Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)

1909-12-25 / 52. szám

KARÁCSONYI MELLÉKLET.

a Szatmárvármegye 1909. évi december 25-én megjelent 52-ik számához.

Karácsony

Az ünnepi örömérzés, amely karácsonykor kiül az egész világ arculatára, nemcsak kívülről való ünnepet és örömet jelent. Minden szív, még a hideg és cinikus is, szépséges változásokon megy keresztül Jézus születésének emlékezetére, érzés, melegség, sőt hangulat szállja meg a hitetlent is, akinek elméjéből félszeg tudomány, vagy vakmerő megrögzöttség kiüldözte az Istenről való gondolatot. Egyezer- kilencszáztiz esztendő alatt, ami elmullott a názáreti születése óta, ez a gyönyörű ünnep túlnőtte az egyház kereteit; ma már ünnepe ez az emberiségnek. Valami csodálatosan varázslatos ennek az ünnepnek a pályafutása. Kiindult egy düledező jászolból, megfért valamikor egy szűk szoba mestergerendája alatt s azután jöttek a népek milliói, a nemzetek százai és valamennyien behódoltak az Isten fia kristály- tiszta tanításának. Karácsony ünnepét ma már nem vallhatja tisztán magáénak egyetlen egyház sem; az emberiség követeli belőle a nagyobb részt és csodálatos, hogy e nagy átalakulás dacára is megmaradt az ünnep szentnek, még mindig megmaradt az ünnep magasztosnak. — Az Istenember követhetetlenül nagy egyénisége teszi ezt a csudát, az ö lánglelke, amelynek intenzitását az évezredek köde sem tudta elhalványítani.

Úgy ráül az ünnep az ember lelkére. — Ilyenkor más a harang hangja. Ezt a hangulatot festi Poe csodálatosan szép költeményének az „A harangnak“ refrénje:

„Hallga. mint szól a harang,

Busan kongó nagy harang,

Mely üdén tisztán zug a szűzi légen át.

És a csengés és a bongás,

Melyre kong e sok harang.

Haliga, nagy harang.“

Nagy játékok játszanak ilyenkor az emberrel. Megolvad a kéreg az emberi sziveken, amit a tülekedő élet von reá, megolvad és frissen, eresen bontakozik ki az ember belső énje : az a misztikus, az a soha meg nem fogható, a szellemi gyöuyörüségekre termett. Idill és poézis ez az ünuep. A nyomorúság nem tetszik ilyenkor visszataszítónak, a szükség, a nélkülözés elvesztik formájuk ijesztő színeit. Alázatosabb lesz mindenki a transzcendentális utón szálló érzéseknek, az emberi érzésekben meg- rögzitett isteni harmónia ez. Az az ősérzés, amely leszedi az emberről a gondolkodás, az okkeresés nyűgét, amikor mindent csak érezni lehet.

Amily elemi módon fog meg ez az érzés, ugyanoly elemi a hatása a gondolkodásra. Ezért a nagy megelégedettség. A kultúra járma alól fölszabadul e két napra az emberiség: oázis ez, amelylyel szemben az esztendő többi napja csak sivár homokot képvisel. Önámitás ez kétségtelenül. A magasztos karácsonyi mámorra megjön a reakció, amikor kiderül, hogy az élet egy csöppet sem szép, amikor kiderül, hogy fata morgana az csupán, amit valóságnak tartottunk. Ám ki háborodik föl e miatt? Az örökös kellemetlen gyötrődés, a sok hiábavaló menekülés a gond elől, a létért való küzdelem ideglankasztásaira vájjon nem valóságos jótétemény-e ez a kétnapos szent hangulat? A karácsony két napja egy lezáródott egész. Egyiknek sincs folytatása a gondokban, a gyötrődésekben : karácsony ünnepén soha sem talál az ember agyába a fojtogató kérdés, hogy mit hoz a holnap ? Valósággá válik ilyenkor Jézus Krisztus kívánsága: és ne gondoljatok a szükségetekkel, mert gondolkodik arról az, aki ruházza a mezők liliomait.

Szent mámort jelent mindenki számára Karácsony ünnepe. Kétkedés nélkül, tagadás nélkül, elomlón meleg hivésben él az ember. Nincs probléma, nincs gond, nincs aggodalom

és nincs duhajság sem. A megfoghatatlan misztikumoknak megnyílt lelkek olyan szelídek és olyan alázatosak, mintha valamennyi az Isten bölcsességével, Jézus alázatosságával szaturáló- dott volna. Talán igy is van ez. Kit tudja nyomról-nyomra követni az emberi lélek útjait? Az altrulista, az embertársai szerétében fölolvadó ember ott él a rideg kalmárban is, csak az alkalom keli, hogy megjelenjen az az egész világnak. Karácsony ünnepe megcselekszi ezt a nagy csudát: átformálja az ember lelkét és ezért olyan végtelenül nagy ennek az ünnepnek a jelentősége.

Hétköznapi mese.

Volt egy fehér rózsa,

Fehér volt az álma,

A lelke is mintha Fehér réten szállna.

Mégis, mégis egyszer Azt mesélték róla:

Kipirult a fehér rózsa,

Mert a világ szólja.

Mondták, hogy egy lepke Az ajakára vágyott,

S megcsókolta lopva A fehér virágot,

Mesélték a szellők.

Őszszakállu törpék . . .

Szegény fehér rózsa Szivét összetörték . . .

Gróf IVass György.

Házassági komédia.

Irta: POGÁNY BÉLA.

Taffy, szegény jó púpos Taffy, egy idő óta zavaros hangulatokban volt. Szürke szemei vérben forogtak, gondozott vörös bajusza csap- zottan hullott a szájába. Egy hét óta állandóan forralt bort ivott és sokszor káromkodott is.

— Taffy, szegény, jó púpos Taffy, mi lelt, hogy itt züllesz? — kérdezgettük tőle.

— A történet különös, amelyet csak részegen lehet elmondani és csak részegen lehet megérteni. Ronda házassági komédia, ha már ennyit bevallók, annyit jelent, hogy már közeledem a mámor diadalkapuja felé.

Kissé fellengzősen beszélt, de ez máskor is szokása volt. Aztán berúgtunk, mert Taffy igy akarta. És akkor elkezdte:

— Gyerekek sajnálnotok kell Taffyt, a szegény, jó púpos Taffyt. Gyertek, csókoljatok meg. A szegény púpos Taffy megbolondult, házasodik, azaz, hogy házassági komédiát játszik. Tudjátok, hogy nekem semmi keresni valóm nem volt az asszonyok körül. Nagyúri, fejedelmi passzióm volt mégis, hogy folyton körülöttük voltam. Dédelgettem, mulatgattam őket. Csak úgy úri passzióból, érdek nélkül. Soha egy férj nem volt rám féltékeny, soha egy hozományvadász nem nézett rám görbén. S én csak úgy pompás, dúsgazdag őrültségemben pazaroltam az elmésségemet. És tudtam azt is, hogy a vagyonomért száz feleséget is kaphatnék. Szépet is, de hüt soha. Legföllebb vértanút. De a mamák nem törődnek azzal, hogy a lányuk hü és boldog legyen. És most a jólelkü, vidám púpos Taffy szomorú lesz. Házasodik. A felesége szép lesz, hü és lesz, mert olyan a fajtája, csak vértanú lesz. Csúnyák a szomorú nők. A szomorúak is komolyak. Gyerekek sajnálnotok kell a szegény jó púpos Taffyt.

*

Azután elmondta az esetet.

Három nap előtt reggeli tiz órakor behozattam az inassal a leveleimet. Fölbontottam vagy hármat. Mind érdektelen volt. Már félre

akartam dobni a többit, de még egyet a kezembe vettem. Épen a kést igazítom a vágásra, amikor beront az ajtón egy fiatal aranyszőke nő. Megragadja a kezemet és temperamentumos hanglejtéssel szavalja:

— Föl se bontsa. A Koltaiék meghívója. Arra kérik önt, hogy jelenjék meg holnapután a vacsorájukon.

— Igen, igen ezt elhiszem önnek —. dadogtam — de honnan tudja ön ezt és ki ön egyáltalán kisasszony ?

— Rögtön meg fogja tudni. Én vagyok az, aki miatt Koltai bácsiéknak száz koronát kell vacsorára költeniök és én vagyok az, aki miatt önnek le kell mondania a megszokott társaságról. De hallja meg: végre én vagyok az, akit önnek feleségül kellene vennie. De ebből nem lesz semmi.

Elképedtem. De nem jöttem zavarba.

— Úgy van kisasszon} — mondtam nyugodtan — ebből nem lesz semmi. A vacsora ? Nos a vacsorára egyszerűen nem megyek el. És akkor minden veszedelmen túl vagyunk.

— Tudniillik — folytatta a lány, mintha nem is hallotta volna e szavaimat — én nem akarok a maga felesége lenni. Az hogy nem szép, hogy púpos elnézném. Én szeretni tudnám magát az ördögöt is, de olyan embert soha, akit rám erőszakolnak. Önnek egyetlen mentsége van, hogy nem tud a szüleim és a Koltaiék maffiájáról.

— Nem kisasszony valóban c:;ak öntől hallottam róla, sőt még azt sem tudom, kik az ön szülei ?

— Az én szüleim ? A hires Sárközyék* Akiknek a családfája arról nevezetes, hogy minden ága botrányok utján jutott a párjához. Csupa hozományvadászok voltak mind a férfiak és nők egyformán. Csupa botrányos házasság uram! Velem is valami ilyesmit akarnak a szüleim. Minthogy nem férfinak születtem, nem szöktethetek meg senkit. De úgy mondják a szüleim, a botránynak mégis meg kell lennie. Tisztelt Taffy ur — igy szólítom, mert igy hallottam mindig emlegetni — az én botrányom tárgya ön volna, ha úgy m a kötélnek állunk.

— Kisasszony — ön nagyon elragadó, de viszont a mi családunk vérében semmi sincs- a botrányok iránt való hajlandóságából. Ha a világon nem volnék, el sem hinném, hogy az őseim egyáltalán házasodtak, olyan jámbor természetűek voltak.

— Ez vigasztal engem — hadarta a leány — egyet azonban meg kell tudnia. Az én irtóz ísomban, az összeboronálástól való idegenkedésemben, semmi szerepe nincs a romantikának. Nem szeretek senkit, az ön hercig púpja sem ellenszenves nekem, sőt Cián imponál az én különc természetemnek, hogy az én férjem nem egyszerű férfisablon: egyenes hát, kék szemek, szőke haj. Fuj! Undok. Olyan mindenki lehet. Nekem imponál, hogy az ön háta hajlott, a szeme savószinü, a haja vörös. Csak arról van szó, hogy mindenkivel, még a családi, hagyományos botrányra is vállalkozom, csak nem olyan emberrel szemben, akit a család kijelöl. Szóval bárkivel szemben, csak önnel szemben nem Taffy ur.

Ez a nyíltság és különösség tetszett nekem. És a botrányos házasságok családfajának ez az utolsó sarja feltűnően szép volt. Olyan szép, hogy okvetlenül szép marad akkor is, ha szomorú lesz.

— Lássa kisasszony — mondtam — én már kezdem sajnálni, hogy az ön szülei engem választottak botrányhősnek. Ha nem választottak volna, még reményem lehetne rá, hogy az leszek.

— Úgy van uram! — és már ott ült vei :m szemben egy karosszékben. — Ez baj. Mondom én szimpatizálok az ön különösségével. És azt hiszem boldoggá tudna tenni. Még a szülői beavatkozással szemben érzett előítéletemről is le tudnék mondani, ha önnek legalább diplomája volna. Modern leány vagyok,