Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1911-09-17 / 38. szám

SZATMÁRVÁkMEÜYE.

38-ik szám.

2-ijL oldal.

De hisszük és reméljük, hogy a nemzet sorsát nem a Domahidyak és Szabó Antalok fogják eldönteni, hanem eldönti maga a hazafiasán gondolkozó nép és a legközelebbi választásokon megmutatja, hogy a szabadságjogokat lábbal tipró, a nemzet anyagi erejét és vérét Bécsnek felkínáló mungó tábor úgy eltűnik, mint egy rossz álom.

* *

*

12-én reggel városunk egyhangúságát szokatlan nagy idegen forgalom zavarta meg. Már az utca képéből észre- lehetett venni, hogy ez nem olyan nap, mint a többi. — Ünnepélyesen öltözött vidékiekkel találkozott az ember mindenfelé, kik még a megyegyülés megkezdéséig ügyes bajos dolgaikat is elakarták végezni. Az úgynevezett 10 órás szatmári vonat beérkezte után ez az utcai sürgés-forgás megkétszereződött. Majd hirtelen megszűnt. Elnyelte a sok idegent a megyeháza nagy kapuja. Megkezdődött a megyegyülés.

A megyeháza nagytermét zsuffolásig megtöltötte a szavazók tömege. Hogyne, mikor a munkapárt a megye legtávolabbi részéből is berendelte azokat a szavazókat, akikre hatni tudott hivatali pressiojával. De e behajtott tömegen valami szomorú hangulat uralkodott. Meglátszott szegények arcán, fanyar mosolyán, kényszeredett beszélgetésén, hogy ők nem a maguk jószántából jöttek most a közgyűlésre. Mint aki tudja, hogy bűnös, csak lopva pillantgattak át a terem jobb oldalán sorakozó ellenzéki csoportra, melyet— engedelmeskedve ugyan az erőszaknak — megcsaltak.

De legjobban megmagyarázták e zsoldos tömeg hangulatát azok az elfojtott hangú igenek, melyekkel Khuenék

— Jaj Istenem kitörött a lábam ! hallatszott az oláh fájdalmas örditása.

Ijedten szaladtam le a lejtőn s nagyobb veszedelemtől tartva, segítségére siettem emberemnek. Az oláh paraszt ott feküdt egy sziklahasadékban s rémeseket bőgött, mint egy Be- hemót. Hol az oldalához, hol a fejéhez, hol meg a lábához kapott, ami biztos jele volt annak, hogy a gazembernek semmi baja sem történt', csak fájdalomdij címén valamit ki akar tőlem zsartííni. Úgy látszott, hogy már több Ízben eljátszotta ezt a jelenetet s már másokat is becsaphatott ijetén módon, mert egészen jól játszotta szerepét.

A dolog nagyon elkeserített. Szomorúan kullogtam hazafelé s átkoztam a sorsot, amely nem akart a medvével összehozni. Annyiszor ostromoltam már a végzetet, annyiszor kerestem már vágyaim kielégítését, de hiába, a medve csak nem akart puskacsőre jönni.

Pár nappal később ismét künn voltam a fogarassi havasokban. Egy-két napi pihenő kellett csak, hogy elkeseredésem elmúljon s felülkerekedjék bennem a vadászat olthatatlan szomjúsága a dicsőség után. Kutatva-keresve, lassan, óvatosan haladtam a vízmosásos sziklák között, amikor hirtelen az egyik vizszaka- dékban teljes biztonsággal, félreismerhetetlenül megtaláltam a medve nyomát. Kimondhatatlan öröm fogott el a nyomok láttára, mert éreztem, hogy most végre biztosan be fog teljesedni régi vágyam, mert bizton éreztem, hogy most meg kell jönnie a medvének.

Már hajnalban elálltam a nyomát s vártam, nagy türelemmel vártam. Elmúlt a reggel,

kátyúba juttatott szekerének vittek segítséget.

A gyűlést fél 11 órakor nyitotta meg Csaba Adorján főispán azzal a kérelemmel, hogy a mai nagy politikai vitát tartalmazó közgyűlés nyugalmára való tekintettel a felszólalók kerüljék a személyeskedést, maradjanak tárgyilagosak, hogy a vita méltó legyen Szatmárvár- vármegye méltóságához.

Az első ponton hamarosan tulestt a közgyűlés. A kereskedelemügyi miniszter leiratát a Fehérgyarmattól Nagyecsed, esetleg Börvelyig vezetendő szabványos nyomtávon h. é. vasút tárgyában tudomásul vette.

Ezután Versecz város törvényhatóságának szégyen átirata került tárgyalás alá, melyet az állandó választmány 3 szótöbbséggel, azzal a javaslattal terjesztett a közgyűlés elé, hogy hasonló értelemben írjon fel az országgyűléshez.

Az állandó választmány javaslatával szemben Ilosvay Aladár alispán azt a javaslatot terjesztette a közgyűlés elé, hogy a verseci átirat vétessék le a napi rendről, tétessék irattárba és mondja ki a törvényhatóság, hogy a véderőjavaslatokkal szemben bármily fegyvert sem tart elítélendőnek.

A zajos éljenzéssel fogadott alispáni javaslat után a mindenkori kormány hű támogatója, N. Szabó Antal emelkedett szólásra, ki a tárgyhoz nem szólva, elzokogta a tisztán személyeskedésből és az ellenzék ocsárlásából álló gyatra mon- dókáját, mely pártkülönbség nélkül mosolyra fakasztott minden komolyabban gondolkozó hallgatót. Beszédét az ellenzék gúnyos kacagása követte. A mungó tábor pedig erőszakolt éljenzéssel igyekezett szégyen kelését palástolni.

már délfelé járt az idő, közben kétszer is megéheztem s a medve még sem jött. Már délutánra hajlott az id&, elmúlt három óra is, a percek, a félórák, az órák végtelen lassúsággal tűntek el s végre délután öt óra lett. A fegyveremet nagy szeretettel, de még nagyobb reménykedéssel szorongattam a kezemben s azzal vigasztaltam magamat, hogy — a türelem rózsát terem. Sovány vigasz, de az adott esetben egészen mindegy volt, hogy mivel ölöm meg az időt.

Úgy öt óra tájban történt, hogy az egyik vadásztársam, egy német ur, körülbelül százötven lépésnyire helyezkedett el alattam, ő is amed- vét leste. A véletlen szerencsétlenség és a német ur volt az oka minden bajnak. Én intettem társamnak a kalapommal, hogy menjen el arról a helyről, mert ezt a helyet már én foglaltam el.

— All righ ! — kiáltotta a német s a kalapjával intett, hogy megértette, amit akartam s már fel is cihelődött, hogy az én területemről eltávozzék.

Alig állt azonban lábra, egy keskeny ösvényen, alig tizenkét lépésnyire német vadásztársamtól megjelent, á medve. Szép, hatalmas kifejlődött állat volt, olyan, amilyennek én képzeltem álmaim zsákmányát.

Mikor a német ur maga előtt látta a medvét, ijedtében nagyot kiáltott, úgy, hogy még a kalapja is leesett a fejéről. A medve is két lábra állott, kitátotta baromi száját s elbőgte magát. Ez annyira megrémitette va'dásztársamat, hogy ijedtében elfelejtette a puskáját elsütni.

Falussy Árpád dr. mondotta el ezután úgy forma, mint tartalom tekintetében magas színvonalon álló nagy hatású beszédét, melynek bevezetésében kijelentette, hogy nem tartja érdemesnek, nem méltatja N. Szabó Antal beszédét arra, hogy azzal foglalkozzék és azért egyenesen rátér a tárgyra.

Elvitázhatlan érvekkel bizonyította az obstrukció jelenlegi szükségét, mint a hazafias ellenzéknek egyedüli eszközét, abban a nemes küzdelemben, melyet a bécsi sugaltnazásra megalkotott véderő- javaslatok ellen folytat. Ő is elítéli — úgymond —- az obstrukciót, de csak akkor, ha azt egy, a magyar nemzeti eszme ellen küzdő párt használja fegyverül.

Helyes következtetéssel magyarázta meg, hogy az obstrukció letörésére irányuló felirat csak álarc, amelynek leple alatt a munkapárt a véderőjavaslatokat akarja törvényerőre emeléshez segíteni.

Ép azért nem hiszi, hogy a törvény- hatóság, mely egy pár hónappal ezelőtt egyhangúlag a véderőjavaslatoknak napirendről való levétele mellett nyilatkozott, annyira következetlen legyen magához, hogy ma, a közel múltban kimondott határozatát lábbal tiporva, segítségére siessen a nemzetrontó véderőjavaslatokat törvényerőre emelni akaró munkapártnak.

Értékes beszédét azzal fejezte be, hogy bár vannak e megye történelmében oly sötét pontok, amelyekre visszaemlékeznünk csak pirulva lehet, de reméli, hogy ma bizonyítékot fog adni a vármegye törvényhatósága arról, hogy e megyében Haynau és Kristóffy nem találhatnának többet otthonra.

Lelkes beszédét, melynek fő jellemvonása a férfias, bátor szókimondás volt, szűnni nem akaró tapvihar fogadta.

Végre is a medve unta meg a dolgot, megfordult s a legnagyobb megvetéssel ellépett az ösvényen. Vadásztársam csak akkor tért magához, mikor a medve 30—40 lépésnyire volt tőle, akkor három golyót is röpített utá iá, de bizony elhibázta.

Eleinte elfogott a méreg a hiábavaló Várakozás miatt s azért, hogy most, mikor már olyan közel voltam vágyaim teljesedéséhez, a véletlen egy német ur személyében akadályozza meg szenvedésem csillapodását, később azonban magam is jót nevettem a mulatságos jelenetén.

Este megkérdeztem német vadásztársamtól, hogy mit kiáltott, mikor a medvét meglátta.

Hát bemutatkoztam neki, szólt a kedélyes német ur.

— Úgy látszik, udvarias medve volt — mondtam én neki — mert ő is elbőgte magát, hogy a bemutatkozást viszonozza.

A mulatságos eseten még sokszor nagyokat nevettünk.

Ez év őszén szarvasbőgésre mentem zólyomi vadászterületemre. Egy kapitány volt társaságomban. Az első eset, a szarvasok rosz- szul bőgtek. De azért a szakadó esőben is megkíséreltem a szerencsémet. Eredménytelen cserkészetemről estefelé tértem vissza s mikor lassan ballagtam hazafelé, egy szűk vadászösvényen fekete tömeget láttam magam előtt. Hatalmas vadkannak néztem s fekete tömeget, vállámhoz kaptam kitűnő fegyveremet s bele- lőttem. Alig volt tőlem harminc lépésre, úgy,