Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-11-21 / 47. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRM, EGYE. 47.-rk szám. fel nem állítható, — volt elég ereje és lélekjelenléte, pártját a tátongó mélység előtt megállítani és figyelmeztetni arra, miszerint egy kalendáriumi dátum miatt ne szakítsák meg az uralkodóval összekötő fonalat és ezáltal ne zúdítsuk ismételten a nemzetre a darabont korszak nyomorúságait, — hanem igyekezzünk a függetlenségi párt egész programmjára támaszkodva megragadni azon követelések kivivására kínálkozó alkalmat, melyekért a nagy nemzeti ellenállás idején már annyit küzdöttünk. Kossuth ezen elhatározása nemcsak józan gondolkodását, hanem nagy hősiességét és áldozatkészségét is jelenti. Úgy ő mint pártja már előre tisztában voltak azzal, hogy lesznek olyanok, kik a bankkérdés cégére alatt a könnyenhivűk egy- részét feltudják majd bujtani és rágalommal — sárral megdobálni azt, ki nemzete iránt való felelőssége érzetében lelkének összes erejével igyekezett a függetlenségi tábor józanabb és megbízhatóbb elemeit visszatartani attól, hogy a pártprogramm egy pontjának lehetetlen időhöz való kötése miatt szét ne robbanjon az egész parlamenti kormányzás és a Kristóffyaknak bevonulásával nyakunkba ne szakadjon egy olyan választói törvény, amely a magyar faj érvényesülését évtizedekre meggátolja. Ily messzelátó politikára csak az olyan karakter képes, aki akkor, amidőn tudja, hogy mivel tartozik halhatatlan atyja emlékének és sokat szenvedett nemzetének, — nem riad vissza a félrevezetett tömeg rágalmaitól, mert érzi a cselekedetében rejlő igazságokat és nyugodtan viszi tetteit a történelem itélő- széke elé. Azt hisszük, csak napok kérdése már, hogy Kossuth Ferenc epochális jelentőségű elhatározásának eredményeit látni fogjuk. Közeledik azaz idő,amidőn a függetlenségi párt programmjának legfontosabb része, a katonai kérdések a nemzeti kívánalmak szerint megoldást fognak nyerni, — de közeledik egyúttal az az idő is., amidőn ezzel kapcsolatban, — habár nem is a Justhék kívánta időpontban, — a gazdasági önállóság kérdése is a biztos fejlődés útja. felé terelődik. Minden nemzetnek legnagyobb intézménye a jellegét, történelmi múltját hirdető, biztositó és fentartó hadsereg. Ez a legnagyobb intézményünk ma egészen osztrák. Fiaink, testvéreink és barátaink a fekete-sárga zászlóra esküsznek, s a kétfejű sas fénylik csákójukon. Szolgálatuknak minden részében a német nyelvet kell használniok. Ennek pedig megváltoztatására sem törvényünk sem erőnk nincs, mert ez kizárólag a legfőbb hadúr joga. A magyar nemzetre életkérdés a magyar hadsereg megszerzése. A Justh pártot egyáltalán nem érdeklik a hadseregbeli vívmányok. Még a szabadelvű párt 9-es bizottságában megfogalmazott engedményekkel sem törődik, még ezt sem követeli, pedig annak idején mint „csekélységet“ nagy felháborodással fogadták. Könnyedén lekicsinylik a magyar nyelv javára teendő engedményeket és nem tulajdonítanak értéket annak, hogy a magyar ezredek fölött nem fog a fekete-sárga zászló lengeni, hogy a magyar katona csákóján és övén a kétfejű sas helyett a magyar cimer fog ragyogni, az osztrák császárság helyett a magyar királyság fog diszleni. Pedig ezek a katonai engedmények érvényesülése azt jelentené, hogy a magyar hadsereg összetett része a monarchia hadseregének, rtem pedig csak alkateleme. S íme most 40 évi küzdelem után akkor, amikor azon helyzetben vagyunk, hogy Kossuth Ferenc a 67-esek táborával együtt a függetlenségi párt ezen kardinális követelményét: a katonai engedmények létesítését megvalósíthatná, — ugyanaz a Justh Gyula és társai, akik az 1889-ben megkezdődő véderő vitától fogva minden kormánnyal szemben felvették a katonai engedmények iránti harcot, — a már elnyerhető engedményt semmibe sem veszik, lehurrogják s eldobják maguktól. — Miért? Hogy lefelé licitáljanak. — S ebben a licitációban „hazafias“ támogatást nyertek, — de kiktől, — Luegertől és a bécsi sajtótól. Akkor tehát, amidőn a készfizetések felvétele és különösen az eddig megdönthetetlennek látszó és a legfőbb had- uri joggal fedett katonai engedmények a nemzet javára megszerezhetőknek mutatkoznak, — talán hosszú időre pótolhatatlan hibát, nemzeti bűnt követett volna el Kossuth Ferenc, ha a banknak fix határidőhöz való kötöttsége miatt a küzdelem elől félreáll, eldobja magától a kormányhatalmat, megszakítja a király és nemzet közötti jó viszonyt és igy a már-már megnyert nemzeti engedményeket meg nem menti. A gazdasági önállóság Kossuth Ferenc programmjából sem kikapcsolva, sem felfüggesztve nincs. Hisz Kossuth vezette be 1895-ben a politikai harcba s azóta rendületlen hive az önálló nemzeti banknak és hitelberendezkedésnek. Hirdeti ezt ma is, de az öntudatos mérséklet mellett. Lelkében rendíthetetlen natunk mellett, sok csalogató nyaralót kinálga- tott, nemkülönben Stájerország, különösen a Dráva mentén. Drauburgtól fogvást a folyó közelében kanyarogtunk, a mi Mármarosunkhoz hasonló vidéken. Maga a város is olyanformán húzódik meg hegykoszoruzta völgyben, mint Kőrösmező. Karintiát, a hajdani kelták hazáját, kiknek neve a kelta carntól, sziklacsucstól ered, egész hosszában szeltük végig. A klagenfurti lapály igen termékeny és a főváros előtt megkapó látványt szolgáltat a Dráva és a Gurk találkozásánál, a jelentős hegyek hátterével. Klagenfurt — csak dióhéjban szólva róla — inkább afféle kis város a wörthi tó közelében, rendezett utcákkal. Főterén Mária The- rézia szobra áll és a város jelképe a „Linden wurm“, az ércből öntött sárkány. A franciák lerombolta sáncokat itt-ott kert foglalja el, néhol azonban még látható a mély árokféle. A Kreuzbergen csinos sétahely van magas, tömör toronnyal. Tágas Rundblick- ben volt részünk a hegykörre és a tó szögletére. Tizenhat ki. hosszú és 1—2 ki. széles a tó. A nevesebb Pörtschachon, Veldenen kívül számos villa stb. környékezi, mint tudvalévőén a mi Balatonunkat. Kedvelem ezt a mi kis „magyar tengerünket“ háborgásában, békességében, a tél rianásaival, a nyári naplementek szintékozlásában egyaránt, de nem megvetendő ám a wörthi tó sem, jóllehet összehasonlíthatatlanul kisebb. Örvendeztem is derűjének, kékes rőzsefényben égő fodrozásának, amint a kecses karinthiai gőzösön tovasiklottunk rajta a telt napfényben. „Pompás brise van“ — mondta volna az utazás és útleírások nagymestere, Gáspár Ferenc. Szívesen yachtoltam volna is ámbár a wörthi tó nem a nyira alkalmas erre a sportra, mint Hollandia tavai, de nem futotta időnkből. A szivem is inkább Innichenbe vonzott, mentünk hát odább, hogy vadregényesebb ponton üssünk ismét tanyát kiadósabb pihenőre, tulajdon gyönyörűségünkre. Villachtól ki a tiroli határig szórakoztató volt utunk. Egyik szép kilátás és meglepő alak- zatu hegy a másikat követte és azontúl még inkább. A legdicsőbb látványok közzé tartozott Oberdrauburgnál a terméketlen havas Hochs- tadl, továbbá a hasonlóan vad Spitzkofel, a mely már Dölsachnál is föltűnt. Mesésen szépséges volt Deffregger, a hires tiroli festő szülőföldre ezekkel az ő idő- feketitette, cafrangos, kalandos, hópikkelyes szörnyetegeivel, amikor itt-ott megvilágította egy-egy éles kőlapukat, dárdaszerü karcsú hegyüket a lehunyó nap. Mennyire is szerethette Deffregger azt az ő Dölsachját, kies faluját! Mennyit gyönyörködhetett feszültségig megtelt szívvel azokban az egeket ostromló, a háromezer métert is meghaladó titánokban, amelyeket megpillantani is lélekemelő érzés volt. Azok a tagozott, csipkézett csúcsok gőgösködnek Lienz — a rómaiak Agountuma — felett is, de különösen a zord Spitzkofel. Nem tudtam a szememet kiváltképen erről lekapcsolni és hasonló módon meglepett Inni- chenhez |közeledvén a sajátságos Dreischuster- spitz és a Haunold regényes marcangoltsága, jeges hasadákainak, szürke görgetegének tömege. Ott a Wildbadban már jócskán közel voltunk utóbbinak fölforditott fésűhöz hasonló vizfutásos, repedezett kőze teihez és mégis olyan hatalmasnak látszott különösen a Dritte Wie- sétől, ahol teljes vadságában tárult elénk hóval megrakott sziklagerince, hogy mindmegannyi- szor bámulatba ejtett. Érdekes zuzmós hegy volt a Herminen. Hőhétől látszó gömbölyded Helm is, a Pustert- hal Rigije, tetején menházzal. Kiváltképpen elragadó képet nyújtott, amikor egy hűvös alko- nyaton derékig havason pillantottuk meg rózsás felhők hátterével és a többi magas kúpok is övig fehéren sorakoztak egymás mellé. Hát még a Wildbadból ide-oda való rándulás közben mennyi tartós benyomást nyert lelkem, anélkül, hogy egyik a másikat elfeledtette volna. Milyen csodás volt az Ampezzo, a Pus- terthal déli oldalvölgye, amely az Innichenhez közel fekvő Toblachtól kezdődik. Utóbbi nagyon forgalmas hely, előkelő, impozáns szállókkal, villákkal, üzletekkel. Egyik kocsi, automobil a másikat éri a tükörsima országutakon, mert az Ampezzót nemcsak a Ruhát fest és vegyileg tisztit HAUFEL SAMUEL Nagykároly, = Kölcsey-utca 1. sz. Alapittatott 1902. 5
