Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1911-03-05 / 10. szám
A szatmárvármegyei 48-as és függetlenségi párt hivatalos lapja. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETI LAP. Szerkesztőség, hová a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők: Deák Ferenc-tér 20. sz. Telefon 84. sz. Kiadóhivatal : Széchenyi-utcza 26. szám II. emelet. Kéziratokat nem adunk vissza. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: DR. TÓTH ZOLTÁN. Előfizetési árak: / Egész évre...........................................8 korona. Félévre ...........................................•. 4 korona. Ne gyedévre...........................................2 korona. Eg yes szám 20 fillér, [j! Nyilttér sora 40 fillér. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. A politikai farsang vége. Nagykároly, 1911. márcz 5. A kerek világ legnaivabb nemzete a — magyar. Hiszékenysége és naivsága világszerte ismeretes. Ebből a lelki gyengeségből született meg az a kétes értékű dicsőségünk, hogy — „lovagias magyar nemzet“ vagyunk. Ez a naivságból eredő lovagiasságunk teremtette meg és tartotta fent máig Ausztria hatalmát, — ez a naiv lovagiasságunk mentette meg több ízben a Habsburgok császári koronáját. Alig mult el a császár által felállított Caraffa vértörvényszék gyilkos emléke, még alig száradt fel ja tinta, melylyei törvénybe igtatták, nagy Rákóczi fejedelem „hazaárulását11, máris nagy parádéval, kitörő lelkesedéssel vonulnak a magyarok Pozsony várába, hogy „életüket és vérüket“ ajánlják fel az autokrata királynőnek — naiv gavallériából . . . Midőn Napóleon gránátosai Olmützbe űzik a dynastiát és a hóditó Imperátor megdönti Ausztria világhatalmát, — a magyar nemzet nem törődve jövő sorsával, ismét naiv gavallériával siet megmenteni az osztrák hatalmat . . . Még ki sem zöldült az aradi sánczárok földje a nemzet vértanúi felett, — még meg sem nyíltak Olmütz és Kufstein börtönének kapui a fogoly szabadsághősök előtt, — a poroszok lábai alatt vonagló osztrákoknak ismét naiv gavallériával siet segítségére a magyar a 67-iki békés kiegyezéssel ... és a hiszékeny nemzet ezen történelmi gavallériája után a nemzet testén mindig szorosabbra húzódik össze a nemzeti szabadságot, önállóságot és függetlenséget megfojtó osztrák rabláncz . . . Koronás királyunk negyven éves uralkodása alatt állítólag alkotmányos és parlamentaris életet élünk. A 48-iki nagy alkotásokból, — a jog folytonosság elve alapján tnegmaradt törvényeink szerint, de a 67^iki közös-ügyes törvények megalkotása után is módja és alkalma lett volna a nemzetnek állami önállóságának kiépítését, gazdasági függetlenségének megteremtését kiküzdeni, ha nem lettek volna politikai farsangok, a melyben a naiv és mindig gavallér nemzetnek az osztrákok húzták el a nótáját. Nem volt elég tanulság előttünk Lukács Lászlónak, a politikai méregke- verőnek, nemzetrontó missiója, amellyel ketté törte a hatalmas függetlenségi pártot, — nem volt elég tanulság a Khuen és társai által vezetett erőszakos választás, a melylyei durva kezekkel tépte szét a nemzet reménységét, — most egy politikai farsangot rendezett a magyar nemzetnek az osztrák furfang, — a mely száz és száz millió terhet rak az adózó nép vállaira. De hiszen régi mondás, hogy ez kell a magyarnak — nem szabadság. A politikai farsangra lejött az udvar is a maga fényével és bóditó tündöklésével. A nemzet kormányzói, nagyjai és képviselői tülekedve rohantak az udvari bálra, szorongva lesték a király tekintetét, várva-várván az egyedül üdvözítő megszólítást. Nap-nap után folytak az udvari és delegationális ebédek édes örömei, melyben a nemzet sorsát intéző magyarok az egyedüli üdvösséget találták fel. Hogyne lenne ezek után a magyar naiv és gavallér! Hiszen az a sok száz millió a mit 9 hónapon belül három delegates ülésszak alatt az osztrák nagyhatalmi hóbortra szavazott meg a dele- gátiós magyar, csak felér azzal az élvezettel, a melyet neki a politikai farsang alatt nyújtott a bécsi udvar kitűnő bálrendezősége ! A jól rendezett politikai farsang tehát sikerült — az osztrák nagyhatalom javára. Montecuccoli pedig teli zsebbel búcsúzik a mindenéből kifosztott magyar nemzettői. Ezt az érvágást évtizedekig fogja érezni a nemzet gazdasági, ipari és kulturális élete. A kormány és hü támogatói pedig a nagy udvari muri bóditó hatása alatt éldelegnek — mig a katzenjammer keRablelkek.*) Irta: Zilahy László. Rablelkek: a megszokás, a divat, a konvenciók, a léha hazudozások, a tudatlan ámítások, felületes itéletmondások gyenge lovagjai. Tavaly Molnár Ferenczért lelkesültek, azelőtt Wildera esküdtek, az idén csak Szomory él, jövőre csak Shaw lesz az ember. Tavasszal Rodint, ősszel Meuniert, nyáron Stuckot, télen Böcklint imádják. Otthon az oroszokat olvassák, társaságban a francziákról beszélnek, folyóiratokban a németekről Írnak. Öt évvel ezelőtt levett kalappal léptek Wagner templomába, ma ledöntötték a keresztes tornyot, hogy a'Strauss- harmóniák cirádás kupolája magasabb legyen; ki tudja, holnap ki fog Jerichó falainál trombitálni . . . Még a múlt héten a sziporkázó aforizmákért, a pattogó xéniákéit rajongtak, ma halk, fuvolahangu, holdvilágos langyos éjjelek andalító melódiáit Jáhitja a lelkűk ... Az ég, a föld, az éj, a viz, az arcz, a kéz, a szem, a fa, a kert, a mult, a hó, a csók: mind kaméleonná változott, — tegnap: kék, fekete, piros, — holnap: vérszinü, sárga, lilás . . . Tegnap: minden ember pénczélos lovag, — ma: szőr- csuháju szerzetes, — holnap kiélt pofáju vén rué, — azután csengő szavú ifjú apród . . . Fehér leányok, apáczák, özvegyasszonyok: he- tariák, hiszterikák, örömleányok . . . Becsület, *) Mutató a kritika ez. kritika művészeti folyóiratból. lovagiasság, henczegés, gazság, rágalom . . . Tegnap kivont kardok: ma mérgezett tűk . . . Tegnap tündöklő élet, ma ragyogó semmi, holnap csillogó halál . . . Minden . . . Rablelkek: a perez, az elmúlás, a hiszékenység, az idő, a szezon rabjai. Monoklis ifjúk, kaczészemü leányok. Megrögzött színházlátogatók, züllött kávéház-vendégek. Bankárfiuk, zsurleányok. Tömeg, horda, csőcselék, söpredék i amelyik ma egy vezért emel a vállára, bár maga sem tudja, miért, — holnap már letaszítja a sárba ... ha még csak elfelejtené de beszél is róla, mosolyogva, megvetőn, — megtapossa . . . Rablelkek! akik mindenről beszélnek, de semmit sem olvasnak, — vagy ha olvasnak, azért olvasnak, mert mindenki arról beszél . . . Szegény, üresszivü idényemberek, mennyire sajnállak én benneteket! Mert alapjában nem vagytok ti rosszak, csak könnyelműek, hamar- felejtők, könnyenfutók . . . Akik Schnitzlert, Saltent, Wedekindet, Shawt csak azért szeretitek, mert most róluk kell beszélni . . . Mit ér a múltnak minden reánk mosolygó emlékezete, mit ér a jövőnek minden titkokat rejtő vad gomolygása?! A ma! A ma! Ez a nap, ez a perez, ez az egyetl n múló pillanat! Csak ebben éltek, csak ebből éltek, csak ennek éltek. Aztán jöjjön a másik, — mindegy ami jön! A fő, hogy később jött, újabb, dicsőbb. Hiszen a régihez képest minden uj: fejlődés, ugy-e? Természetes . . . Csudálatos: milyen mohón habzsoljátok ti az ezerszinü, ezeri'latu, ezerformáju élvezetet. Ti mindig újak vagytok. Ti haladtok a korral. Tiétek a jövő. Tele bizalomtól buzog a szivetek. Ősmegvetés minden múlt iránt . . . Ti nem születettek, belőletek nem lesz múlt sohse . . . Bohó rajongó szerzetes, aki homályos czellában. pislogó mécsnek fel-fellobbanó halo- vány világánál egy életen át írtad könyvedet.. aki vörös, kék arany, fényeszöld színekkel festettél ki apró képeket , . . Komor tudós, aki könyvtárakat tanultál át súlyos éjeken . . . Ékesszavu, lantos, ki kockás várudvarokon zengtél dicső szerelmi éneket ... Te kedves tollú krónikás, a ki mosolyogva mesélsz el édes-bús száz történetet . . . Keménykezü szobrász, ki régen porladsz tán legszebb szobrod alatt . . . Lánglelkü festő, aki a világítóiét megrendítő színeit dobtad a falakra . . . Őrült agyú költő, aki megírtad az emberiség diadalmas végét . . . aki az isteni harc rettentő himnuszát zúgod a szivünkbe érces szavú hangon, — ti nem éltetek . . . Csak a jelen ! csak a jelen! . . . Mire való ez a nagy hűhó ? Mire valók a beharangozások? Hiszen nem újraértékelés folyik itten, hanem alkuvás. Megalkuvás minden korral, minden perccel,’ minden arccal, minden szívvel, minden szóval, minden színnel, minden rosszal, minden széppel. Megalkuvás, — örök, szakadatlan megalkuvás. Piacra hányják az álértékek
