Szatmárvármegye, 1910 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1910-11-20 / 47. szám

«S» POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETI LAP. «g®- Szerkesztőség,

hová a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők: Deák Ferenc-tér 20. sz. Telefon 84. sz.

<ga<- Kiadóhivatal : Kaszinó-utcza 2. szám. «g&- 1 ~ Kéziratokat nem adunk vissza.------;------;

I! ad is&bet

Nagykároly, 1910. november 19.

Szatmár város legutóbb tartott törvényhatósági közgyűlésén elhatározta, hogy a kir. pénzügyigazgatóságnak városunkból leendő áthelyezése tárgyában felír a pénzügyminiszterhez és mint ezelőtt 18 évvel, most is felajánlja, hogy 12 évig ingyen helyiséget ad és fedezi az átköltözési költségeket. Utasította a polgármestert, hogy a feliratot egy küldöttséggel adja át, mely felirat támogatására felkéri a szatmármegyei képviselőket.

Szóval Szatmár városa mindenké- pen pénzügyigazgatóságra akar szert tenni.

És ezen mi nem is ütköznénk meg, mert hisz egy ilyen nagyszámú tisztviselői karból álió hatóság úgy erkölcsi, mint gazdasági szempontból nagy előnyére van egy városnak. De igenis meg- botránkozunk azon, hogy Szatmár városa e hatóság megszerzése érdekében, sem a módot, sem az eszközt nem válogatja meg.

Nem tartjuk összeegyeztethetőnek egy törvényhatóság méltóságával azt, hogy olyan versenynyel igyekszik elhódítani a

Vasárnap. VI. évfolyam. 47. szám.

MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.- . ; ' f . ■ I I

Felelős szerkesztő : Laptulajdonos :

Dr. Tóth Zoltán. Fráter István.

Előfizetési árak:

Egész évre

...........................................8 korona.

Fé

lévre............................................................................................................. 4 korona.

Negyedévre..................................................................................................2 korona.

Egyes szám 20 fillér. ;j| Nyiltíér sora 40 fillér.

Hirdetések jutányos áron közöltéinek.

pénzügyigazgatóságot városunktól, amely a kereskedelmi életben sem nevezhető szépnek. A Hezitálás árveréseken szokásos dolog, de semmi esetre sem megengedett egy város részéről, egy másik várossal szemben. •

Dicséretére válik egy képviselőtestületnek, ha városának fejlesztésére törekszik, de az önérdek alacsony színvonalára süiyed ez a különben nemes cél akkor, amikor ez a törekvés egy szomszéd város erköicsi és anyagi kárát vonja maga után.

Más elbírálás alá esnék Szatmár városának a pénzügyigazgatóság megszerzése iránti igyekezete, ha ezt egyszerűen csak kérelmezné a minisztertől. Sokra-vágyásnak volna ez minősíthető igy is, de még sem hordaná magán a kapzsiság nem épen díszes bélyegét.

De Szatmár nem ezt teszi, hanem gazdagságában eibizakodva, 12 évre ingyen helyiséget igér és ezzel egyenlőben versenyre szólítja fel városunkat. Nagyon természetes, hogy e versenyben városunk ha elfogadná — ami már annak, minden finomságot nélkülöző formája miatt is ki van zárva — csak vesztes lehetne, mert ilyen anyagi megerőltetés, kellemetlen utókövetkezkezmények nyomasztó terhével járna. És Szatmár ennek tudatában van. Sőt épen azért teszi ezt az ajánlatot.

Bízik a miniszter financiális gondolkozásában, feltételezi róla azt, hogy a legtöbbet Ígérőnek juttatja a pénzügyigazgatóságot. Nohát mi ezt a miniszterről hinni nem merjük. Mert az államnak nem iehet az a célja, hogy 300000 koronányi haszonért egy város érdekét figyelmen kiviil hagyja, hanem ellenkezőleg, fejlődését még anyagi áldozatok árán is elő kell mozdítania. De a mi városunk a jelen alkalommai ezt nem kívánja, csupán a legteljesebb joggal ragaszkodik ahhoz amije van.

Tagadhatatlan tény, hogy a pénz- ügyigazgatóság jelenlegi helyisége nem felel meg a kivánalmaknak, de ez még nem jelenti azt, hogy városunkban alkalmas helyisége nem is lehet. A mi városunk, az bizonyos, hogy nem rendelkezik olyan vagyonnal, mint Szatmár, de a pénzügyigazgatóság elhelyezéséről még módjában van gondoskodni. Arra semmi szükségünk nincsen, hogy Szatmár városa •— afeletti aggodalmában, hogy a pénzügyigazgatóság a szabad ég alá kerül — helyiséget felajánljon.

Bendiner Nándor.

Irta: id. Ábrányi Kornél.

Egész hosszú életemen keresztül mindig különös vágyat éreztem kiváló nagy művészeket, virtuózokat, zeneköltőket nemcsak a hangversenytermekben, hanem saját otthonukban is, közvetlen közelről megismerni, beletekinteni lelki világukba s eszméket cserélni velük művészetük kiformálódási mozzanataira nézve, szóval : a művészet sokféle etikai fluidumában felfrissíteni a lelkemet. Mert egészen más az ilyen s elletni érintkezés, mint a hangversenytömegektől nyert változatos impresszió, mely mindig bizonyos fluktuációnak válik forrásává, a szerint, amint velejátszanak, vagy a tapsok viharjai, vagy a közönség fagyosabb indifferentizmusa.

Mikor Bendiner Nándor hazánkfia oly kimagasló sikert aratott nyilvános fellépéseivel s aztán a filharmóniai hangversenyeken tűnt fel még fokozottabb érdeklődést és a sajtó még egyhangúbb elismerését vívta ki: kettős erővel nyilatkozott meg bennem a vágy őt saját otthonában is megismerhetni. A legszivélyesebben fogadott s pazar bőkezűséggel tárta föl előttem impozáns művészetét, mely az otthonában töltött egy pár órát ép oly érdekessé, mint felejthetetlenné tette előttem. Ismertem a hir óriási nagy szárnyaira vett művészeket, akik egy nehány kifaragott parádés virtuóz darabbal bejárták az egész világot s aranyat, mirhát és tömjént arattak. De ha nagyon közel jutott az ember hozzájuk, úgy távozott tőlük, hogy sivár csalódás nehezült a sóvárgó lélekre. Az ilyenek száma már — kivált a mai korban — egész légió. De Bendiner épen nem tartozik az ilyenek közé s nem gondolok túl lőnni a célon, azt állítva, hogy ő a fiatal magyar müvésznemzedék egy olyan választottja, akinek nevét, értékét, kevesek múltán, az egész müveit világ diadalmasan fogja visszavezetni a magyar névre.

Hiszen vér, ami vérünkből; itt nyerte a mi zeneakadémiánknál első alapvető kiképzését s legutolsó mesterei d’Albert és Busoni Ferruccio már csak a kész értékes anyagot zománcozhatták még ragyogóbbá. Három olyan szédületes nehézségű zongora darabot játszott el nekem otthonában, úgyszólván pihenés nélkül, melyeknél nem termett impozánsabb a zongorairodalomban. Kitől eredhettek ezek, mint a mi soha utói nem érhető Liszt Ferencünktől. Először Esz dur koncertjét, azután Spanyol rhap- szodiáját s végül Tannhäuser nyitánya átiratát játszta el. Egy is elég ezek közül, hogy a legnagyobb virtuóz is vért izzadjon bele. E mellett még egy Oktáv-etüdöt s egy bájos Nocturnot Chopintől. A két elsőt pompás Bösendorfere mellett Székely Arnold az országos zeneakadémia tanára kisérte, helyettesítvén a zenekart.

Bendiner technikai bevégzettsége imponáló, már is ott áll, hogy a régi sói disant laureatus virtuózok, ha feltámadnának — az egy Lisztet kivéve — méltán kérdhetnék, minek is fáradtak, törték magukat a virtuozi babérok után. Ujjai mintha acélból lennének. Különösen oktávái — melyeket saját bevallása szerint Busonitól sajátított el — olyanok, melyek gyorsaságát, erejét, egyenletességét és tömörségét sok virtuóz meg uni ;ono sem ér utói. A mit leginkább megbámultam az mesés s biztos emlékező tehetsége s az ő kimerülést nem ismerő izomereje és kitartása. Sok mindenről cseréltem vele eszmét s meggyőződtem úgy kiváló intelligenciáján, 1, mint fentkölt művészeti irányáról, anélkül, hogy keresné a pózokat s kacérkodnék a túl eiteltséggel. Erős és biztos talizmánjai lesznek e tulajdonságok további életpályáján; mert nincsenek személyesebb, sikamlósabb meredélyei a művészeti magas utaknak, mint a felesleges külső ostentációk és a mindig visszataszitó szenvelgések.