Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1911-03-05 / 10. szám
10. szám. SZATMÁRVÁRMEGYE. 3-ik oldal. Halála nemcsak Nagykárolyban, hanem az egész vármegyében mély és igaz részvétet keltett, ' mert dr. Aáron Sándorban nemcsak a kiváló orvost, a lelkiismeretes hivatalnokot, ha- hanem a kellemes, barátságos, szimpatikus embert is nagyrabecsíilték és szerették. A halál tragikus körülményei csak növelik a széles körben megnyilvánuló részvétet. Holttestét halála után nyomban bekarbo- lozták, koporsóba tették, a koporsót még egy külün faburkolattal látták el és hétfőn délelőtt elszállították lakásáról a mesterrészi temető hn- lotas házába. Onnan temették el tegnap, hétfőn óriási részvét mellett. A temetésen testületileg részt vett a vármegye tisztikara a főispán vezetése alatt. A koporsóra úgy a tisztikar, mint a. vármegye közönsége nevében díszes koszorút helyezteti. Azonkívül koszorút küldött Csaba Adorján főispán a saját nevében is ezzel a felirattal: „Kötelesség rabja voltál, annak áldozata lettél.“ A temetési szertartás befejeztével Dr. Jé- kzl László a következő beszéddel búcsúztatta el" kedves halottunkat: Tisztelt gyászoló közönség ! Az orvosi pályának, ennek a magasztos hivatásnak, egy áldozata nyugszik odabent, abban a szomorú koporsóban. Dr. Aáron Sándor Szatmárvármegye főorvosa, hivatalos működése közben megkapta azt a ragadós betegséget, melyet ö akart legyőzni, de amely az ö életét oltotta ki. Igazán úgy halt meg ő mint egy hős, aki a harcz terén kapott sebébe pusztul eí. Mélyen megvagyunk döbbenve kartársai s köztük különösen azok, kik oly odaadó kollegiális szeretettel gondozták betegségében, mert az orvos működésé közben, barmikor hasonló sorsra juthat! De az aggodalmat eloszlatja a humanizmus érzete s a jelen alkalommal pedig elfojtja a fájdalom, melyet egy szeretet kar- társ elhunytéval érzünk. Alig néhány éve, hogy Szatmárvármegye főorvosa lett; de rövid idő alatt is oly iendü- j letet adott e vármegye közegészségügyének, I oly sok szép alkotás fűződik nevéhez, hogy méltán megérdemli Szatmárvármegye közönségének háláját. .ö Mint főorvos, a vármegye közegészségjgyének érdekeit iparkodott összhangba hozni az orvosi kar érdekeivel, mert tudta, hogy e <ettó elválaszthatatlan. Ezért mindig bizalommal fordultak hozzá kartársai, mert tudták, hogy minden jó ügy iránt az ő jóakarata előre s biztosítva van. De nemcsak mint hivatalos orvos, hanme mint magánorvos is bizalomnak örvendett. Betegei szívesen bízták rá egészségüket és életüket, mert tudták, hogy egy szakképzett lelki- ismeretes orvossal van dolguk. Sokat beszélhetnék még az ő köteleleség tudásáról, pedánsságig menő pontosságáról, humanizmusáról, társadalmi tevékenységéről s főég családja iránti gyöngéd szeretetéről, de non akarom szavaimmal mélyebre vágni, az arrugy is nagyon sajgó sebeket. Még csupán egy pár búcsúszót akarok mcndani Szatmárvármegy orvosai megbízásából a szeretett főorvosnak. Nehéz lesz e bucsuzás, mert hiszen én is gyermekkorom óta barátomat, osztálytársamat gyászolom benne, kivel együtt szőttük ifjúkori álltainkat s kivel 25 éves orvosi pályánk alatt nem kereszteződtek utaink soha. De most, sajnos, nagyon messze térnek el itaink. Te mégysz Sándor, a megdicsőülés útját, az örök nyugalom honába. Mi pedig kartusaid haladunk tovább azokon az utakon, melyeken te jártál. S ha találkozni fogunk — a rmit hogy sokszor fogunk találkozni, — ez utakon a te működésed nyomaival, mindig szeretettel fogunk rád gondolni, mert hiszen te ápoltad bennünk ezt az érzést, barátságoddal, lollegális nemes viselkedéseddel. Cak arra kérünk, hogy ne tekints le ránk most szellemvilágodból; mert meglátnád tieid zokogását, kartársaid és tisztelőid igaz bánatát. A te gyöngéd szivednek pedig még a sírban sem vilna nyugodalma, ha tudnád, hogy te, a ki éleében készakarva senkinek sem vétettél, hanem mindenkinek csak jót akartál, — most milyen fájdalmat és keserűséget okoztál távozásoddal. délután És most menj utolsó utadra! Nem messze vár rád sírod, mégis nagyou fájdalmas és hosszú lesz ez a szomorú ut. Mert velünk kisér távol levő hitvesed imádsága, többi szeretteid áldása, kartársaid nagyrabecsülése — s velünk kisér Szatmárvármegye közönségének hállás köszöneté. Munkás életed után, legyen neked csendes siri álmod, nyugodjál békében. Isten veled ! Isten veled ! '!" A gyönyörű beszéd mélyen meghatotta a jelenvolt nagyszámú gyászölő közönséget, s alatta kevés szem maradt szárazon. A porig sújtott család a.,következő gyász- jelentést adta ki: Özv. Aáron Sándorné sz.üj. Szilágyi Margit, mint neje, gyermekei Béla, László és Péter fájdalomtól megtört szivei tudatják úgy a maguk, valamint testvére bisztfei Aáron Laura, férje Neupauer János és leánya Margit nevében a legjobb férj, apa, testvér, sógcjr, és nagybátya : bisztrai dr. Aáron Sándor vármegyei tiszti főorvosnak f. hó 26-án délután 5 órakor, életének 51., legboldogabb házasságának 21. évében, rövid szenvedés és a halotti szentségek ájtatos fölvétele után történt gyászos elhunytat. Az elhunyt földi maradványai f. hó 27-én, délután 4 órakor fognak a róm. katli. egyház szertartása szerint a mesterrészi sirkért halottas házából örök nyugalomra helyeztetni. Az engesztelő szentmise áldozat f. hó 23-án, reggel 8 órakor fog az egek urának bemutatfatni. Nagykároly, 1911. febr. 2f. Áldás és Ipéke lengjen porai fölött! Hivatalnok nyomor. Irta: Nagy Zoltán törvényszéki bíró. Örök, szüntelen panasz, ez a szó hagyja el bizonyosan minden ember ajkát, ha csak a czimet is elolvassa és tovább lapoz, átsiklik a czimfeliraton. Szerinte le van tárgyalva az ügy. Unott megszokott tárgy: ah menjünk tovább. Pedig nem eddig yan. Koránt sincs letárgyalva a dologi Kell-, szükséges* hogy foglalkozzék, komolyan foglalkozzék vele államhatalom, kormányzat, társadalom egyaránt. Óva int, figyelmeztet, tanulságul szolgál ebben a tekintetben a magyar és franczia vasutas-sztrájk, a trieszti passiv rezistenczia s legújabban a magyar- országi dijnokok mozgalma. Mindezek pedig nem feltűnési viszketegből keletkezett tünő-muló jelenségek, hanem egy nagy kiváló fontosságú államgazdasági probléma: a fix fizetés, elégtelensége, a pénzérték devalvácziója a világszerte tapasztalt drágasság ellenében. Álszemérem számba menne tagadni, szépíteni a dolgot akkor, mikor a letagadhatatlan valóság az, hogy a magyar hivatalnoki kar nyomorog. Mert nincs más megfelelőbb szó erre, mint az, hogy nyomorog. Tengődik napról- napra, hétről-hétre és már a hónap első napjaiban várja a kővetkező hónap elsejét és annyiszor elcsüggedve, de ezért hiszékenységet (de nem hitet) el nem vesztve: bízik reménykedik helyzete sorsa jobbra fordultában. Ez a hiszékenység pedig annál szánalomra méltóbb és vigasztalanabb, mert eredendő magával a pályaválasztással, kinek-kinek sorsával, jövőjével egybekötött. Tudja, ismeri, talán belátja is ezt valahány, de azért szabad pályák helyett ide tódul, itt akar élni és boldogulni, jóllehet a maga kárán reá jött, hogy lemondás az osztály része, sorsa. Pályája kezdetének bejáratánál éppen úgy, mint Dante örökszép apológiájában a pokol kapuja fölött, messziről olvasható a felírás: „hagyjatok fel a reménnyel, akik ide léptek.“ Ethikai vonatkozásban nagyon is érdemes volna arról beszélni, vájjon az egyéni önállótlanság és kishitüség-e az oka annak, hogy az úgynevezett szellemi munkások nagy tömege a fix javadalmazás eléréséért eseng s bizonybizony szomorú tapasztalatokat lehetne levonni nemzetgazdasági, ipari és kereskedelmi téren az iiyen szemlélődésekből. Úgy de most nem erről van szó. A megélhetés, a létezhetés kényszerű követelménye elűzi az elvont eszméken való rágódást s csak arról beszélünk, arról szólunk, a mi letagadhatatlan tényekből következik. Ezeket a tényeket pedig, melyek az egyetlen megczáfolhatatian tudomány: a kétszer kettő tételére vannak alapítva, beismerni lehetetlen? És a hibánál több, valósággal bűn számba megy nem foglalkozni e tényekkel, csak azért, mert a hivatalnok nyomor erő és megfelelő érvényesülés híján talán frázisszerüvé válik és mert innen a szavak magja, a fenyegetésnek csattanója, a kesergések eredménye: elütni minden felhangzó panaszt azzal, hogy tudott, ismert hang ez és éppen ezért nemcsak megszokott hanem egyben meg is unott. Nem úgy! A magyar társadalom gerinczét a hivatalnok osztály képezi Ez az osztály pedig oly nagy, hogy csak a kétkézi munkásnép hada képességen és gyakorlati jártasságán sarkal az állam háztartás zavartalan funk- cziója, nem nagyítás, csak a tény megállapítása: az élet és vérkeringés rendes folyamata. Ennek az osztálynak és ezek munkásainak nyugodt, legalább anyagi zavaroktól ment megélhetést kell biztosítani. Nem az egyesek, nem is a hivatalnok osztály követelménye ez, hanem az állam érdeke. Az államé, amelynek fogalma nemcsak abban merül ki, hogy a polgároktól szolgáltatást követeljen, hanem alaptétete az is, hogy polgárai javáról, boldogulásáról gondoskodjék. Azokéról legalább, akik szolgá- tukat közvetve, vagy közvetlenül az állam javára értékesítik; azokéról különösen, akik munkakörük vagy éppen hivatásuknál fogva is úgynevezett „társadalmi állást“ töltenek be és akinek élet- folyamatuk nem azonos a hernyó életéve! és nem merül ki az élet fenntartás elemi szükségleteinek megszerzésénél, hanem közjó, a társadalom érdekében kötelezettségeket is állit fel, mint követelményt. Az a meghalásra talán sok, élésre azonban oly csekély fix elégtelen. Küzdés, kínlódás és evvel együtt járó gond és kétségbeesés ez az áldatlan helyzet, amely a hivatalnok osztály életét jellemzi. Vájjon helyzet ez: alap-e a jövőt illetőleg? nem. Ez csak állapot: szomorú letagadhatatlan állapot, melynek megtestesítése a hivatalnok nyomor. Paradoxon és banalitás. (A „Kritikádból.) Majdnem minden uj tudományos felfedezés, amely gyökeresen ellentmond egy elfogadott igazságnak, hazugság vagy legalább is erőszakosság számban megy eleinte. Nem tudnak benne hinni az emberek pusztán azért, mert újat mond- Ami nem fér belé az eddigi gondolatkapcsolódásainkba, arra
