Szatmár, 1902 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-25 / 4. szám

XXVIII. évfolyam.

4-ik szám

SZATMAR

S/atmár, 1902. jan

TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Megjelenik minden szombaton.

Előfizatósi ár:

^SZERKESZTŐSÉG ÉS

JClADÓHIVATAL :

HIRDETÉSEK:

Egészév e 4 kor. Félévre 2 kor. Negytdévr* | kor.

Deak-tér 3

szám.

Készpénz fizetés mellett a legjutinynsabh árban vétetnek Tel

Egyes szám ára 10 filler.

Mindennemű dijak a lap kiad

óhivatalában fizetendők

Nyilttér sora 16 fillér.

A nevelés.

Napjainkban nagyon sok szó esik arról, hogy az emberek a lehető legnagyobb mérvben önzők, a közügygyei mit sem törődök, egyedül az önérdek vezet mindenkit.

Tapasztaljuk, hogy, habár az egyesek ki is használják a kedvező helyzetet sokszor nem is a legtisztább önérdek kielégítésére, s habár többször maguk az egyesek a kihasználható kedvező helyzetet előteremtik és azt a legjobban ki is használják, azért sem az egyesek, sem a köz abból semmi tekintetben sem gyarapodik, mert a szerzett jövedelem, amint befolyik épen olyan könnyen ki is folyik, elenyészik, holott egykoron a vagyon nem ritkán évszázadokon keresztül ugyanazon család kezében megmaradt, s a család a meglevő vagyonban biztos existentiáját találta és a közös családi tűzhelynél a késő unokák is ha onnan elszármaztak — aggkorukban szívesen húzták meg magukat, más egyéb menedék hiányában.

Megtörtént ugyan régebben is a vagyonnak egyik kézből a másik kézbe való átszármazása, de 50 év múlva is a régi család nevéről • emlegették az ingatlan birtokot.

Sokan erre azt mondják, hogy ez mind a változott körülmények, helyzet következménye: az előtt nem kellett adót fizetni, vagy ha kellett is, az nem volt oly nyomasztó, a földek jobban termettek, több jövedelmet hajtottak, az igények a korkivánal- maihoz képest nem voltak annyira fejlettek.

Hát erre nézve én azt mondom, hogy mindezek igazak ugyan, de nagyon csekély részben.

Ugyanis ki ne ismerné a magyar történetből a törökök, tatárok pusztításait, ha- ráesolásait ? A kik csapatonkint kalandozták be a vidékeket és sarczolták as egyes községeket. a melyek, ha a túlerőnek nemtudtak ellenállani, kénytelenek voltak a követeiteket bárhonnan előteremteni, ha erre képtelenek voltak, rabszijjakra fűzve hur- czoltattak el, meglevő vagyonkájuk pedig azok dulásának estele áldozatul ; a legtöbb sorsa az elhurezolfaknak kínos rabság volt, ahonnan, ha évek, sőt évtizedek múlva haza is szabadultak, kisded vagyonuk rendbehozatala, ha ugyan azt más el nem foglalta évekbe került.

Hát lehet-e az ilyen adóknál nyomasztóbbat képzelni ? A hol nemcsak a jövedelem egy része, hanem maga a meglevő és elvihető, s elpusztítható egész vagyon, de sőt az ember, s a család szabadsága, élete képezte az adót.

A földek igaz, hogy íufgyobb termőképességgel bírtak és többet is teremtek, de ha termett, akkor ára a lehető legpotomabb volt, ha nem termett akkor éhínség ütött ki: ha egyesek eltudták tartani terményüket, úgy bizonyára szép jövedelmet tudtak maguknak hosszabb idő múlva teremteni. De miután nem tudták sokáig eltartani a megromlás veszélye nélkül és tisztességes’ árt sem tudtak elérni, csak a család részére okvetetlenül szükséges élelmiszerek megszerzése végett űzték a földmivelést. Kissé öregebb emberek is emlékeznek még d 4 bankóforintos búzára, a mi megfelel a mostani pénzünk szerint I frt 20- I frt üo kr.-nak (2 kor. n> fill. •"> kor. till.) Hát ilyen árak mellett nem lehet mondani, hogy az ingatlan jobban jövedelmezett volna, Igaz, hogy voltak aztán -n>- 50 forintos búzaárak is, de akkor nem ritkán a termelő is kényszerült venni.

Hát hogy magyarázható meg a föld nagyobi) hozadéka ? Erre csak az lehet a felelet, hogy sehogy, mert a föld nagyobb jövedelmet nem najtott, igy a nem létezettet megmagyarázni sem lehet.

Az igaz, hogy az igények ki vannak fejlődve, de azt sem a kor, sem semmi nem kívánja.

Sokan panaszkodnak, hogy mily sokba kerül a háztartás. I lát biz az sokba kerül, ha mindent pénzen kell venni, de törekedjünk arra, hogy háztartásunkhoz mentül kevesebbet kelljen pénzen szerezni, s meglátjuk. mily kevésre redukálhatjuk, a háztartás körül felmerülő kiadásokat, igyekezzünk megszerezni pénz nélkül, más utón, az igaz, hogy az egy kis fáradságba, utánné- zésbe kerül, de ezt saját hasznunkért megtehetjük és jóval kevesebbe kerül a kérdéses czikk : és az a haszon is lesz belőle, hogy a családtagok nem fogják annyira unni otthon magukat és nem igyekeznek annyira szabadulni otthonnan, s a társaságot keresni, a mi mértékkel a legjobb, leghasznosabb, de szertelenségbe vive a családra a legkárosabb.

Egykor például alig volt városunkban

m

ARCZA.lt*

Temetésen.

Ifjú asszony szive vérzik, Életpárját most temetik. Könnyet nem ejt. Tudja az Ég, Elsírta már minden könnyét.

Ifjú lelkész vigasztalja,

Rámutat egy szebb világra,

Hol öröké s együtt élnek.

. . . . Milyen jól esik szegénynek !

Áhitat űl sápadt arczán, Tekintete a pap ajkán S várja, vágyja a szót, hangot: „A kik hisznek, mily boldogok!“

Gonosz világ, gonosz nyelve;

Nem ráfogta az özvegyre:

„Már, férjét nem is siratta,

Csak a papot fixirozta 1“

Várkony 902. jan. Sz. S.

A felsült biztositó intézet.

Gyakran tapasztaljuk, hogy az egyes ezégek úgynevezett utazói mindent elszoktak követni, hogy ezégüknek minél több „kundschafftot“ szerezzenek. De különösen áll ez a biztosítási társaságok mozgó ügynökeire, a kik közt nem ritkán található olyan is, a ki az állítólagos biztosító hire tudta nélkül szokott „üzletet“ csinálni. Hogy az ilyen üzleteknek per szokott a vége lenni, mivel a biztositó az egész biztosításról semmit sem tudván, ha joga volna is, — a biztositó társaságnál jelentést nem tehet, a biztosítási összeghez hozzá nem juthat, —- magától értetődik. Az ilyen biztosítási dij iránt való perben az alperes, ha egy kicsit van jó dolga azzal védekezik, hogy ő nem biztosított, igy tőle a biztositó társaság semmit sem követelhet. A biztositó társaság vélt igazának bebizonyítására a dijkötvényt hozza elő, a melynek aláírását alperes természetesen megtagadja, miután nem ő, hanem a mozgó ügynök az ő hire és tudta nélkül irta alá, de ez már akkor az óperencziákon túl szokott lenni, s a biztositó társaság keresetével elutasittatik.

Az ilyen biztosító társaságokkal szemben aztán jól esik a közönségnek, ha néha a kelep- ezét visszafordítja, s épen az azt kivető biztosító társaság fogja meg maga magát abban.

* *

*

Oseder községben ólt egykor Kápolnoky Farkas, kinek csinos házán kívül ezrekre menő ingóságai voltak. Kápolnoky persze nem biztosított, mivel az véleménye szerint haszontalan kidobott pénz, amit a biztositó társaságnak fizet az ember, hiszen már mióta maga ura lett, évtizedek múltak el anélkül, hogy bármi tűzvész

fenyegette volna vagyonát, s ha az Isten megőrizte vagyonát eddig, bizonyára ezután is megfogja őrizni.

Daczára azonban ezen Csederen mindenki által ismert felfogásának egy napon Kápolnoky arra ébredt fel, hogy a — biztosító társaság tüzbiztositási díjért beperelte.

Ki volna képes Kápolnoky dühét és bosz- szuságát leírni, mikor neki a keresetet kézbesítették. — Persze elhatározta magát a legdühösebb védelemre, addig is az olyan társaságot, a mely ok nélkül zaklatja a közönséget és különösen ötét, a, kinek soha esze ágában sem volt biztosítani semmijét sem — nem a Icgszalonia- sabb ezimekkel halmozta el.

Abban azonban nem bízott, hogy ö maga képes lesz megtanitanitani az ilyen-olyan biztositó társaságokat, azért bemenvén a városba, Körömszakadtig ügyvédet bízta meg az ügy tárgyalására, a ki a szükséges informátiót megbízójától kivevőn, az 1868. évi LIV. t.-cz. 3f>. i;. 2-ik bekezdése alapján illetékes bíróság székhelyén lakó ügyvédnek Nehagyd Ignácznak küldte be az ügyet, a ki is a tárgyalási határnapon az ügy tárgyalására megjelent, s a tárgyaló bíróval az ügy miben állásáról a biztosító-társaság ügyvédjének megérkezése előtt beszélgetésbe bo- csájtkozott, a biztositó társaságot nem a legkod- zőbb világításba tüntette fel.

Kis idő múlva megjött az ellenfél ügyvédje is, s a tárgyaláshoz az előkészületet minden részről megtették, sőt a biró á keresetet fel is ol-