Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-07-04 / 27. szám
27-ik szám. SZATMÁRVÁR MEGYE 3-ik oldal. minden lakosa a magyar államiság hive s tudjon magyarul!“ dr. Falussy Árpád beszédét mély csendben, a legnagyobb figyelem között hallgatták a jelenvoltak. A befejezés után aztán hatalmas éljen és taps volt arra a felelet. Majd berencei Kováts Jenő emelkedett szólásra s a közgyűlés nevében hálás köszönetét mondott elnöklő íőis- pánnak, a miért a társulat érdekében olyan lankadatlan erővel, páratlan lelkesedéssel, hazafias, igaz meggyőződéssel fáradozik. Kérte a jövőben se csüggedjen, tegyen meg mindent, hogy az eredmény még fényesebb legyen! Madarassy Dezső igazgató indítványára az egész beszédet jegyzőkönyvbe foglalták. Faragó Ignác társulati jegyző olvasta fel ezután Madarassy Dezső igazgató évi jelentését, melyből kiemeljük a következőket: Az 1908. esztendő Társulatunk történetében markáns határkövet képez. Január hó 19-én ünnepelte meg 25 éves fennállásának évfordulóját városunk és vármegyénk társadalmának közérdeklődése mellett. E napon Társulatunk diszelnöke, dr. Bo- romisza Tibor szatmári püspök ur 1030 koronás alapítványával s mig Ő méltóságát e püspöki székben tisztelhetjük, évi 503 korona felajánlásával tett tanúbizonyságot arról, hogy a magyar kultúrát nemcsak beszédekkel, hanem tettekben is nyilvánuló áldozatkészséggel lehet csak terjeszteni. Társulatunk elnöke, dr. Falussy Árpád főispán ur Öméltósága, ki Társulatunk minden ügyét éber figyelemmel kiséri s magyar szivének egész melegével minden alkalommal segítségére siet, 200 koronával az alapitó tagok sorába lépett s hason célból társadalmunk előkelőségeihez meleghangú felhívást intézett, melynek folyamányaként di. Antal Sándor, dr. Böszörményi Emil, Biky Károly, Bikfalvy Albert, Bodoky Gyula, id. Császy Bálint, Hehelein Károly, dr. Jékey István, Jékey Zsigmond, dr. Joó Imre, Krassó Miksa, dr. Kádár Ambrus, Ko~ vács_ Gergely, Kótai Pál, Kölcsey Antal, Ko- moróczy Jenő, dr. Kelemen Samu, Madarassy Dezső, Mándy Géza, Maróthy Sándor, Márkus Márton, Nagybányai Polgári Olvasókör, Pemp Antal, Perényi János, Rébay Dezső, Rácz Elemér, Szabó Norbert, Szabó István, Sárközy Andor, Teitelbaum Herman, dr. Vajay Károly, báró Vécsey László, Winter György urak 100—100 koronával, Szegedy Antal ur 163 K és Horváth Bertalan, Jasztrabvszky—Lónyay Sándor, Kende Zsigmond, dr. Lessenyey Ferenc, valamint Szunyogh Mihály urak 200—200 koronával alapitó tagul léptek be. sem tudta megszokni a katonaéletet. Az újonc- kiképzés után egy nap kimaradási engedélyt kért a Kóbi gyerek. — No ezt megtréfáljuk, — heccelte este a cigány a századot. Meg is tréfálta alaposan. Kötelet és csigát kerített s este felhúzták a Kóbi ágyát a plafonra s a lámpát eloltották. Kóbi hazajön, keresi az ágyát, nincs sehol. Kérdezi az inspek- tióst, az is keresi, de persze nem leli s megfenyegeti Kóbit, hogy neki kell meg fizetni az ágyat. Kóbi nem sokat gondolkozott, leszaladt az inspektiós tiszthez, s elmondta neki az esetet. A hadnagy fölmegy vele, de csodák csodája, az ágy rendes helyén állt. A tiszt összeszidta Kóbit, aztán sarkon fordult s lement a lépcsőn. Kóbi utánna rohant s égre-földre eskü- dözött, hogy az ágy azelőtt nem volt ott. De a mint visszament, újra nem találta ágyát sehol. De már ekkor nem ment a hadnagyhoz panaszra, leült a lépcsőházban s ott elnyomta az álom. A cigány harmadmagával szépen bevitte s letette ágyára. Másnap reggel aztán igy védekezett előttem Kóbi. Főhadnagy urnák alásan jelentem, én tegnap nem ittam egy korty italt italt sem, bizonyára az ágyam sem ivott, de azért egyikünk mégis be volt rúgva. * Ez az eset is a cigánynyal s Kóbival történt meg. A szandzsákban Jabukán állomásoztunk ; én szakaszommal, melyhez ez a két hires fir na tartozott, határőrségre voltam kirendelve. Kóbi ekkor már gefreiter volt s mint ilyen egy napon a lőportoronyhoz volt őrségre küldve három emberrel. Hajnalban lélekszakadva rohant be lakásomra az őrség egyik embere s jelentette, hogy Azt tudom, hogy nevezett személyiségek a megemlékezésre súlyt nem helyeznek, hisz valamennyi sokkal fenköltebb gondolkodású, mint sem hogy ezt elvárná; de, ha mégis teszem, oka az, hogy annáleseinkben emléket állítsak azon férfiaknak, kik a jelenkor reális, önző felfogása dacára, hazafiságukat áldozatkészségükkel tettekben is nyilvánítják. Ez években alakult meg az Országos Közművelődési Tanács és pedig egyelőre 3 esztendőre, melybe Társulatunk nemcsak hogy belépett, de elnöke és igazgatója utján annak választmányában is helyet foglal. Ezen tömörülés íek első gyümölcse 1908. évi október hó 25-én már az Országos köz- művelődési tanács jegyében lefolyt nagygyűlésünk volt. Széli Kálmán v. b. t. t. az Országos Közművelődési Tanács elnöke, az egész országban lelkesedéssel fogadott nagyarányú beszédével, a magyar kultur-egyleteknek uj irányt szabott. Társulatunk működésének fősulyát ez évben is a kisdedóvásra fektette. 110 nyári gyer- mekmenhelyet segélyezett, illetőleg tartott fenn 11200 korona költséggel. Az Országos közművelődési tanács indítványára és közreműködése mellett a magyar anyanyelvű analfabéták részére esti tanfolyamokat nyitott s az írás, olvasás és számolásban jó eredményt szerzett felnőtteknek bizonyítványt adott ki. Társulatunk anyagi helyzetét illetőleg jelentem, hogy 1908. évi számadásunk 31759 kor. 14 fillér bevétellel és 27224 kor. 53 fillér kiadással, valamint 4534 korona 61 fillér készpénz maradvánnyal zárult. Megjegyzem, hogy a vármegyei pótadóban az 1908. évre megszavazott 14960 korona segély, valamint az ugyanezen évre engedélyezendő 1000 korona államsegély még nem folyósittatott s igy 15960 korona fogja az 1939. évi bevételeket ez évben emelni. A jelentés meghallgatása után tudomásul vette a közgyűlés, hogy a vármegyei közigazgatási bizottság az 1907. évi pénztári számadásokra nézve a fölmentést megadta s az 1908. évi számadásokat, melyeknek főösszegeit az igazgatói jelentés foglalja magában megvizsgálás végett ugyanoda álleszi. A közgyűlést dr. Falussy Árpád déli 1 órakorzárta be. GÁL JENŐ okleveles mérnök magánmérnöki irodája = Szatmár, Eöívös-ntcza 13. = az éjjel kisértet járt a lőtorony körül. Kóbi gefreiter le is lőtte. Persze jót kacagtam anyámasszony katonáimon, de azért felöltözködtem s kimentem a iőtoronyhoz. Kóbi remegve adta elő, hogy éjjel egy órakor, a midőn az őrt leváltotta, a toronnyal szemközt lévő hegyoldalon hatalmas nagy fehér kisértet sétált le és fel. Ő nem sokat teketóriázott, célba vette s lelőtte. Ott fekszik egy fatövében. Elővettem távcsövemet s egy fa tövében tényleg láttam valami fehérséget. Kóbival s egy bakával hosszas keresés után megtaláltuk a kisértetet: két katonai lepedőt s két magas falábot. Rögtön tisztában voltam azzal, hogy a cigány volt a kisértet. * Még egy kedves történetet mondok el. Ennek hőse ezredparancsnokom volt. Az 1894-beli balassagyarmati királyi hadgyakorlaton, — melyen mádi Kovács olyan fényes győzelmet aratott Lobkovitz hercegen — történt ez. A nagygyakorlat már második napja folyt. Ezredem előőrsön volt. A katonák az egész éjét ébren töltötték, teljes felszereléssel a hátukon. Balassagyarmattól keletre Örhalom község mentén elterülő erdőséget tartották megszállva. Az ágyuk s a golyószórók a szemközt lévő hegytetőnek voltak, irányítva, várva mádi Kovács hadtestére. Ezredesünk természetesen a városban töltötte az éjszakát. Vele voltunk adjutánsai s egy francia vezérkari tiszt, ki hozzánk volt beosztva a nagygyakorlat idejére. Minden embernek, de különösen a katonatiszteknek van valami gvönge oldala. Egyiknek, — tegyük hozzá a legtöbbnek — a szerelem, a másiknak a kártya, a harmadikA Zenemfikedvelók Egyesületének estélye. A régi nagy idők lantos krónikása bizonyára igy kezdené referádáját a Nagykárolyi Zenemükedvelők Egyesületének csütörtök esti hangversenyéről: „Á sok szép szám között láttunk, hallottunk egy csudát: egy 12 éves kis hegedümüvésznőt, Benkő Alicét“ . . . Mert valóban csodálat, bámulat, áhitat vesz erőt az emberen, ha ezt a bájos kis gyermekmüvésznőt hegedülni hallja. Lehetetlen, hogy a kritikus ne az ő nevével kezdje el beszámolását. Gyönyörű játékával valósággal extárisba ragadta a közönséget. Már nyugodt, keresetlen fellépése is imponál a közönségnek. Lámpaláznak semmi jele. Az ember azt hinné, idegei sincsenek ennek a serdülő leánygyermeknek. De a mint vonója alatt megpendülnek a hurok, érezni rögvest, mennyi érzés, báj, melegség ömlik át gyönyörűséges, élvezetes játékán. Ki- érzik játékából, hogy szívből és szívvel játszik; átérzi a zeneszerzőnek hangokba foglalt gondolatát. Henri Wieniawski mesteri koncertdarabjának lágy lírai, kellemesen olvadékony melódiáját ép’olyan tisztán és szépen adja vissza, mint Dworák Humoreszkjének, vagy Hubay „A fonóban“ cimü gyönyörű darabjának incselkedő, a pajkos vidámságot visszatükröző hangját. A közönség nem is telt be ünneplésével. Olyan tapsokat még nem hallott a megyeház terme, mint a milyeneket ez a nagy jövőjű, rövidesen világhírnévre szert tevő gyermek- művésznő kapott. Meg is érdemelte. A tapsokból, az elismerésből joggal kért osztályrészt édes atyja Benkő Miksa, a szatmári zeneiskola tanárais, ki zongorán kisérte leáánykáját Benkő Miksának országos neve van, az ő művészete nem szorul a mi dicséretünkre. Művésznő gyermekéhez sokan gratuláltak neki ez estén is, sok szerencsét kívánva a boldog apának s leányának ! Hála és elismerés illeti őket azért is, mert a megbetegedett Hajdú István helyett délután öt órakor kérte fel őket az egyesület a közreműködésre s ők készséggel kisegítették a zenemükedvelőket dilemájukból, az este 7 órai vonattal azonnal átutaztak. Meg egy másik vendégmüvésznő játékában volt alkalmunk gyönyörködni. Mandel Ilonka zongorajátékával ejtette bámulatba a közönséget. Liszt egyik legszebb, legnehezebb darabját: a Valse de l’Operá-t adta elő olyan nak az itóka, negyediknek lóverseny, sakk vagy biliárd. Ezredesemnek, ennek a kiváló katonának, a billiárd volt a gyöngéje. Komolyan játszott, mintha igazi csatában volna; tábori díszbe volt öltözve, érdemjelei a mellén, arca ki volt pirulva a játék izgalmától. Mi az adjutánsok érdeklődve vettük körül a billiárd asztalt és bámulatunkat fejeztük ki egy-egy sikerült lökés felett. Ha az ezredes befejezett egy-egy szériát, mind az öten a táblához rohantunk, hogy följegyezzük. Ha szomjas volt, öt pohár pezsgőt tartottunk elébe. A kis francia kapitány is elsőrangú tehetség volt a billiárdozásban; képes lett volna a világ valamennyi ezredesét játszva megverni. Ezredesünkkel szemben azonban gavallérosan viselkedett. Nem nyerte meg a játékot, de egykönnyen nem is veszítette el. A játék reggel felé volt a legérdekesebb. A golyók gurultak, összeütköztek, keresztezték egymást. Egyszerre tompa zörej remegtette meg a kávéház ablaktábláit. Eldördült az első ágyu- lövés. Megkezdte a támadást mádi Kovács. Mi a segédtisztek izgatottan tekintettünk ki az ajtón. Az ezredes nem látott, nem hallott semmit. A billiárdra hajolva, épen egy nagyszerű rekuzét tervezett. Ez volt az ő ereje, ebben volt a művészete. Megint uj lövés, uj zörej. Az ezredes nyugodtan csinálja a szériát. Egyik segédtiszt izgatottan jelentette, hogy az ellenség megkezdte a támadást. — Nos? ... és ha támadnak is? . . . Önön a sor kapitány. Nem tudtunk hová lenni bámulatunkban. Közben a zaj folyton erősbödött. Az ágyudör- géshez hozzájárult a golyószorok tüzelése s a puskák ropogása.
