Szatmárvármegye, 1910 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-25 / 52. szám
I Karácsonyi melléklet ^ AiA a „Szatmárvármegye“ 1910. évi deczember havi 52. számához. AP Krisztus. És jött a Názáreti. .. Lágy talárja Hiányzott róla. Divatos ruhában Ment az utcákon végig. Lábain Cipő volt. Sétabot kezében. Arca Halovány. Lassan törtetett előre. A fővárosnak zajgó élete Szokatlanul hatott rá. Názáretben, Jeruzsálemben béke, csend honolt. Ott minden léptét áldott rög fogadta. Itt meglökdösik őt az emberek. Ott áhítattal hallgatták szavát, Itt jelenlétét észre sem veszik. A Názáreti merengő szemében Felcsillan egy köny . . . Este lett. A város Utcáin millió gázláng lobogott A Názáreti elf át adva ért ki Egy kültelki korcsmához. Benyitott. Borzos hajú legények iddogáltak A vörös abroszos asztal körül. Nehéz szivarfüst szállt a levegőben, S pálinkagöz. Lerongyolt alakok Könyökölnek a poharak között A Názáreti leült közibük. Hallgatta egy darabig szavukat; Káromkodó beszéd, gyilkos keservek Zuhogó árja csapta meg fülét. Megdöbbent. Hát ezért hirdette fennen Az uj evangélium szent tanát ? Ezért került poroszlók lándzsa-éle Elé, ezért vérzett el a kereszten ? Azért tűrt szenvedett, hogy századok Múltán igy lássa tanát rombadőlni ? Feláll. Beszélni kezd, mint egykor a Szent földön ... Békét és szeret etet Hirdet szava, tűrést, alázatot... „Hát nincsen Istenetek ?“ kérdi tőlük. „Felejtitek, ki halt meg értetek ? Elvész, kinek leikéből vész a hit.“ Nem folytathatta. Megragadták. Durván Kilökték a korcsmából. „Nyomorult Úri lakájt El, lódulj innen el! Megmérgezed szavaddal a léget! Mit prédikálsz itt békét és hitet ? Mondd uraidnak: adjanak enni A hit és béke az övék maradjon! Becsapódott az ajtó. Visszafordul A Názáreti és szól szelíden: „Uram, bocsáss meg nékik, mert hiszen Nem tudják, mit cselekszenek11 . .. És aztán Megindul. . . Messziről még zug feléje A korcsma ablakán keresztül egy Duhaj, rekedt hangú, parázna nóta, És közbe hallja, amint a poharak Földhöz csapódva, száz darabra hullnak ... Csendes pártfogó. Karácsonyi történet. Irta: Cholnoky László. Két nappal karácsony előtt érkeztem abba a kis ruthén faluba, amelyiknek a nevét ma már a tulvilági üdvösségem árán sem volnék képes az eszembe idézni. Teljes lehetetlenség lett volna máshozá mennem, mint a korcsmába, mert a faluban nem ismertem senkit, szállást meg csak a korcsmáros adott. Az ivó egyik sarkában teljesen egyedül ült egy hatalmas, szélesvállu ruthén paraszt és ivott. Már meglehetősen be volt rúgva, időn- kint magánbeszédeket tartott sorsát panaszolva. De a többiek, úgy látszik már megszokták. mert reá sem hederitettek. A korcsmáros sem törődött vele. Egyszer csak megnyílt az ajtó és négy apró gyermek óvatoskodott be rajta. Az egyiknek kenderkócból hosszú szakáll volt az álfára ragasztva, a másik három meg, nagy vigyázva cipelt holmi ócska papirházacskát, amelyben a megszületett kis Jézust imádta a három napkeleti király. Betlehemesek voltak. Illedelmesen, gyáván fészkelődtek, de utóbb, hogy a parasztok barátságosan hallgatták az éneklésüket, belemelegedtek a dologba. Különösen a sarokbeli részeg hallgatta őket nagy gyönyörűséggel, néha még ő maga is velük énekelt. Csakhogy nem sokáig tartott mindez. A korcsma ajtaját betaszitotta valaki: egy óriási szintén nagyon részeg pásztorféle ember. — Itt vagytok, gazemberek ! — ordította a fiuk felé, azzal hozzájuk ugrott, az előéne- kesnek letépte a kenderszakállát és kétszer úgy fejbeütötte, hogy annak az orrából azonnal ki- bugygyant a \ér. Folytatni akarta az atyai nevelést, de akkor a sarokbeli részeg, akit Tim- kónak hívtak, rákiáltott: — Ne bántsd azokat a gyerekeket, te hóhér! Az ujjonan érkezett haramia vadul forgatta a szemeit és gyalázatos szitkokat üvöltözütt Timkó felé. Az csak hallgatta egy darabig, de egyszer aztán felkelt, odament a dühöngőhöz, átnyalábolta és kitette az ajtón. A küszöbön még kétszer belevágott az arcába, aztán kilökte. Onnan kívülről rémes káromkodás hallatszott, A kidobott ember még dühöngött egy darabig, verte az ajtót, de aztán elkotródott, Amikor nehéz lépései elhangzottak, a gyerekek is kilopóztak. Az Isten tudja, hová mentek. Ahogy vége lett a dolognak, a parasztok tovább kártyáztak, csak Timkó nem nyughatott. Senki sem figyelt rá, de azért csak beszélt. — Hogyan is lehet valaki ilyen ördög, mint ez a cudar félbolond ?! — tűnődött hangosan. Üti. tép a gyerekeit, aztán elissza, amit azok keresnek ! . . . Hát hiszen inni iszom én is, most is be vagyok rúgva, de a gyerekeimet nem bántom. Most is az a bajom, hogy nem tudok nekik semmit adni karácsonyra. Cipő is kellene, mert cudar hideg van, meg ruha is, de nincs semmi! . . .. Timkó a saját beszédjétől, meg a mindég több pálinkától egyre érzékenyebb lett. Utóbb már szinte sírva nyöszörgött. —A szegény embert csak nevetik ! Pedig most is azért nem merek hazamenni, mert a gyerekek sirnak, az asszony meg majd megkérdi. hogy hoztam-e haza valamit ? Istenem, édes jó Istenem, csak volna valaki, aki pártomat fogná ! De nincs senki! Szomorúan lehajtotta a fejét és tovább dődögött, de utóbb már teljesen érthetetlenül. Csak annyit lehetett kivenni a beszédjéből, hogy nem mer hazamenni és hogy nagyon szeretne valakit, aki pártfogolná. A korcsmáros végre haza zavarta. Rettenetesen nehezen, de kivánszorgott. Hanem nem vitte sokáig. Vagy tiz lépésnyire az ajtótól beleesett a hóba. Ott feküdt gyámoltalanul, bután kapálódzva és nyöszörögve. Egyszer csak éles, bántó gyermek-vigyorgás hallatszott. A betlehemes-gyerekek, akik nem mertek hazamenni és ott kuporogtak a korcsma eresze alatt, észrevették a részeg embert, előjöttek az odúból, körülállták holtrészeg pártfogójukat és kiabáltak neki: — Hohó, Timkó bácsi, keljen fel. Nem lehet ? Persze, megint részeg, mint a disznó ! Feküdjék bele ebbe a házba, itt jó meleg van! És ráborították az arcára a papir-házikót. Timkó gyámoltalanul vergődött; utóbb nem törődött semmivel. Ezért a gyerekek hamarosan, ott is hagyták. A korcsmát is bezárták, de vele nem törődött senki. Pedig néha fel-felsóhajtott, hogy bárcsak jönne valaki, aki pártját fogná, hogy ne kelljen hazamennie. De a pártfogó csak éjfélkor érkezett meg. A hó. Ez a csendes, hangtalan pártfogó olyan alaposan betakarta, hogy csak a tavasszal találtak rá. A múlt. A múlt erősebb mint te vagy Te drága tiszta szent. Most kél fel csak a te napod Az enyém már lement. S jönnek a múltak árnyai Rám támadnak vadul A lelkem gúzsba kötözik Úgy ejtenek rabul. És nincs menekvés, nincs sehol, Sok pribék elcipel, Gyönge karod hiába véd Én nekem menni kell! Olyan vagy mint a kegyelem Mely későn érkezett, Hiába csók, hiába könny; A hóhér végezett. Vértes Gyula. A betyárok cimborája. Szeged városnak tizennégy mértföld óriás határát az ezernyolcszázas évek elején nem szelídítették, nem ékesítették a gyümölcsfákkal, szőlőkkel körülbokrétázott tanyák ezerei. Puszta volt a puszta. Jegenyefák nem bólogattak a szép fehér sorrendben sorakozó tanyaházak mellől. Vad pusztán füstölgött néhány betyár csárda kéménye. Leginkább pásztor-karámok képezték a szellős tanyahelyeket s a szegedi tizennégy mértföldnyi pusztán virágzott az ős pásztorélet fattyúhajtása a betyárkodás is. Ami nem is volt csoda, mert mig Kotolár, pusztai kapitány, fegyveres legényeivel meg nem telepedett a pusztán, addig a „hadnagyok“ csupán potyázgatni járogattak ki. Már a Kotolár kapitány kinn lakása idején Popán Jóska volt a leghíresebb szegedi betyár. A Popánoknak az akasztófa volt a családfájok. Minden tizesztendőben fel-felkötöttek rá egy Popánt . . . Szeged városnak meg Dia- novszky ur volt a főkapitánya. Hatalmas ur volt. A budai-uton feküdt a kúriája s midőn egyszer megszaladt a Tisza s gátat szakított a a Sörházkaszárnyánál, a budai-uti kúriától a városházáig lábas hidpallót vertek, hogy a hatalmas főkapitány száraz lábbal járhasson a hivatalába. Ilyen első ember volt a városban Dianovszky. Kinn a pusztán meg Popán Jóskát tartották az első betyárnak. „A fekete ördög“, köznyelvcn a hátmegől igy tisztelték Popánt, aki csúnya volt, mint a született ördög. Rücskös, fekete arcát nagy sebhely-forradás éktelenitette. Pandur-kardnak a nyoma volt az az éktelen forradás! Node
