Szatmár, 1905 (31. évfolyam, 1-51. szám)
1905-09-30 / 41. szám
XXf. évfolya m. 41-ik sz. Szaimár, 1905. október 8. SZ ATM AR. TÁ B S A13 A LjM1 ÉíS SZK Pl RO í i L IV i i Btír 1/1 i, A t\ Megjelenik minden szombaton. ELŐFIZETÉSI ÁB : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Eöyes Siam ára 20 filler. ^SZERKESZTŐSÉG ES KIADÓHIVATAL ; Deák-tér 3. szám. dijak & íitadnhiv italtiau fr/et«ndék. Szerkesztőségi telefon 27. szám. H IEDE T E SEK: i’^szpén/fizetés mellett h legjutányosabb árban. Nyilttér sora 16 fillér. <$Október 6. Ismét megértük e szomorú, gyászos emlékű napot. Szomorú, őszi szól lengeti a fák megsárgult leveleit. Talán nem is a szél, hanem a magyar nemzet fájó sóhajtása az, s talán nem is a fák megsárgult levele, hanem a magyarság millióinak egy-ogy elhervadt reménye az. Félszázadja is elmúlt, hogy e rettenthetetlen hősök nemes szive megszűnt dobogni; hogy szemeikre halálos álom, örök sötétség borult, de emlékűk itt ól szivünkben, nem feledtük el őket, sőt nem is fogjuk elfeledni soha ! Azt a sebet, melyet ezen a napon ütöttek a magyar nemzet kebelén a szabadság legádázabb ellenségei, nem lehet begyógyítani, nem tudja begyógyítani még a legjobb orvos, az idő sem. Beheggedt ugyan az egy darab időre, de valahányszor elérkezik e gyászos emlékű nap, felszakad ismét és óriási fájdalom nyilallik át az egész nemzet testén. Mindannyiszor szemünk elé tárul a rettentő látvány, ama borzasztó nap, mely vérpiros, mint a hóhér gúnyája és fekete, mint a hóhér alakja, Ezen a napon oltotta ki a kegyetlen zsarnokság dicső életét azon 13 hősnek, kik a hazának félistenei, a magyar szabadságnak rendíthetetlen oszlopai valának ! Mikor nem elégedtek zsarnokaink azzal a könytengerrel, melyet az anya harczban elesett hős gyermekéért, a hitves elvesztett kedveséért és a melyet az árvák a háború martalékául esett atyjukért hullattak, hanem vért szomjazott még, ama tizenháromnak vérét, akikért könnyeit hullatta az egész magyar nemzet, Nem érezték magukat biztonságban, mig elnémulva nem tudták a szabadságot hirdető ajkakat, s a mig megmeredve nem látták ama hatalmas karokat, melyek oly sokszor mértek reájuk óriási csapást. Éltüket ugyan kiolthatták, testüket halottá tehették, de szellemüket nem ! Az itt jár közöttünk, az áthatja szivünket és minden ilyen napon azt diktálja nekünk, hogy ez a nap nem marad büntetlenül, nem marad megtorlatlanul, hiszen él még a magyarok Istene, a ki erőt ád még a magyarnak, hogy megőrizhesse szabadságát és épségben tarthassa alkotmányát! Jertek, óh jertek magyar testvéreim és emlékezzünk a gyászos emlékű napra, mert a költő szerint: „Ma gyásznapunk van szép is emlékeznünk De sírni nem kell, sírni nem szabad. Ha kérdezik: hogy hova lett a könnyeink ? Feleljük büszkén : volt, de elapadt. Magába szívta a szent önérzet, Mely igy kiált fel: élni van jogunk ! Golyón, bitón, bár életük elvérzett, A gyilkos züllik, győzni mi fogunk ! Mert nem azé a győzedelmi pálma, A ki hóhér módra mészárolni tud. Az ily népségnek nem valósul álma Akasszon bár száz annyi vértanút. Az ily népség a sirt magának ássa. Bűntettre csábalt, bünhödést arat. Az ily népségnek eljő pusztulása, Hogy ez valóság : példa rá Arad“ ! Gaehai János rfuv. i, A haza zászlójának és földjének jelszava. (Zászlóavatási beszéd, melyet irt s Ölesva-Apátiban, 1905. október hó 8-án elmondja Harsányi Pál ev. ref. lelkész. Ünnepet ülünk ! Ünnepet szentelünk legmagasz- tosabb érzelmünknek, honszerelmünknek! Öröm lobogtatja a szivünket, boldogság fogja el a lelkünket, mikor itt lengeti a szél immár e mi kis falunkban is a nem- zetiszin lobogót, melynek vezetése alatt oly sokszor áztatá apáink vére e rögöt, melynek méltóságteljes lo- bogása az ezeréves magyarnak nagyságát, dicsőségét hirdeti ma már. Polgártársak! Testvéreim ! Ez az örömünnep legyen tanuságteljes nap is ! A mit beszél hozzánk e gyönyörű zászló, a mit minden ajaknál hangosabban szól a föld, hazánknak földe -— értsük meg azt ! A magyar nemzetiszin zászló békében épp’ úgy mint háborúban, csendes nyugalomban épp’ úgy mint puskaropogás, ágyudörej közepeit ezt az egy szót mondja : utánam! Békében a civilisátió, a nemzeti művelődés nagy küzdőterén, —- háborúban a véráztatta csatamezőn hangzik e zászló jelszava: utánam! Ezer esztendő hirdeti ma már, hogy a magyar e szót mindig meghallgató ! Mikor reánk zudult százezernyi számban a félholdas török, [mikor orvul reánk csapott az életet szipolyozó kétfejű sas is, e zászló alatt küzdöttek apáink és nagyapáink nekünk, diadalomról — diadalra a lengő lobogó után. A magyar zászló jelszót mást nem ösmer, a magyar zászló vezényszót mást nem mond, csak azt az egyet: utánam ! S ha halljuk e szót felpezsdül a vér, megdobban a szív, fegyvert ragad a kéz, hogy menjünk a zászló után győzelemről uj győzelemre fel, mig ez országon a poklok kapui sem vehetnek diadalmat soha — soha örökké! E föld, ez Isten áldotta föld meg békében épp’ úgy, mint háborúban, csendes nyugalomban épp’ úgy, mint puskaropogás, ágyudörgés közepeit ezt az egy szót mondja: előre ! Meghátrálásról, szégyenletes visz- szavonulásról, tespedésről azért nem ir sem a politikai, Faraó. A kék Nílus partján, fényes arany trónján, Ül a nagy Faraó haragos mogorván. Szemében villám tűz, szörnyű játékot üz-; Úgy zihál a keble, mint háborgó tenger. Reá csak nézni is a szolga had nem mer-, Vajh ! miért haragszik hatalmas Faraó . . ?! — Szolgák! elő hamar ! hadd tudjam mit akar Ott künn a zajgó nép s miért a zür-zavar ? Úgy hallom fellázadt . . . tán ellenem támadt A hitvány gyáva nép ! ? megunta a jármot . ,! ? Hallom azt üvölti: jogot, szabadságot! Hóhér! pallost elő! s mutasd azt meg nékik. Oda künn a téren, zeng a kürt merészen : Fegyverre daliák ! álljunk harcra készen. „Esküszünk, esküszünk ! rabok mi nem leszünk ! Izrael nemzete nem lesz tovább szolga, Hisz századok óta nyög, jajgat a porba . . . Régi szabadságunk add vissza Faraó! Zeng a tárogató, csontokat hasgató, Kiáltó szavával félelmet oszlató. „Riadj népem, riadj! kifent aczélt ragadj ! S mint a sebes zápor, úgy támad a tábor-; Az öreg ifjú lesz, a gyermek hős bátor. Üldözött szarvasként remeg, fut Faraó . . . * * * így volt. Hej ! de hamar ködbe borult az ég. .. S lön nagy, rettenetes, félelmes éjszaka, Szegény magyar nemzet! te még ma sem tudod, Mint egykor Izráel: mi a szabad haza ?! Bujdosó Faraó kolduló szavára Feltámad ellened bérenced, gyáva népe, S véres homlokodról a babér koszorút Az átkos pártviszály, árulás letépte. Aztán odújából előbujt a zsarnok, Mint a homok puszták undok hiénája. Vérszagon nyomozva kereste a prédát S hurcolta ha talált, fel a Golgotára. * * * Ma ötvenhat éve — az volt a lakoma ! Arad gyászmezeién, „tizenhármat“ fal fel. Hogy is hívták őket...? „hősök' „félistenek“ — Nevöket én népem, nem feledted tán el. ., ? I Ne feledd ! ne feledd ! foglald imádságba S ezt mondja először gagyogó gyermeked. És ha imádkozott... ? tanitsd „bosszúra“ is. Tán megbocsát érte Hadúr, az Istened .. . ?! Mert kell, hogy eljöjjön a bosszú órája! Megzendül még egyszer az a tárogató —, Hisz a „tizenhárom ártatlan áldozat“ Nem pihenhet békén s e hon nem lesz szabad, [ha nem fut Faraól (Géres.) Ladányi Endre ev. ref. lelkész. Testvériség. — A „Szatmár“ számára irta: Tóth Lajos. — Őszi, hűvös szél pergeti a fák sárgult leveleit, így október elején rendszerint mélabus érzelmek kerítik hatalmukba sokaknak lelkét. Az enyémet is. Eh ! mit érzelgek, amikor tavaszi napsugarakban, a debreceni diákélet örökviditó emlékei között fürdik gondolatom. Másodmagammal jutottam lakóul az öreg kollégium földszinti cétusába. Midőn beszáliásoituk magunkat, az ősi bútorzaton és a nagyszünidö alatt fényes- fehérre meszelt falakon kívül az utcára nyíló hatalmas ablakok fogadtak néma üdvözléssel bennünket. Persze, az ajtó annál kegyetlenebb, fülhasogatóbb csikorgással adta tudtunkra megérkezésünk felett érzett örömét, . Ámbátor cétusunk úgy be volt ékelve egyik sarkába a szédületes nagyméretű épületnek, hogy ajtaját keresve nem találta meg számtalan idegen látogatónk: mégis egyik diák a másiknak adta előadási órák között, a kilincsét. Egyedüli cétus lévén ugyanis lent, az első- és másodemeleti honfiak szívesen kukkantottak be hozzánk, mivelhogy lakótársam, a nagyfüstölő, készséggel kinálgatta ... a valóságnak megfelelőbben szólva : egykedvű pöfékelések közepette, tűrte zamatos illatú szüzdohányának hihetetlenül rohamos pusztulását. Háznagyi főskribák voltunk. E kiváltságos helyzetünket tetézte az a nem ritka meglepetés, hogy ój- félente hol az ablakokon dobolták el haza széledö bennlakos, de künnéjszakázó társaink a Rákócy-induö i 1 s m ért e i. és ö rendű illiirulnilestö és vegyészeti tisztító intézete (városház mellett) @ T JVL -A í v DeáiK-ter ö, jjfBF lakáé ás z&iliely Exiscyi-utoisa @3. aaám, saját káéi. S 55" j (jó Sándor
