amely végül is sok pénzbe kerül, és sok j kínos fejtörésébe az ünnepi szónokoknak. ! I Jegyzetek. Ismét akadt egy kis szenzáció. Egy hercegnő szökött meg egy soffórrel. Her­cegnő, akinek egyik batyja, bizalmas embere a németek nagy Vilmosának és a többi szintén elég nagy pont a legfelső tízezrek között. Képzelem, nagy lehetett minden söffórök öröme, akárcsak annak idején a rigójancsiké. Később kiderült ugyan, hogy a soffór^nem amolyan sofíőr, nyug', lovas főhadnagy, ki a megtalálás reményével ke­resi nemesi előnevét. De hát ez nem nagyo i osztja a békés polgárság örömét. Mégis csak deré.c legény az a fiatalember! Es megindulnak a lélektani magyarázások, amelyeknek végén kisül, hogy az ember ember, ha még olyan hercegnő is. E« a kárörvendő tudat aztán kibékiti még azokat a mamákat is, akik első felhevülésükbeti talán aprehendáltak a szegény hercegnőre, amiért amúgy sem kelendő leányaikkal még ö is konkurrál. Talán sajnálják is már, hi­sz n valószínűleg az a sors vár reá, mely a Chimay hercegnőket és a Lujzákat üldözi. Tájékoztató. Május 31. Az Iparos Otthon majálisa. Május 31. A Kath. Tanítóképző évzáró ün­nepsége d. u. 5 órakor. Junius 28. A „Deák Kálmán Asztaltársaság“ táncmulatsága. — Szerkesztőségi hir. A „Szamos“ fő- szerkesztését, Osváth Elemér halála miatt, dr. Tanódy Endre vállalta magara, — Gyászbir. Lapunk főszerkesztőjét, dr. Vájná Gézát, súlyos csapás érte. Édes atyja, Vájná Gápár f. hó 25-én elhunyt. A csalad a következő gyászjelentést adta ki: Alulírottak igaz és mély fájdalommal tudat­ják, hogy a hűséges férj, övéiért élő gon­dos családapa, szerető rokon, régi erkölcsök szerint való hivataltárs és jó barát pávai és göcsi Vájná Gáspár nyug. kir. törvényszéki bíró és ügyvéd, a nyárádvidóki hazafias tár­sadalmi és egyházi élet oszlopos embere életének B8-ik, boldog és boldogító házas éleiének 41-ik évében f. hó 25-én d. u. 3 órakor meghalt. Mint az ős Marosszék szé­kely bíróságának — még nem királyi, de —- választott törvényszékének jegyzője s az erdélyi — akkor egyetlen — kir. táblának fogalmazója szívta leikébe az igazság, jog keresésének szóraját; mint nyárádszeredai és dévai járásbiró gyakorolta az egvesbiró lelkét az igazságszolgáltatás legmagasabb régióiba emelő, független s csak lelki- ismeretéből s az igazság Ős forrásából me- aitö Ítélkezést; mint kézdivásárhelyi törvény­hideg legényéletét annyi diága, poétikus órával aranyozták meg. De mindig olyan magaslatféléről nézte őket, olyan jóakaró mosolygással. Örvendett velők a karácsonyi estéken is, mert boldog volt, hogy azok a jó emberek úgy örülnek s mert nem akarta boldogságukat megzavarni. Néha lopva szánakozó mosolygás gyönge árnya futott át az arcán s tudja Isten 1 mé­gis úgy érezte, hogy a szánó mosoly mögött keserű fájdalom, néha irigység is lap­pangott. S most — mintha a szivét kicserélték volna, végtelen sóvárgás, epekedés tölti el egész valóját. Nagy pelyhekben hullott a hó:, mikor csaknem futva megérkezett. Nagy sebtében adta oda bundáját, kalapját az inasnak. — Már várják méltóságodat;—mondta a bizalmas szolga. Odabent csakugyan sürgés-forgás hal­latszott s a nagy szobába nyiló ajtó mö­gött elfojtott örömkacagás, suttogás, sóhaj­tás és szepegés. Meleg szeretettel üdvözölték odabenn, a férfi megölelgette, az asszony pedig ked­ves szemrehányással fedhette meg :- Ugye már megint a fellegek között járkált s majdnem megfeledkezett rólunk, szegény földi halandókról ? — S boldog molygással mutatott az ajtóra, mely mögött a gyermekek nyugtalankodtak. Az apa megrázta a csengettyűt s a gyermekek örömmámorban úszva rohantak ki a szobából. Volt aztán örömsikeltás, nevetés, ka­cagás, mikor mindenki megtalálta a neki szánt ajándékokat. A tizennégy esztendős viruló leányka, a ház büszkesége, szemefénye, dalos pacsir­tája, édes elpirulással forgatott kezében egy pompás, művészi emlékalbumot. Pirulása már a hajadoné volt, hiszen nagy lányoknak szoktak emlékkönyvet ajándékozni. A babák, játékok helyett szép himzőkészletet is ho­zott neki a Jézuska. Boldog pirulással rej­tette arcát anyja kebelére s a jó Isten tudja, miért, — de mind a ketten sírtak! A két fin örömét leírni is lehetetlen. Fejér doktor ur csak nézte-nézté a gyönyörűséges képet. Szivét megmarkolta valami véghetetlen nagy keserűség, majd kellemes forróság ömlött el ereiben s mikor a szülők, gyermekek összekulcsolt kézzel, szemükben a boldogság örömkönnyével imád­kozni kezdtek — hogy, hogy nem, de bizony úgy történt, — a keményszivü, hitetlen nagy tudós ujjai imára fonódtak össze, nagy szürke szemei könnyekkel teltek meg., A villanylámpa vakitó sugarai meg mintha mindnyájan azt az őszbevegyült dacos fejet fonták volna körül. ... Az istentagadó lehajtott fejjel — imádkozott . . . g.Jo i» R» m'JMi 7 3 kedvező- .ét ■.. részletfizetésre ; f. ^ kap hálák I1LI1 /Szalmar, Kazincy-u* 17. a z á r (I á v a | s z c m b e n

Next

/
Oldalképek
Tartalom