Szatmár, 1901 (27. évfolyam, 14-51. szám)
1901-10-12 / 41. szám
XXVIÍ. évfolyam. 41-ik szám Szatmár, 1901 október 12. SZATMAR. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjelenik minden szombaton. Előfizetési ár: Egészévi e 4 kor. Félévre 2 kor. Negyedévre 1 kor. Egyes szám ára 10 fillér. jSZERKESZTŐSÉG ÉS jíl ADÓHIVATAL 1 Deák-tér 3 szám. Mindennemű dijak a lap kiadóhivatalában fizetendők. Az ősz. Az évnek egyik szaka az ősz. Ez az évszak az, midőn a természet működése fokozatosan hanyatlik, mig végre teljesen megszűnik. Az ősz meghozza a növényzetnek a gyü- möleiét, amelytől megválva, mint az agóniában levő ember, várja teljes kimúlását. Az ősz ennélfogva az az évszak is, a mely az emberiség magtárának megtöltését befejezi, s abból, hogy az év folyamán, hogy telik meg az éléstár, lehet következtetni arra, hogy minő lesz úgy az egyesnek, mint az egész emberiségnek a testi táplálékkal való ellátása. A példabeszéd azt mondja, hogy az üres has rossz tanácsadó. Még az emberiség alig volt abban a helyzetben, hogy táplá'ék tekintetében ma gát egészben ki elégíthette volna, de viszont olyan helyzetben sem volt, hogy az emberiség egyes tagja ne elégíthették volna ki magukat. Ez az a két határ, amelynek egyike az általános jólét, a másika az általános nyomor. Mentül több ember szerezheti be a szükségeseket, á jólét annál nagyobb, mennél több ember kénytelen lemondani azokról, annál általánosabb a nyomor. Egykor a szükségeseknek a megszerzése számbavehető akadályba nem ütközött annál kevésbbé, mivel a szükségesek nem képeztek oly hagy tömeget. Ma n.ár, midőn a föld kerekségének minden pontja annyira megnépesedett, hogy úgy szólva minden az emberek sokaságától hemzseg, s a mikor a szükséges dolgok oly sok különbféleségeit ismerjük, ,a szükségleteknek a kielégítése nagyobb és több akadályokba ütközik, úgy hogy azokat ma már nem mindenki elégítheti ki. A népesség ritkasága megengedte azt hogy az egyesek passiózva élhessék át az életet. Ma már a népesség sűrűségi fokának emelkedőével a pás dókról le kell mondania az emberiség legalább kilenczvenkilencz századrészének, s nemcsak a komoly munkára el kell magát szánnia, hanem arra is, hogy a netalán feleslegest arra az időre tegye félre, midőn a szükségletek nem lesznek kielégíthetők. Ez az év különösen olyan volt ránk nézve, a mely sok csalódást hozott, így most ősszel, ha visszatekintünk nem is annyira túlságos vérmes reményeinkre, lecsüggesztett fővel és szorongató kebellel állunk meg, hogy vájjon minő Isten csodája ment meg sokónkat a kétségbe eséstől, a fenyegető nyomortól? Élnünk kell, de miből? Ez a kérdés tolul elénk és nem tudjuk azt elűzni, bár egy időre megszabadulni látszunk tőle, de az mint az elkövetett bűnnek tudata ismét viszzatér. Látjuk, tapasztaljuk, hogy a Mindenható sujtoló karja folytonosan rajtunk nyugszik és mintha íu már az Isten is elhagyott Volna bennünket, hasztalan emeljük fel esdő kezünket megnyugtató áldásaiért. Nincs ki bajunkból segítsen, mert embertársaink nem azt nézik, hogy segítsenek embertársaikon, hanem hogy miként tegyék a súlyos helyzetet még súlyosabbá. Könnyes szemekkel tekintünk az üres liombir fenekére, az üres kamarába, s eszünkbe jut a nehéz munkában eltöltött végTÁRCZA. A sárga dominó. — Ilona a nevem. — Rég ösmersz engemet? — Ma látlak először; én idegen vagyok itt, egy társnőm is van, de ezt elvesztettem a tömegben. Ot kerestem és téged találtalak, tége- get, a kit már is szeretek . . . — Honám! jer, hagyjuk itt e zűrzavaros társaságot és éljünk a szerelmünknek. — És nőd ? mert ugyebár nős vagy ? — kérdé a dominó. — Nőm nem fog tudni semmit, az én szivem megoszlik közte és közted. — Szóval te fél szivet adsz nekem, mikor én egész szivet adok neked ? — Légy rajta, hogy a másik fele is a tiéd legyen — válaszok Vizokai. — Megpróbálom. Most pedig jer és keressük meg a társnőmet. — Nem, nem, hagyjuk őt, ő majd eljön utánunk — válaszok Vizokai izgató: tan. — Igazad van. — Jer távozzunk. — A mint 8karod. És a boldog pár kifelé indult a teremből. E perezben egy másik sárga dominó közeledett a mi dominónkhoz. Súgott valamit a fülébe és mielőtt észrevette volna Vizokai, hirtelen eltűnt a tömegben. Nemsokára egy kocsi röpítette Vizokait a dominó társaságában a vendéglő felé, a hol a dominó állítólag skállva volt. Nemsokára együtt találjuk őket egy vendégszobában. — Kedvesem! — mondá Vizokai — itt talán le tehetnéd az álarczot. — Hogyne! csak várj még egy kicsit. Te nagyon kiváncsi vagy, úgy látom — válaszok a dominó és a pamlagra ült Vizokai mellé telepedett és megfogta a kezét. — Szép kezed van, — mondá és megcsókolta a dominó formás kezét. — És a nőd keze, nem szép ? — kérdé a dominó és mereven nézett Vizokaira. — Beszéljünk most csak a tiédről és te rólad . . . dadogá. — E szerint te nem is szereted a nődet ? Vizokai most kazán zavarba jött, végre azt gondold, hogy egy fordulattal segít a dolgon. — Még meg sem csókoltál, szólt s átölelte a dominót. — Vedd úgy, mintha nődet csókoltad volna meg — feleié a dominó a csók után, a mit Vizokai a fél álarcz «lói csak nehezen tudott lopni. — Miért beszélsz te mindig az én nőmről ? — koczkáztatá meg a kérdést Vizokai. — Hisz előtted a nőd a legkedvesebb ! — Most te vagy a legkedvesebb I — Most csak, ugyebár, és holnap már elfeledsz ? HIRDETÉSEK: Készpénz fizetés mellett a legjutényosabb árban vétetnek fel Nyilttér sora 16 fillér. télén idő, mely meghozta a véres verejtéket, de nem a biztató eredményt. A hatalmasok nem vetnek ügyet sem a nagyobb és nagyobb nyomorra, annak eltávolítására mit sem tesznek, pedig az által csak azt bizonyítják, hogy elfásult keblük embertársaik iránt, s hogy Jézus Krisztus magasztos tanai süket fülekre talál náluk, mert nem tudják úgy irányítani az ügyek folyását, hogy embertársaik necsak akkor érezzék hatalmukat, a mikor az lesújt, hanem akkor is, midőn az fölemel és támogat. Városunk a közel jövőben akarja fel- épiteni a huszár laktanyát, ahhoz már az építkezési tervezetek készen állanak. Vájjon nem volna-e jó már most ősszel és lélen azokat a munkálatokat végeztetni, a melyek már most végezhetők igy száz és száz ember - nek nyerhetne kereset forrást és megélhetést. Nem volná-e ez annál inkább helyesebb, mivel a mezei munka teljes szünetelésével a munka erő sokkal olcsóbb és mert nem csinálna majd konkurrencziát az amúgy is túlságosan megterhelt földbirtokosoknak és bérlőknek a mezei munka újabb megkezdésénél A falevele sárgúl-sárgul, majd zörögve hull le a szélfuvására, emlékeztetve elmúlásunkra. Az őszi széi sivit, szárnyára veszi a letarolt mező elaszott virágainak elszáradt szirmait, viszi-viszi az emberek megnyugvásának helyére, a temetőbe, a hol az embertársaikat szeretők azzal a biztos tudattal várakoznak az életre keltő angyal hangos harsonáira, hogy majdan örök boldogságra ébrednek. Hát vájjon az embertársaikkal mit sem törődök mit hoznak fel mentségükre ? — Soha 1 — És ha nőd és köztem kellene választanod? — kérdé a dominó élesen és szemei kíváncsian tapadtak Vizokaira. Vizokai homlokán a verejték gyöngyözött. Ez volt a próba s ha jól megfelel : nejét se tagadja meg és kedvesével is boldog lehet. Az ám, de mikor olyan nehéz az ily kényes kérdésre jól megfelelni. — Nos? — sürgeté a dominó. Vizokai azt gondolta, hogy neje távol vau és egy ártatlan füllentés nem is olyan nagy bűn. — Tégedet választanálak — mondá végre. A dominó felugrott. — Boldogtalan képmutató! — kiáltó izgatottan és arczárói letépte az álarczot. Bezzeg ijedten szökött fel most a pamlag- ról Vizokai is. — Matild 1 — rebegé fogvaczogva, a mint észrevette, hogy a sárga dominó nem más, mint a neje. — Igen, Matild vagyok, a kit te a sárga dominóval meg akartál csalni; a kit te féltékenységből otthon őriztél, holott téged, a csapo- dár férfit volna szükség őrizni I — mondá Matild epésen. — Bocsáss meg kedves feleségem ! künyör- gött Vizokai Ó8 neje előtt térdre hullt, mint valami nagy bűnös. — Te vagy az én angyalom I tévé hozzá hízelgőn. — Most angyalod vagyok! Hát eddig mi voltam ? És te mi vagy most ?