Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-11-07 / 45. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 45.-ik szám. hét folyamán tartotta első értekezletét, a melynek egyik legfontosabb tárgya az ünnepség határidejének megállapítása volt. E kérdés megoldása több körülménytől függ. Szabolcs vármegye és Hont vármegye a jövő év őszén tartják Gazda- dasági Egyesületüknek 50 éves jubileumát. E vármegyék már másfél évvel ezelőtt megkezdték e célból munkálkodásukat és ennek dacára még ma is a terv és költségvetés megállapításával foglalkoznak. Nemcsak az idő rövidsége, hanem különösen azon körülmény is, hogy Szabolcs vármegye bennünket megelőzött figyelmeztet bennünket arra, hogy a mi jubiláns kiállításunk idejének megállapításánál nagy körültekintéssel járjunk el. Az a területi közelség a mely köztünk és a szomszéd Szabolcs vármegye között van, igen sok okokból kizárja azt, hogy Szabolcs vármegyével egy időben tartsuk meg jubiláns ünnepségünket. De a jubiláns kiállítás idejének megállapításánál döntő körülményt képez az is, hogy a földmivelésügyi kormány mikor és mennyi összeggel fog a kiállítási költségekhez hozzájárulni. Az értekezlet megbízásából vármegyénk főispánja a múlt hét folyamán a kormánysegély tárgyában tárgyalásokat folytatott a földmivelésügyi kormánynyal, a melynek eredményéről a legközelebb tartandó értekezleten fog beszámolni, a mikor az értekezlet megállapodik a felett is, hogy a jubiláris ünnepség megtartására 1910. év vagy 1911. év őszét hozza-e javaslatba. Az már bizonyosnak látszik, hogy mezőgazdasági kiállítással egybekötött jubiláris ünnep csak ősszel tartható meg, mert az állatkiálliátáson kívül be keli mutatnunk mezőgazdasági összes terményeinket, be kell mutatnunk összes gyümölcs és szőlőterményeinkei, a melyeknek kiállítása csak ősszel eszközölhető. Nagy feladat előtt áll a Gazdasági Egyesület akkor, a midőn fenállásának 50 éves jubileumát a vármegye területén tenyésztett állatok kiállításával, a mezőgazdaság minden ágazatában előállítható terményeknek, szőlő és gyümöl- csészet bemutatásának kiállításával akarja megünnepelni. Az az első rangú hely, a melyet vármegyénk az egész ország gazdaközönsége között elfoglal, kötelességévé teszi gazdaközönségünknek azt, hogy minden erejével, buzgóságával és áldozatkészségével igyekezzék e nagy feladat megoldásához hozzájárulni, mert csak az erők egyesítése és a nemes cél iránti lelkes érdeklődés teremheti meg azt a sikert, a mely egy 50 éves jubiláris ünnepségnek legfontosabb előfeltétele. Válaszuton. A válság utolsó heteiben a legkiemelkedőbb mozzanat a koronatanács volt. A király hangoztatta, hogy alkotmányosan óhajtja a válságot megoldani és utalt arra, hogy kívánatosnak tartaná a pártoknak a koalícióban való további együttműködését. A király kívánalmára újból megkísértették a pártvezérek, hogy elfogadható alapot teremtsenek a kooperálás számára. Ez a kísérlet azonban ismét kudarccal járt és a csütörtöki minisztertanács után is, amely azt konstatálta még mindig azon a holtponton áll krízis, amelyen hónapokkal ezelőtt. A helyzet most is változatlanul kritikus és a kibontakozásban egy lépéssel sem haladtunk előre. A pártok természetesen ezért egymásra hárítják a felelőséget és egymást okolják a megegyezés létre nem jöttéért. És ebben a vitában bajos igazságot szolgáltatni. Mert amig akadnak emberek és sajtóorgánumok, amelyek képesek a megalkuvásra, képesek arra, hogy a nemzet jogaiért küzdők törekvései elé gáncsot vessenek, képesek arra, hogy felfelé kínálkozva vállalkoznak a legteljesebb behódolás, a minden aspiratiát feladás álláspontjára, csak azért, hogy a hatalmat megkaparintsák és hozzá még verik a mellüket, hogy ők a hazafiak, ők a nemzetboldogitók, -ők azok, akik egyedül akarják az ország javát, — addig nagyon nehéz nálunk objektiv hangon kritikát mondani a pártok viszályáról és higgadtan érvelni a megalkuvók, felkinálkozók, gáncsvetők nagyhangú szólamaival szemben. Örök átka • volt a magyar nemzetnek, hogy fiai soha sem tartottak össze. Minden nemzeti küzdelmüket a visszavonás, a pártoskodás, a széthúzás bénította meg. Most is szomorúan látjuk, hogy ahelyett, hogy a nemzet egy táborba sorakoznék, megint megbontják az egységes tábort és odaszegődnek egyesek az ellenséges csoporthoz, hogy az ellenséges hadállásokat erősilsék. Pedig nem vívmányokért folyik most a küzdelem, nem jogok kicsikarásáról, császári akarat megtöréséről van szó, hanem egyszerűen egy törvényben biztosított jognak érvényesítéséről, amely még hozzá nem is a függetlenségi pártnak különös programpontja, hanem hatvanhetes többség iktatta törvénykönyvbe. De hisz ezek mind régi dolgok, amiket a mostani válság folyamán már számtalanszor elmondottak. A minisztertanács után, amely újból megállapította, hogy elfogadható alap most sincs a kibontakozásra és egyáltalán ilyen nem is lesz található mindaddig, amig Bécs nem enged. Határozott vonallal meg lehet rajzolni a jövő képét: vagy belemennek Bécsben abba, hogy a nemzet megkezdhesse gazdasági önállóságának kiépítését, vagy megpróbálkoznak alkotmányellenes kísérletekkel. Mert a nemzeti küzdelem ellenségei, bármily nagy aplomb-bal dolgoztak is, még sem tudtak odáig vergődni, hogy komoly tényező legyenek a válság elintézésében és a megoldás most is két félen múlik, a koronán és a függetlenségi párton. Minthogy pedig a függetlenségi párt, amely vezérével együttesen talán még soha sem volt oly egységes, mint ép ezekben a legkritikusabb napokban, szilárdan megáll követelése mellett, nincs más hátra, — ha alkotmányos megoldást keresnek — minthogy a korona engedjen, A mai helyzetben az érvek, ötletek tárháza teljesen ki van már merítve. A válságban a legkülönbözőbb politikai faktorok, árnyalatok már számtalanszor elmondották érveiket, megvívták az ellenkező vélemények várát és nagyon bajos dolog most már valami újat mondani. A nemzet véleménye is kialakult régen. A legutóbbi debreceni függetlenségi nagygyűlés impozáns méretekben demonstrálta, hogy az egész magyarság a függetlenségi párt mellett áll teljes lelkesedéssel és megnyugtatott mindenkit, hogy itt alkotmányellenes kísérletezésekkel, házfeloszlatásokkal vagy másféle erőszakos eszközökkel mit sem fognak elérni. Debrecenben igazán a nemzet szava, akarata hangzott el, komoly higgadtsággal, méltósággal, őn- tudatossággal. És aki ott volt, aki látta, hallotta azt a lobogó lelkesedést, amellyel egész északkeleti Magyarország népe felemelte szavát az önálló bank mellett, az igazán csak szánalommal fogadhatja azt a vergődést, amellyel némely hatvanhetesek a függetlenségi párt elszánt, hatalmas küzdelmét lekicsinyelni akarják. küldtek ide? Miért vonulnak pk félre, hogy mi itt maradjunk a golyó előtt? Rémület fojtogatta a torkukat és nem tudtak célozni. Csak vége volna már, csak eldördült volna az a lövés. A hat lövés — de hogy vánszorognak a másodpercek! — egymásután dördült el és egyiküknek sem történt baja. A nyomás eltűnt az agyról, újra tudtak gondolkozni és újra láttak. A kardbárbaj. Az már nem olyan rettenetes, mint a komisz, gyalázatos pisztoly előtt állaní. A?, voltaképpen semmi már. Amikor azonban levetkőztek a vívóteremben és nézték a segédeket, amint a kardokkal jár- takkeliek, és amint újra érezték a karból szagát, az agyukra rászállott a remegés nehéz nyomása. A szemük ismét nézett és nem látott. Mindkettőnek ilyesmit mondtak a segédei: — Viselkedj bátran ! Légy snajdig 1 Csak neki kell vágni, akkor semmi bajod sem történik! Csak neki! Meghallgatták az elhadart békitést, kezükbe kapták a kardot és vártak. — Rajta ! — kiáltotta a vezető segéd. Álltak. De amint a segédek bosszankodva mozdultak meg, mindkettő vágott. Gyűlölet nélkül és öntudat nélkül, a szégyenkezéstől, a gyávaság vádjától való félelemben vágtak. Véreztek mindaketten. Az orvosok megvizsgálták a sebeket: Jelentéktelen mind, nincs harc- képtelenség. Tovább. A segédek újra beszéltek nekik : — Vágj oda. Csak vágj, ne gondolj semmivel. Ha hamarább vágtál volna, most nincs semmi bajod. Tanácsokat adtak: — A fejedet ne hajtsd úgy előre. A melledet ne hagyd fedetlenül. Újra szembenállottak. Ekkor már tombolt a keserűség a szivükben. Miért nem szüntették be már ezt a párbajt? Minek állították újra ide őket? Hát nem elég már ez? Hát nem alávaló- ság itt mészároltatni őket ? Hát nem megmutatták már a bátorságukat? Hát barátok azok a segédek, akik ilyent tesznek? Megint egymásnak vágtak. Újra sebek, hosszú, véres repedések a bőrön. Az orvosok megvizsgálták gondosan a sebeket: nincs harcképtelenség. A két embert újra biztatták a segédek. De azok már nem hallgatták a biztatást. Á kétség- beesés fojtogatta őket, az egyedülvalóság érzete, az elhagyottság, hogy ki vannak szolgáltatva itt egypár embernek és valami láthatatlan, gonosz erő, valami néma parancsszó arra kényszeríti őket, hogy ez emberek szavára karddal menjenek egymásnak. Az ügyvéd jogi gondolkozása háborgott. — Felindulásban, hirtelen haragban nem bűn vért ontani. De lehiggadva, nyugodt lélekkel, közömbösen vért ontani becstelenség, gyalázatosság ; ezt a vérontást erőszakolni gyilkosság. Harmadszor is egymásnak mentek kétség- beeset energiával. Végre! Harcképtelenség, — mondták az orvosok. Az ügyvéd a fejére kapott egy vágást, a kereskedő az arcára ; szemükbe csurgóit a vér, nem lehetett tovább verekedni. A sebek nem fájtak, a kardvágás nem fáj és mindkettőn a megkönnyebbülés nagy öröme vett erőt. De jött a varrás. A sebeket varrták: egy, öt. tiz, tizenöt öltéssel . . . A tü mintha az agy velején menne keresztül az embernek, olyan égetően szúr bele a húsba. És úgy látszik, soha nem fogy el. Újra egy öltés, újra egy. Az ügyvéd elájult. Szeszt öntöttek belé, vízzel locsolták. Zavaros szemmel nézett körül Újra egy öltés a görbe tűvel, ismét konyakot öntöttek a torkába. A kereskedő látta az ügyvédet elájulni és fehér arccal dőlt maga is a falhoz. Mikor bevarrták a sebeit, nem ájult el, de kínos verejték Ruhát fest és HAUFEL SAMUEL Nagykároly, = Kölcsey-utca 1. sz. Alapittatott 1902.
