Szatmárvármegye, 1910 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1910-03-13 / 11. szám
Nagykároly, 1910. március 13. Vasárnap. VI. évfolyam. 11. szám. •C»:* POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETI LAP. Szerkesztőség, hová a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők: Deák Ferenc-tér 20. sz. Telefon 84. sz. •©SF Kiadóhivatal : Kas^nó-ut a 2. szám. ©gjf • Kéziratokat ne ' ír ‘ s_a. := MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő : I! Laptulajdonos: Dr. Tóth Zoltán. |j Fráter István. Előfizetési árak: Egész évre ..............................................8 korona. Fé lévre.................................................... 4 korona. Negyedévre...............................................2 korona. Egyes szám 20 fillér. ]|| Nyilttér sora 40 fillér. Hirdetések jutányos áron közöitetnek. Az igéreÚJ1' . NagyKaro. , .iU. márc. 12. Népvándorlás folyik az országban. Egyesek és küldöttségek százával futnak fel az ország különböző részéről a központba. Külsőjük nem árul el semmi lelkesedést, mert nem a hazafias érzés, hanem az érdek viszi őket. Céljuk az emberek szerint kétféle : egyik része a kormánytól vár valamit, a másik része pénzen felutaztatott ember. Helyük a Nemzeti Társaskör, — itt van most mindenki, aki boldogulni akar, innen reméli újjá születését a kegyvesztett és letört existencia, ez reménysugaruk forrása, ez a bibliai Ígéret földje. Mi azonban nem hisszük, hogy a nemzetet ez a műnépvándorlás képviselné. Ez a Nemzeti Társaskör küszöbén tolongó tömeg olyannyira heterogén elemekből áll, hogy maga Tisza István és Khuen Héderváry is elzárni szeretnék az ígéret föld kapuját. Agrárius és merkan- talista, liberális és konzervatív, szocialista és feudális, ó szabadelvű és néppárti, alkotmánypárti és nemzetiségi, mind tülekszenek, pedig ezeket nem a nemzeti munka iránti rajongás, hanem a konc csalogatja. A főispánságokkal valahogyan csak boldogult a kormány, sőt e tekintetben némelykor még szerencsésnek is mondható, mert miként ezt a mi vármegyénk főispánjánál is láthatjuk a személyes ösz- szeköítetés, a szimpatikus egyéniség és a tisztességes munkás múlt erős fegyverével bíró olyan egyént tudott a vármegye élére állitani, kiben nem a Khuen kormány eszközét, hanem inkább a családi traditió egy természetes következményét látva, hinnünk kell azt, hogy a közöttünk élt ember ellenünk nem is küzdhet. A képviselő jelölésekkel és a jelöltek megválasztásával már sokkal nehezebben van a kormány, annyira, hogy e tekintetben még ma sem tudott határozni, s ezt úgy látszik hosszú időre csalogatónak tartogatja. Van tehát még mindig ok és cél, mely ezeket a feltámadó senkiket vonzza, amelyért jobb érzésüket félre téve, szolgálatukat felajánlják a bécsi bérenceknek. De az ilyen túlságosan vegyes házasságból származó frigy azt hisszük nem maradhat örökös. Még ha a hatalom máza össze is tudná ragasztani egységessé a sokféle elemekből össze olvadt, kaleidoszkopszerü és különböző múlttal biró alakokat, akkor sem jósolható hosszú életűnek, mert lehetetlen, hogy a magyar nemzet fel ne ismerje azt a veszedelmet, amely ebben a nemzeti munkapártban van. Deák Ferenc mondotta, s azt számtalanszor ismételték, hogy azt a jogot, amelyet a nemzettől erőszakkal vesznek el, a nemzet karddal vissza tudja szerezni, de azt a jogot, amelyről egy nemzet önként mond le, nem szerezheti többé vissza soha. Khuen és Tisza az uralkodó és a nemzet közötti harmonikus munkát hirdetve azt célozzák, hogy ez a nemzet egyszer s mindenkorra tegye le a fegyvert, hagyjon fel a nemzeti követelésekkel, s elégedjék meg azokkal a morzsákkal, melyeket néha szemfényvesztésül a Burgból elébe löknek. De mi el nem hihetjük, hogy a nemzet be ne lássa azt, hogy ha a most jövő választások alkalmával nem sorakozik a függetlenségi pártok mellé, ha addig a Kossuth és Justh fraktiók egy egységes táborba Kossuth Ferenc vezérlete alatt ismételten össze nem forranak, nem lesz erőnk és elvész hosszú időre még csak reménye is annak, hogy a Habsburg dinasztiával szemben nemzeti követelményeket kivívhassunk. Ha Khuennek és Tiszának most a hatalom terrorjával és a nemesítésekkel szerzett pénz varázsával többséget sikerül teremteniök. akkor mindörökre le kell mondania a nemzetnek arról a reményéről, hogy valaha a függetlenségi eszmék alapján fejlődhessék. Ezért hirdetjük mi folyton a kettészakadt függetlenségi párt egyesülését, mert a testvérharc csak erőnket gyöngíti és ellenségünket erősiti. Antonia arcképe. Irta: Gaston Bageot. Leányának és vejének tragikus halála óta, mely a Mózes hajótörése alkalmával történt, Delines asszony kétségbeesésében vissavonult és magányos életet élt. Antonia huszonnyolc éves volt, amikor meghalt. Rövidtartamu leánykorában szépsége és gazdagsága miatt körülrajongták, de midőn később férjhez ment, férje, aki kitűnő üzletember volt, bár gazdag pompával halmozta el, nem tudta fölmelegiteni. Ragyogó magánjának csendjét nem verte fel vidám gyermekzaj s végre is beletörődött elhagyatottságába, melynek végén ott ólálkodott a halál. Nyolc nap óta megmagyarázhatatlan módon ezek a gondolatok és visszaemlékezések nyugtalanították Delines asszonyt. Az immár teljesen magára maradt özvegy, kit csupán néhány vén cseléd vett körül, naphosszat szalonjában üldögélt, Antonia arcképe előtt. Fekete fakeretben, a nap tompított, vagy estenkint a villamos csillár ragyogó fénysugaraitól megvilágítva ott állt a fiatal asszony, virulva, tündökölve szépségének teljében. A rajongó festőművész megfürösztötte a nagy velenceiek fényében, akik szerették az aranyhajat, e zöidzománcu szemeket és a hajlott ajkakat Antonia mosolygott, szelid, mélabus és mégis boldog, gyönyörteljes mosolylyal, mely fájdalmas sorsával teljes ellentétben állt és szegény anyját örökké nyugtalanította. Olyan volt, mintha a halott önkéntelenül szivének egy mély titkát viselné arcára Írva. Egy nap a vén inas névjegyet hozott Delines asszonynak. — Pierre Lillois ? . . . Emlékezett rá, hogy e nevet több Ízben hallotta emlegetni az elhunyt házaspártól, de minden erőlködése ellenére nem tudott felidézni emlékezetében egy bizonyos arcot. — Kéretem. Pirere Lillois lesült arcú, égő szemű fiatal ember volt,úgy a harmincas évek körül. Ajka szenvedést árult el, egész arca végtelen szomorúságot tükrözött vissz. A katasztrófa óta szakadatlanul utazott. — Nagyon jó barátja voltam az ön vejének — szólt Delines asszonyhoz — s a leánya iránt is hódolat és rokonszenv töltött el. Visz- szatérvén utazásomról, eszembe jutott, hogy ön leányának egy arcképét őrzi, melyet mester- műnek tartanak. Úgy gondoltam, hogy ha megláthatom, ez annyi, mintha mindkettőjüket viszontlátnám... A különös látogató hangjában rosszul titkolt fájdalom remegett s a Delines asz- szony szive szintén elszorult. Könnyei, melyeket eddig visszatartott, arcára peregtek s kezének egyszerű mozdulatával odamutalott a képre, mintha magát Antóniát mutatná meg az idegennek. Pierre Lillois sokáig mozdulatlanul és némán szemlélte a ragyogó képet, azután igy szólt: — Mintha ő maga volna! — Igen — szólt boldogan az anya. És látván, hogy Pierre Lillois nem tudja levenni tekintetét Antóniáról, hozzátette : — Ha önnek tetszik ez az arckép, örülni fogok ha máskor is megmutathatom. Ez időtől fogva Pierre Lillois hetenkint meglátogatta Delines asszonyt. Nehány meghitt, bizalmas venég körében, akikkel az öreg hölgy szívesen elcsevegett a múltról, Piere ott szokott üldögélni egy sarok- san, legtöbbször szótlanul és tekintetét a csodálatos képen nyugtatva. Ez a néma szemlélődén szemmelláthatólag boldoggá tette s hálás volt érte Antonia anyjának és úgy tisztelte ezt a nyújtott alkalomért, mintha az anyja lett volna. Végül maga Delaines asszony volt az, aki a fiatal ember gyakori látogatását sürgette. Nem kérdezte, hogy micsoda különös érzelem az, mely ez ismeretlenhez fűzi s nem kereste, hogy ez mi gyönyörűséget talál a fájdalom örökös felidézésében, Ösztönszerüleg érezte, hogy közelebb állanak egymáshoz. Gyengédsége, figyelme, sőt hallgatása és mélabuja is meghatotta. Mindannyiszor, ha eddigi szokása ellenére szivét őszintébben kitárta, úgy érezte önkéntelenül is, mintha Pierre egykor legmeg- hittebb barátja, testvére, vagy férjé lett volna Antóniának s ez annyira bizalmassá tette, hogy egy napon megvallotta neki azt a rejtett gondolatot, mely nyugtalanította.
