Szatmár, 1905 (31. évfolyam, 1-51. szám)
1905-06-03 / 23. szám
XXXI. évfolyam. 23-ik sz. Szatmár, 1905. junius 3 SZATMAR. TÁRSAI>A I Ail KS SZRPIROI>A í All l IKTIRA P A T2 Megjelenik minden szombaton. BLŐFIZfcTÉSI ÁB : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ara 20 fillér. Városunk jövőjéért. A szabad királyi városokban az ősiség eltörlése előtt is szabad volt minden polgár. Birtokokat szerezhettek, a nemességhez sok mindenekben hasonló jogokat gyakoroltak. Századok városi története mutatja, hogy az ilyen városok egy kis országot képeztek, nagy volt a polgárnak városa iránti szeretető, egymás iránti becsülése és ezek a jellemvonások tették a várost nagygyá, gazdaggá és hatalmasokká. A városi ügyek iránti közérdek sokkal felülmúlta a mostanit, a városi főbíró tekintélye nagyobb volt, mint most a miniszteré, általában úgy a hivatalt viselőket, mint a polgárokat a közös város iránti nagy szeretet forrasztotta egybe. A gyermektelen vagyonos polgár nem feledkezett meg a városról, a mi a városban gazda nélkül maradt, azon nem az egyesek osztoztak, hanem a város tulajdonába ment át, — szereztek előrelátással városi vagyont. Az időkkel a városi élet is megváltozott. Elmaradozott a sok szép polgári erény, kiapadt a nagy szeretet és ezzel eltűnt a tekintély és a hatalom. A város határa is ma már félig- meddig csak képzelt határ, nem sok különbség van a benszülött és beköltözött között. Általában pedig hiányzik, vagy legalább is lazult a város iránti nagy szeretet, a közügyek iránti érdeklődés mindenütt, minden ügyben előtérbe lépett az egyéni érvényesülés. pZÉft K ESZTOSECi ES KIADÓHIVATAL : Deák-tér 3. szám. Mindé .......mü diink a klail«>hiv*.ialtian fi/.*fnnI, Sz erkesztőségi telefon ‘27. szám. HIRDETÉSEK: Kri!*xpén'/fi*»'tÁí* melitiit ti l^gjut’inyoHabU álban.-«> Nyílttá:' sora 16 fillér. Azok a régi nemes erények már csak a történelemé és a mai napság hasonlót hiába keresnénk. Mi ennek egyedüli okát abban találjuk, hogy az az ős tiszta magyar faj már csak gyenge hajtásokban él, a városnak az ősi polgárvérből kevés leszármazója van, azokra is átragadt a város ügyei iránti közönyösség, minden csak abban az egy óhajtásban fejezhető ki, hogy minél kevesebb városiközterhet kelljen viselni. Azonban magával a város felvirágoztatásával vajmi keveset törődnek. Sokan voltak, a kik minden vagyonukat a városnak, mint erkölcsi testületnek hagyományozták és az utókor a helyett, hogy azok emlékét megörökítette volna, hálátlanul hagyta a feledésben és ezzel elriasztotta azokat, a kik nevök emlékének megőrzése czéljából hasonlóan cselekedtek volna. Városunkban sok nevezetes vagyonos főpap, gazdag ember lakott, a kik család nélkül haltak el, mégis egy század repült el felettünk, hogy nevezetes alapítvány, adakozás, hagyomány történt volna. A városról, mint erkölcsi testületekről állandóan megfeledkeznek a tőpapok, gazdag polgárok, ha ezek hagyományából valami jó hárult a közre, azokon is lebeg a felekezeti jelleg. Nem csak a megváltozott viszonyoknak hanem a város vezető körei nem törődömségé- nek is tulajdonítható, hogy a város iránti áldozat készség tüze kialvóban van, mert soha senki sem törődik a múlt nemes szivü adakozójával. Manapság ha adakozás megtörténik, akkor még ugyan fellángol a hála és elismerés szalmalángja, — de többé nincs pálda reá, hogy felujuljon az adakozó polgár emléke. Valami utat módot kellene találni ahhoz, hogy a város iránt a régi ragaszkodás és szeretett újból helyre álljon, — azokból a nagy és szép időkből való nemes városi tetteket ismertetni kellene s azoknak hamvait a kik a város érdekében önzetlenül jártak el, a kegyelet és szeretet emlékeivel kellene megjelölni, fentartani, gondozni magának a városnak, hogy lássa a városi polgár, miszerint az erkölcsi érték nem halt ki és a városi érdem élni megőriztetni fog. Arany könyvet tehát a városnak, — abban megírva a régieknek elfeledhetetlen érdemeit személyenként, hogy abból példát vehessen a jelen és jövő nemzedék. Egy másik aranykönyvet, hogy abban ezután a város anyagi és erkölcsi jólétét felvirágoztatok neve bejegyeztessék. Á régiek könyvébe igen sok beírni való van, a másikba: hisszük, reméljük, hogy sokan lesznek a kik alkalmat adnak arra, hogy nevök, emlékök megörökittessék, oda mint igazi városi polgárok az utókor előtt lebegő példa gyanánt bekerüljenek. Mi pedig pótoljuk azt, amit századok óta elmulasztottak, a hálás alapítók, hagyományozok emlékeit elevenítsük föl, hamvaikat keressük föl az elismerés, a hála emlék oszlopával jelöljük azt meg és tegyük kötelességévé azt az utódoknak is. T Á R C A. Parti rablók. Irta Pataky István. II. Ahol csak asszonyok vannak. Tisza-Gergely nem nagy falu a Tisza partján ; de azért a házak is, meg az emberek is szépen megférnek egymás mellett. Jó módú nép lakja ; a kik tudják, hogy mi a munka, s miért kell megőrizni azt, a mit munkával megszereznek. Csontos Lacziné háza egyike a legjobbaknak, gazdálkodása a legrendesebbnek. Pedig már öt 'éve hogy elvesztette szeretett Laciját, de azért 17 éves Julcsa leányával, meg egy kis béressel olyan szépen el tud rendezni mindent, hogy soha sincs hiba a kréta körül. — Kis háza épen az utcára nyílik 3 ablakkal, s a falu 3—4 asszonya délutánonként legörömestebb szeret Csontosnéhoz elmenni munkáját folytatni. Ott el-el pletykálóznak, el-el szapuiják, kenik a mai világot, meg Gergely lakosait, azt mindig aki az ablak alatt elmegy, meg néha mást is. Most is az özvegynél van Kántor Józsiué, Csupor Ferkóné meg Izzad Józsiné. — Bizony mondom — folytat egy megkezdett i beszélgetést Csuporné, — bizony mondom, ha a tisz- j teletes ur nem szól annak a Virág Jankónak, szegény Kertész Örzse most is leányfővel járna. — S névtelen gyerek sírna utána — toldja hozzá Izzadná. — Hanem komám asszony — szólt most Kán- torné Csontosnéhoz — Julcsa is rosszul tette, hogy ezelőtt egy évvel hozzá nem ment a Kozmás Jánoshoz. Igaz, hogy szegény legény volt, de lám egy év alatt majdnem ur lett belőle, s hozzá derék legény. — Jaj lelkem felelt az anya, a lányok dolgát senki sem érti meg, ki tudja, hogy ma nem mondana-e Julcsa „igent“, s másik év múlva „nemet“. — ügy van lelkem, úgy. De most már fel is van hivalkodva az a legény. Most ez év alatt házikót, kis telket vett s gazdálkodik. Előbb csak „parti csősz“ volt a neve, pár hónapra már „parti biztos“ és ma már az a titulusa, hogy „parti biztos ur!“ De nini, amott jön a parti biztos ur ! A falu felvég utcájánál jött csakugyan a parti biztos ur magas alakja. Félre nem nézve, délcegen lépdelt előre, majd pár emberrel megállt beszélgetni. — Derék legény — szólt Izzadná — s milyen szorgalmasnak kell lennie, hogy egy év leforgása alatt ennyit tud felmutatni. Beszélnek a faluban olyanfélét is, hogy nem mind igaz szerezméuy, s való igaz, hogy „nem mind arany a mi fémlik“ de hát ö reá nem tud senki bizonyosat. Még ha megbecsüli magát szerezhet is. De hát miért nem ment hozzá Julcsa ? — Hát galambom — felelt Csontosné — mi is szegények vagyunk, meg aztán Julcsa fiatal is volt még akkor ; s azt felelte Julcsa hogy két szegény, nagyobb szegénység együtt, mig külön csak félteher, pedig tulajdonképpen az volt a baj, hogy a legény nagyon korhelykedett. Kozmás azt felelte neki: majd mikor nekem is lesz annyim, mint magának, ismételni fogom kérdésemet. Isten áldja meg. Azóta nem is volt a házunknál. — ügy látszik, — szólt Izzadné — hogy mikor neki is annyija van, mint komámasszonynak — hát ő már többet szeretne. Ilyenek a mai legények. Pedig most soha korcsmába sem jár. Ezalatt Kozmás a Csontosné házához ért. Az ablakra nézett s látva ott a sok asszonyt mcgemelintctte kalapját. Istók úgyse, derék legény — szólt Izzadné — s az ablakon kihajolva utána uézett. A parti-biztos végig ment a ház alatt; a kapunál kissé megállóit s benézett az udvarra, s végig a kertre. A ház leánya a szép Julcsa messze a kert végén volt s dolgoztatott valamit a kertben, s észre sem vette, hogy valaki nézi. A legény egy pillanatig habozott még, s aztán hirtelen a kis ajtó kilincsére tette kezét és benyitott. A házi ebek mind a leánynyal a kertben voltak, s igy a falun megszokott ezen bejelentők a parti biztos urat nem fogadván, a leány észre sem vette a vendég érkeztét. — Bejött L— kiáltott Izzadné az asszonyokhoz. — Mit akarhat — gondolák. (Folyt, köv.)
