Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-03-21 / 12. szám
12-ik szám. SZATMÁR'VÁRMEGYE 3-ik oldal. Magyarország ujjáteremtőjének emlékezetét városunk lelkes közönsége minden időben hálával és kegyelettel zárta szivébe. Eme hálájának, kegyeletének méltó kifejezője e Kossuth serleg is. Elismerés illeti a Kossuth-asztaltár- saságot, a Kossuth serleg készítésének lelkes indítványozóit. Elismerés illeti városunk hazafias gondolkodású közönségét, mikor példás áldozatkészséggel, vallás és pártkülönbség nélkül adakozott a szabzd eszmék e szymbolumának költségeihez. Polgártársaim e nemes áldozatkészségéből itt van kezemben a kehely, mely minden évben — március idusán — Kossuth Lajos emlékezetére ürittetik. Mi halandó emberek vagyunk. Elporladunk, elmúlunk, újabb nemzedékek jönnek, talán izgatóbb eszmékkel, talán erősebb akaraterővel, talán más czélzattal, de azoknak az eszméknek, melyeket ő belénk csepegtetett, el- mulniok nem szabad. Ezeknek fenntartására és állandósítására alkottuk meg a Kossuth serleget, hogy minden időben emlékeztesse Nagykároly város polgárságát arra, hogy a nemzet fennmaradása csak azon eszmék alapján van biztosítva, melyeket ő hirdetett és tételes törvényekben megalkotott. Tisztelt Uraim ! Ennek a Kossuth serlegnek nagy jelentősége van. Jelentősége az az eszme, melynek e város polgársága mindig élt: a Szabadság, Testvériség és Egyenlőség eszméje. Ma ezzel az eszmével eljegyezzük magunkat, de azzal a tudattal, hogy ez a serleg minden évben azokra az eszmékre ürittetik, melyeket 1848-ban Kossuth Lajos belénk csepegtetett. Ezt a serleget tisztelt uraim annak a kezébe adjuk, kinek leikében ezen eszmék gyökeret vertek, a ki a magyar állameszmének hive és a magyar állameszme kiépítésének rendületlen harczosául bizonyult. Átadjuk ezt a város polgármesterének azzal a tudattal, hogy ö és azon bizottság, mely ezt őrizni fogja, meg fogja találni azt a férfiút, a ki ebből üríteni fog Kossuth Lajos emlékére, ki eszméket fog adni, ha esetleg lankadunk és erőt fog adni, ha erőnk gyengül. (Taps.) Tisztelt Uraim! Kegyelettel és áhítattal emelkedünk fel Kossuth Lajos szelleméhez, hogy lelkének mérhetetlen kincséből szerezhessünk erőt a további küzdelemhez, hogy megvalósítsuk az ő igéit és azt a jelszót, a melyet erre a kehelyre irtunk : „Szabadság, Dicsőség! Jólét és Boldogság a magyarnak!“ Te nagy szellem ott fenn a magasban könyörögj érettünk a magyarok jóságos Istenéhez, hogy védje meg ezt a hont és annak minden fiát, e sokat szenvedett nemzetet árassza el az ő áldásos kegyelmével, — adjon erőt, egyetértést és kitartást a Szabadság, Testvériség és Egyenlőség hármas jelszava megértésére, adjon lelki erőt az egyetértésre, bölcsességet a tovább fejlődésre, kitartást és szorgalmat a nemzeti munkára. — És most szent áhítattal emelem fel e serleget, a melyen Magyarország és Nagykároly város czimerei között Kossuth Lajos képe tekint reánk. Legyen e serleg a város közönsége előtt végtelen időkig a szabadság eszméjének symboluma, a melyet szabadsággal, jóléttel és dicsőséggel ürítse ki mindig a magyar. Magyarország ujjáteremtőjének, a magyar szabadság halhatatlan bajnokának Kossuth Lajosnak emlékezetére ürítem e serleget!“ A beszéd elhangzása után elemi erővel tört ki a lelkesedés. Valósággal túllicitálták egymást a jelenlevők a főispán éltetésében, ünneplésében. Bár úgy volt tervezve, hogy más nem fog az estén beszélni, Debreceni István polgármester mégis szót kért s azt proponálta, hogy a főispán gyönyörű beszédét az alapitó oklevél mellé csatolják. Kérte pedig ezt főkép azért, hogy a jövő szónokai lássák milyen szellemtől kell áthatva lenni annak, ki hivatva lesz a serleget Kossuth emlékére üríteni. A jelenlevők nagy lelkesedéssel járultak az indítványhoz. A polgármester azon Ígérettel vette át megőrzés végett a serleget, hogy azt hűségesen, becsületesen fogja megőrizni. A szép s lélekemelő estén dalárdánk többször énekelt a közönség nagy örömére. A tapsból nekik is bőven kijutott. A társaság a késő éjjeli órákig a legjobb hangulatban maradt együtt. Vármegyei közgyűlés. Vármegyénk törvényhatósági bizottsága csütörtökön, folyó hó 18-án délelőtt dr. Falussy Árpád főispán elnöklete alatt rendkívüli közgyűlést tartott. A közgyűlés tudomásul vette a kereskedelmi miniszternek az 1909. és 1910. évi közúti költségelőirányzat, — a Nagykároly-nagysom- kuti h. é. vasút r.-t. részére Magyarlápos, illetve Kapnikbányáig kiépítendő vasútvonal előmunkálati engedélyezése, — továbbá a közüli alap terhére felveendő félmilliós kölcsön felvétele tárgyában hozott leiratát. A kölcsön felvételét a miniszter nem engedélyezte, mivel a kamatlábot magasnak találta. Vármegyénk főispánjának azon kijelentése, — hogy tárgyalást indít a Pesti Hazai Takarékpénztár igazgatóságával, adják meg a kölcsönt a miniszter által meghatározott bxU kamatra, — megnyugtatta a bizottsági tagokat. Már az állandó választmány ülésén nagy hullámokat vert fel Avasfelsőfalu község azon kérelme, hogy az avasi járási székhely ott, nem pedig Avasujvárosban állíttassák fel. Előrelátható volt tehát, hogy e tárgy szenvedélyes vitát fog előidézni a közgyűlésen is. Úgy is történt. Többen szólltak hozzá. Először b. Kovács Jenő biz. tag tört lándzsát Avasfelsőfalu kérelme mellett. Rapszodikus előadásából azonban csak azt értettük meg, hogy kiütötte magát a szeg a zsákból. Tóth Móric biz. tag sietett Kováts Jenő kijelentését leszögezni s kategorice kimutatta, hogy csakis az avasi erdőbirtokosokra nézve volna előnyös, ha a járási székhely Avasfelső- faluban lenne. Tóth Móric beszédéből nyilvánvaló lett tehát, hogy az avasfelsőfalusiak mozgalmának az erdőbirtokosok sajátos érdeke a mozgató indoka. Domahidy István és dr. Adler Adolf biz. tagok sem tudtak beszédeikben elfogadható érvet felhozni az avasfelsőfalusiak kérelme mellett. Az elhangzott beszédekre llosvay Aladár alispán válaszolt. Az állandó választmány által elfogadott javaslatátfejtegette. Hangsúlyozta, hogy ez ügyben már a decemberi közgyűlés határozott, akkor a határozattal szemben senki sem foglalt állást. A közgyűlés tehát egy már meglévő határozatát nem változtathatja meg egyesek kedvéért. Kimutatta, hogy a községeknek Avasujváros a centrális központja, a mi a körön kívül esik, az csak erdőség. Az utak is mind Avasujvároson keresztül vezetnek. Kulturális, közgazdasági, nemzetiségi, közigazgatási, közlekedési szempontból ítélve csak is ott lehet a járási székhely. Érvekben gazdag beszédét azzal fejezte' be: hogy azt remélte, felszólalók tanácsai közzül talál valami jót, üdvösét, megszívlelni valót, miből okulhatott volna, sajnos nem talált. Az alispánnak higgadt, objectiv, mondhatjuk döntő felszóllasása körben egy vallási türelmetlenkedő ur többször zavarólag, mindenkit megbotránkoztatólag közbekiáltott. Élnöklö főispán ismételten figyelmeztette s kérte, viselkedjék illedelmesen, a mikor pedig ez sem használt, erélyesen rendreutasitotta, mire a kedélyes közbekiáltó ur aztán meglapult s elhallgatott. A főispán erélyes föllépését a közgyűlés éljenzéssel fogadta. Avasfelsőfalu kérelmét a közgyűlés 59 szavazattal 16 ellenében elutasította. A vármegyei tanítók otthona céljaira ezer, a nagykárolyi főgimnáziumi conviktus céljaira háromszáz koronát szavaltak meg az iskolamulasztók szüleitől bevett büntetéspénzekből. A közgyűlés aztán mintegy 300 ügyet tárgyalt le. Egy kis vita csak a Ne temere kérdés tárgyalásánál volt. Tekintettel arra, hogy a Ne temere kérdését az illetékes körök már közmegnyugvásra elintézték, az állandó választmány nem tartotta szükségesnek, hogy a közgyűlés ez ügyben feliratot intézzen a kormányhoz. A vármegye vezetősége is a napirendre térést tartotta helyesnek. Azonban a néppárti oldalról történt, teljesen felesleges felszóllalás folytán Luby Géza biz. tag a felirat mellett érvelt azzal, hogy ilyen ultramontán és néppárti beszéd után most már a felirat mellett kell a közgyűlésnek állástfoglalni. A biz. tagok egy szavazat ellenében egyhangúlag elfogadták Luby indítványát. Elnöklő főispán a közgyűlést déli 1 órakor zárta be. A méltányosság elismerése és gyakorlása. Következő panaszos levelet vettük, Igen tisztelt Szerkesztő Ur! Mivel jól tudom, hogy b. lapja a tanítóság érdekeiért mindenkor szívesen tör lándzsát, kérem adjon helyet alábbi panaszomnak: A nagykárolyi róm. kath. hitközség folyó hó 7-én tartotta meg évi közgyűlését, mely alkalommal az egyháztanács legutóbbi gyűlésének jegyzőkönyvéből a többek közt olvastatott, hogy nemes lelkű főpásztorunk dr. Boromissza Tibor püspök ur Öméltósága magánpénztárából 5000 koronát volt kegyes adományozni hitközségünknek. Olvastatott továbbá ,hogy egyik hitközségi tanító 100 korona lakbérének 1939. január hó 1-től — az 1907. évi XXVII. t.-c. 2. §-ban biztosított — 360 koronára leendő felemelése iránt beadott kérelmét az egyháztanács méltányosnak ismeri ugyan el, de fedezet hiányában sajnálattal elutasítja. Ezek előrebocsátása után áttérek a folyó év és hó 7-én tartott közgyűlésen tárgyalt és megszavazott egyházfi fizetésének javítására, ki folyó évnek február havában választatott meg s fizetésjavitás iránti kérvényét folyó hó 6-án délután adta be egyházi az elnökhöz. Megjegyezni kívánom még azt is, hogy egyházfi elődjének 1908. november 8-án tartott gyűlésen emelte fel az egyháztanács 100 K-ról 200 koronára a lakbérét, melyet az újonnan választott is élvez. Tehát több a lakbére, mint a hitközség tanítóinak. Elnök előterjesztésére — ki szép szavakkal tolmácsolta, hogy az egyházfi állásra megfelelőbb embert nem találhattak, mint a megválasztatott, ki a kegyestanitórend — de nem az egyházközség — szolgálatában 27 évet töltött el hűségben, becsülettel, mit én is elismerek, a közgyűlés egyhangúlag 274 korona fizetés- javítást adott az egyházfinak, ki azt meg is érdemli a mai viszonyok között. így jelenleg van 500 korona fizetése, 400 korona mellékjövedelme — egyházi elnök és plébános-segéd igazolása szerint — és 200 korona lakbére, mely összesen 1100 korona. Ennyi alapfizetése van a hitközség tanítóinak is, és 100 korona lakbére. Ezenkívül természetesen a szolgálati éveknek megfelelő korpótlék 5 évenkint. Nem is volt egy hitközségi tag sem, ki félszobáit és határozottan tiltakozott volna a javítás megadása ellen, mi dicsérendő cselekedet. De viszont nem akadt egy egyén sem, ki felemelte volna védő szavát, hogy miért mostoha gyermekei a tanítók az egyházközségnek, hogy azoknak már 5 éven át kért lakbér- emelését mindig megtagadta? Nem volt, ki megkérdezte volna, hogy ha a hitközség méltányos, miért utasította el legutóbbi tanácsülésén azon tanító kérvényét, — ki még csak 9 éve ugyan, de szintén becsülettel működik iskolájánál — azzal az indokkal, nincs rá fedezet, nincs pénz? Honnan lett egyszerre az egyházfi fizetésjavitására 274 korona ? A kérelmező tanító 260 korona lakbéremelést kért s lakbérleti szerződéssel indokolta, hogy 3 szobás lakásért — nem is a főutcán — 430 koronát fizet s még kertje és mellék- épületei sincsenek. Nem az irigység, nem a rosszindulat, sem a bosszú nem vezérel akkor, midőn ezt a nyilvánosság elé hozom, hanem egyedül az, hogy Ítéljen a közvélemény, méltányos és igazságos eljárás-e ez? Felhívom az egvháztanács figyelmét eme fízetésjavitásra s reméíletn, hogy az elutasított kérelmet a legközelebbi gyűlésén újból tárgyalás alá veszi és méltányosan elintézi. Elismeri és belátja azt is, hogy mint az egyházfinak, úgy tanítóinak is van családja s ezek figyelembe vétele után azoknak is megadja 1909. január hó 1-től a 360 korona lakbért. Úgy legyen! Döntsön a közvélemény! Nagykároly, 1909. márc: 16. Egy jelenvolt.
