Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1911-11-19 / 47. szám
Á szatmárvármegyei 48-as és függetlenségi párt hivatalos lapja. 4K-." POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETI LAP. Szerkesztőség, hová a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők: Kölcsey utca ll.sz. Kiadóhivatal: Atilla-utcza 15. szám ■ Kéziratokat nem adunk vissza. —-----— ME GJELENIK MINDEN VASARNAP. Felelős szerkesztő: DR. JOSITS MIKLÓS. Előfizetési árak : Egész évre...........................................8 korona. Fé lévre................................................ 4 korona. Ne gyedévre...........................................2 korona. Eg yes szám 20 fillér, jji Nyiittér sora 40 fillér. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Forgácsok. Az 1910. évi népszámlálás eredményének egy részét a fővárosi napi lapok e héten közölték. Örömmel olvassuk benne a magyar városok rohamos fejlődését és a lakosság számának óriási szaporodását. A hírlapok megemlékeznek még a fejlődésnek indult nagyközségekről is, -— amelyek a 20000 lakost meghaladják. De ezenkivől külön kiemelik ama kultur városokat is amelyek 20000 lakoson alul maradtak mint Esztergom, Munkács, Ungvár, Nagybánya stb. csak mi- rólunk nem szól az ének . . . Úgy látszik a magyar sajtó előtt a mi városunk sem lélekszámban, sem kultúrában nem fejlődött. * * * Pazar kézzel szórja a kormány a kitüntetéseket. A hírlapok naponkint vagy rémes gyilkossággal, vagy kitüntetésekkel van tele. A kamarásokból, uj nemesekből, udvari tanácsosokból, kir. tanácsosokból fel lehetne emelni az újonc létszámot. Még a hires verseczi polgár- mester is kir. tanácsos lett — csak a székes főváros polgármestere Bárczy István maradt meg tekintetes urnák, mert e főváros nem tárgyalta a verseczi átiratot. A képviselőházban kitört a — béke. A képviselők elpárologtak. Érzik, hogy a nyugalom január 3-ig tart. Azután ismét megindul a harc éietre-halálra. A mai véderőjavaslatnak törvénnyé válni nem szabad — ez az ellenzéki jelszó, A november 18-ikát és a zsebkendős szavazást nem engedi a király. Tisza népszerűtlenné vált a munkapárt nagy- része előtt elvesztette a nimbust az ország előtt is — a kiráiyi kegy napja pedig nem akar kisütni reá. A 30 millióval összetoborzott többség tehetetlen és erőtelen. Mindenki azt kérdi: mi lesz január 1-e után? Aggódva várják a tavaszt, amely nemcsak rügyfakadásf — de házfeloszlatást is fog hozni. A tavasz ébredése az ellenzéki fegyverbarátságból teljes összeolvadást a munkapárti bűnszövetségből végleges bomlást fog hozni. * * * Az elnöknek dorgáló beszédet kel- lett tartania a Hazban, mert az ülést csak háromnegyedtizenegykor tudta megnyitni. Olyan kevesen voltak. Hát igen: a nyugodt parlamenti munka nem túlságosan érdekli az embereket s a mélyen tisztelt kormánypárt tagjai egészen másutt szeretik eltölteni az idejüket és nem a parlamentben, ahoi ilyenkor, mikor mindössze az ország anyagi ügyeiről, tehát életéről-haláláról van szó, nem lehet pártérdemeket szerezni. Azután meg: a költségvetéshez hozzászólni, ehhez már némi szakértelem is kell, a szakértelemhez pedig tanulmányok szükségesek. Honnan? Honnan? Se ideje, se kedve nincs az embernek ilyesmihez, mert ezért senkise fogja megdicsérni. Az .elnök tehát kénytelen, mint a rossz gyerekeket, meginteni a nagyságosokat, hogy járjanak ei az iskolába, mert különben meg fogja büntetni vagy bírságolni az iskolakerülőket. * * * Hazai Samu útnak eresztette nagy beszédét a véderőjavaslatról, de 'áilal- kozása kudarcot vallott. Mindéi . azt várta, kormánypárt és ellenzék egyformán, hogy a honvédelmi miniszter az eddigi felszólalásokra fog válaszolni, ez {azonban elmaradt. Hazai a javaslatról jóformán egy szót sem szólt, hanem beszéde eiejétől-végig az elméleti fejtegetések és a történelmi visszapillantások zátonyán vesztegelt. Szólt a török hódításról. Magyarországnak a Habsburg-di- i„ bziiához való viszonyáról, az önálló magyar hadseregről és arról, hogy milyen szerep jutna ennek, ha egy háborúba keverednénk. Ezek voltak beszédének cölöpéi, erre építette okoskodásait, amelyek hosszadalmasak voltak, de nem érdekesek. A munkapárt nem nagyon hevült a miniszter beszéde alatt. Ez a beszéd különben nem annyira a magyar képviselőháznak, mint inkább Bécsnek szól . . . Cioconda. Leonardo, a festő tétlenül ült műtermében, egy széles, rozoga karosszékben és merengve nézte a fáradt nap utolsó gyümölcsét, az ablakon beszűrődő aranysugarakat, ahogy rávetődtek a szanaszét heverő vásznakra, pajzánul játszadoztak a ragyogó színekkel és azok élettől duzzadva, vígan csillogtak az éltető fényben. Majd, mint játszi tündér pajkos kedvében megkergette, körbe szalasztotta őket, azután hirtelen eltűnt előlük és azok szomorkodva, megtört hiúsággal tűntek el a sötét semmiségben. Leonardo úgy érezte, hogy a messze ismeretlenbe távozó napsugarakkal együtt röpül a lelke is, magasba felhők közé az idegen világba, ahol dicsőség és gazdagság fogadja agyongyötört életét. Dicsőségre vágyott, forró ünneplésre. Vágyta, hogy tömegek lázas ámulatban hódoljanak előtte és messze idegenbe szél szárnyán röpüljön a hire. Voltak órái, mikor erősen hitt magában, mikor a meggyőződés tudata csempészte gondolatai közé a reményt és ha arra gondolt, hogy neve be fog röpülni abba a fényes, grófi palotába, ahol annak a gyönyörűséges szép asszonynak is meg kell hallani, akkor olyan boldog volt, mint csak gyermekkorában, mikor még anyja keblén~álmodo- zott azokról a csodásán bűbájos álmokról, miket az élet fog most valóra váltani. Amikor azután végig nézett ebben a szegényes kis szobában és rávetődött szeme a nehézkesen készülő vásznakra, akkor határtalan szomorúság szorongatta lelkét. Kíméletlenül marcangolta a kétely, sokszor véresre sebezte a hitét és ilyenkor azt hitte, hogy belepusztul a sebekbe, nem éli túl a fájdalmakat, meghal, még mielőtt nagyot maradandót alkotott. Mikor esténkint, sokszor vacsora nélkül befeküdt kemény ágyába és az éhség nemcsak testét gyötörte, de úgy érezte, hogy megbénította lelkének szárnyait is, akkor készen volt lemondani mindenről és csak nyugalmat vágyott, butitó lustaságot, hogy ne érezze lelkét, ne kívánkozzanak testet ölteni azok a színes, zsibongó eszmék, melyek csak a maguk anyagtalanságukban oly szépek, oly kívánatosak. Átkozta a sorsot, mely oly ragyogóan színes káprázattal vonta be lelkét anélkül, hogy valóságos színeket adott volna hozzá. A piktura amit alkotott csak halovány, vértelen volt és csak ijesztő mása az igaziaknak, mik lelkében éltek. A többiek talán nem tudtak a valódiakról, talán észre sem vették volna a különbséget, de ő nem tudott hazudni. Művész volt a művészetért, legalább igy gondolta és nem akart saját lelkének kufárja lenni. Művészt sejtett magában és a többiek szemében csak bolond álmadozó volt. Nem tudták megérteni, hogyha szükséget szenved miért nem fogad el megbízásokat másolásokra, vagy miért nem fogadja el kész képeit, amikért kapott volna egy kis pénzt. Igaz nem sokat, de egy pár napig elélhetett volna belőle. Leonardo mindezt nem tudta megtenni, nem tudott megrendelésre dolgozni. A hangulatok művésze volt, meg az érzéseké. VNem merte eladni képeit, féltette csenevész gyermekeit, gyöngéknek tartotta ahhoz, hogy kibocsássa az életbe őket. Szerette őket, elválaszthatatlan kapocs fűzte hozzájuk, sajnálta vértelenségüket, féltette törékeny testüket. Amikor a végső szükség mégis kalmárkodásra kényszeritette, akkor lopva, settenkedve vitte el képét, mint aki tudatában van annak, mily nagy bűnt követ el. És mikor a kereskedő kivette kezéből, akkor lelkének egy darabját hagyta ottan. Napokig szomorú volt ilyenkor, mint akinek halottja van, akit még az életben nagyon megbántott és nem tudta jóvá tenni hibáját. Sokszor neki indult az éjszakának, kere
